A hősök bűnéről és bűnhődéséről

Az Úr 1871. esztendejének telén…

A csípős, hideg januári szél táltos paripa módjára vágtatott végig a versailles-i kastély mögött elterülő hatalmas tó tükre fölött. Eddigi vándorútját zavartalanul kívánta folytatni, amikor a vízfelületet maga mögött hagyva partot ért, azonban valami ebben megakadályozta. Egy rendíthetetlen vastömbbe ütközött, amin azonnal megtört, és szerteoszlott. Akármilyen fagyos is volt a téli szél, akármilyen rettentő, semmi sem volt ellenfele akaratához képest. A hűs szellőt érezve a vastömb még jobban összehúzta mellkasán vastag szövetkabátját. Ezt a vastömböt Otto von Bismarcknak hívták.

Fényes volt a győzelme, dicsősége messze világított, mint a Nap, egész Európa az ő nevét dicsérte vagy átkozta. Egy korszakban, ahol az egyén, a zseni, a hős ideája sorvadóban volt, ahol a királyokat és császárokat letaszították trónjaikról, hogy népuralom vegye át a helyüket, ahol a döntéseket gyűlések hozták, és a nagy kérdéseket többségi szavazattal döntötték el, nem pedig vassal és vérrel, ő egymaga, kizárólag acélakaratára támaszkodva összekovácsolta az apró német államokat és megalkotta a Német Birodalmat. „Für das Vaterland! Für den Kaiser!” – hallotta még mindig fülében csengeni a kiáltásokat, amik alig egy órája hangzottak el az ünnepélyes gyűlésen a tó túloldalán levő messzeségben álló versailles-i palota tükörtermében. Óriási megaláztatás volt a legyőzött franciáknak, hogy saját országuk központjában kiáltják ki a gyűlölt ellenség birodalmának születését. Bismarck minden segítség nélkül, egyedül saját személyének erejével átformálta Európát, és legendává vált.

Az idős államférfi, úgy ítélve, hogy elég időt töltött a kastélyparkban tett sétájával, lassan visszaindult az épületegyüttes felé, ami a messzeségben a tó felszíne fölé magasodott. Azonban lábai nem tudták messzire vinni, alig pár lépés után megállt, és kis híján térdre rogyott, elhagyta ereje. Ismét rátörtek démonjai, akiket sohasem tudott elhallgatni.

– Annyi lehetőséged lenne helyesen cselekedni, jobb hellyé tenni a világot, és te mégis ismét bűnben jársz. Égett földön vagy, amit te égettél fel! Ártatlan a nép, amelyet seregeid megszállva tartanak, galád módon, orvul provokáltad ki a támadásukat és nem érdemlik a büntetést, amit rájuk róttál!

– Hagyjatok, kérlek – nyögte erőtlenül Bismarck. – Én csak jót akartam tenni a népemnek!

– Jót akartál a népednek? Milyen romlott, bűzlő lelked van, hogy nem furdal, amikor ilyen ocsmány hazugságok hagyják el a szád! Egyedül önös érdekedből tetted, amit tettél, csakis azért, hogy saját hatalmad és vagyonod gyarapítsd. Vagy tán a néped javára szolgált, hogy németek egymás ellen harcoltak, és ontották testvéreik vérét, vagy a néped érdeke volt, hogy elhulltak százezrek a franciák földjén? Te indítottad ezeket a háborúkat, a haláluk a te lelkeden szárad!

– Én nem akartam – mondta Bismarck, immár potyogó könnyekkel. – Én csak jót…

– Nagyobb a te bűnöd Pilátusénál és Robespierrénél is, zsarnok! Mert őrájuk romlott, bűnös emberként fog emlékezni a történelem örök időkig, méltó büntetésben részesülnek, de te, legádázabb a gonosztevők közül elhitetted a világgal, hogy hős vagy, és néped javára szolgáltál minden tetteddel. Bálványozni fognak az elkövetkezendő korok, és legendává leszel. Annyi bűnödön felül még meg is tévesztetted az embereket, és dicsérni fogják a nevedet azok, akiket te szenvedéssel sújtottál!

Bismarck már nem tudott válaszolni démonjai vádlására, csupán sírt, keservesen sírt.

– Hallod a sikolyaikat, Otto? – persze hogy hallotta. – A százezrek szenvedését, akik a te parancsodra meneteltek a sírba, az ifjú, reményteli életeket, amiket a te szavadra oltottak ki? Nem volna elég büntetés, ha életedet vesztenéd, de még az sem, ha végig kellene nézned fiaid halálát, ahogy annyi más apának kellett. De nem fogsz semmit kapni ebből, békében és jólétben fogod leélni hátralevő szánalmas életedet, nem lesz tied az, ami neked jár. Én azonban itt leszek neked, tőlem, a hangomtól sohasem szabadulhatsz meg, ahogy a százezrek sikolyaitól sem!

Bence
Author: Bence

Bence az Irodalmi Rádió szerzője. Tizennyolc éves gimnazista diák vagyok. Rajongom a történelemért, ez kihatással van sok munkámra is. Tizennégy évesen kezdtem el történeteket írni, eleinte a saját szórakozásomra, majd egyre inkább igyekeztem tökéletesíteni őket, jelentést adni nekik. Főleg prózát írok, novellákat és regényt egyaránt. Szerintem az írás önmagában érték. Ha valaki az asztalfióknak is ír, alkotómunkájával hozzáad egy kicsit az emberiséghez. Továbbá olyan gondolatok vagy érzések szabad közlésére képes, amit máshogy nem tudna kifejezni az ember.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ahol a mesék kezdődnek

Edit Szabó : Ahol a mesék kezdődnek Nem látom a mesémnek kezdetét, csak ha a föld felett lebeghetnék, szeretném bejárni a Föld tekét, melynek tetején

Teljes bejegyzés »

Augusztus leánya

Edit Szabó : Augusztus leánya Augusztusban nyílik minden virág, tündöklő szépségeket lát a világ, piros rózsák kúsznak és nyár derekán kividul erdőn-mezőn minden leány. Virágerdő

Teljes bejegyzés »

Gondolsz-e néha rám

(Senrjon csokor) Gondolsz-e még néha rám? Jut-e még eszedbe múlt-részlet. Sorsunk mivé lett? Gondolsz-e még néha rám? Eszedbe jut-e múlt, mint rege. Élet, csak csendes.

Teljes bejegyzés »

Naplementében…

Már én sem harcolni, sem győzni nem akarok, Tudomásul veszem, a nappalok halandók… Mi vagyok a világban… arc nélküli senki, Az utcán sem köszönnek, de

Teljes bejegyzés »