Arannyal üzenek

 Arannyal üzenek- aláírás Dédi      /Új, most megjelenő kötetemben található novella/  2020. nov 20.

Kellemes júniusi nap volt. Jázmin, muskátli és bodza illata keveredett a langyos szélben. A zajos kis család, a szép diósdi ház teraszán ücsörgött. Akkor Évi, aki már túl volt a hatodik hónapon, elővette a kis pocaklakó ultrahangos képét, amit nemrég készítettek a kórházban.
– Kislány lesz. – mondta büszkén. Szűkszavú volt, de most szívesen mesélt a pici szívdobogásról, amit a vizsgálat közben hallott. Büszkén mutogatta hasában növekvő babája  képét. Mindenki felé fordult és látni akarták a régen várt kislány ultrahangos fotóját.

–  Ó, de kis picur! – mondta Dédi. Már mindene kivehető! – és továbbadta a képet lányainak. Nézzétek! Rézy és Hugi meghatódva fogta kezébe a fotót, Gergő felé küldve egy mosolyt. Gergő volt mama második legidősebb unokája. Magas, barna, jóképű fiatalember, a harmincas évei elején járt. Sajnos édesanyja már nem csodálhatta meg élete főművét. Már csak ketten voltak jelen az öt lányból, a számára legfontosabb eseményen, Hugi és Rézy, a többiek idő előtt elmentek.

– Hamarosan apa lesz! – futott át Gergő agyán. Milyen kár, hogy anyu ezt már nem érhette meg! Gergő anyukája Gyöngyi, egy éve nyáron adta fel a küzdelmet, a gyilkos kór legyőzte. Pedig hogy sóvárgott egy unoka után! Annyira szerette a gyerekeket, különösen vágyott egy kislányra. Minden vágya egy kislány volt, mert neki csak egy fia lett, s nem adatott meg, hogy unoka képében láthassa megszületni. De élt még Pesti Mama, aki bár megöregedve, de bizakodva és meghatódva fogta kezébe leendő dédunokája képét.

– Ó, a kis Szentem, de édes! – szólt elérzékenyülve, nézegetve a fotót. De jó lenne látni! Már alig négy hónap és világra jön a kicsi. Októberre mondták az orvosok.

– Október, csak jönne már! – gondolta Hugi, Gergő fiatalabb nagynénje. Hugi tanárként dolgozott, s nehezen viselte nővérei elvesztését. Neki is volt két gyermeke. Lánya már végzett az egri főiskolán, fia média-kommunikáció szakon tanult. Kellett már a jókedv, mert az utóbbi időben sok volt a gyászból. Mama alig 3 éve temette el Marikát, s tessék, tavaly újabb leánya, Gyöngyi sírjánál tördelte dolgos kezét. Sajnos a sors kegyetlen volt hozzá, már harmadik gyermekét vesztette el. Megtörte a gyász. Így hát örömmel várták mind a pici érkezését. Lány lesz, és őszi születésű. Az jó hír, mert a lányok erős vonalat képviseltek a családban. Mama ötöt hozott világra. Szépek voltak mind. Sokszor mesélte, milyen büszke volt rájuk a faluban, majd később Pesten is. Mind férjhez ment, s most a középső lánya nem érhette meg, hogy nagymama legyen. Úgy várta hát a kis csöppséget, mint ha a sajátjáért aggódott volna. Kevéske erejét tartogatta, hogy ne sírja el magát, de ezek a délutánok, mindig feltöltötték. A család, amelyért élt-halt, újra bearanyozták a napját. Kávézgattak, sütiztek, gyümölcsöt eszegettek, néha egy-egy régi anekdota is körbejárt. Nevettek a sógor viccein. Gabi visszafogott humora közismert volt, s ilyenkor egy-két pohár megoldotta a nyelvét, elemében volt. Mama váratlanul felállt és behívta Hugit és Rézyt. A két lány bement vele a nappaliba. Ott Mama elővett egy kis dobozt és azt mondta.

– Rátok bízom ezt, a kislánynak szánom, ha már nem leszek.

– Dehogy nem!-mondták szinte egyszerre a lányok.

– Nem, érzem hogy fogytán az erőm, s szeretném, ha lenne egy emléke tőlem, déditől. Ígérjétek meg, hogy vigyáztok rá, s ha én nem leszek…Megkövülten álltak pár percig, Hugi törte meg a csendet.

– Jó megígérjük, hogy odaadjuk a szülőknek, ha erre szükség lesz. Próbálta vidámabb útra terelni a beszélgetést.

– Nézd anyu, milyen jól néz ki a kert, meg a szőlő! Idén jó sok lesz, majd jövünk szüretelni. Rézy eltette a kis dobozt, majd kimentek egy kis sétára még. Oly szép volt a kert, tele virággal. A naspolya is szerette a helyét, csak úgy mint az  örökzöldek, a fagyal, meg a nagy diófa. Termett is ősszel szépen. Lassan, ahogy a nap lebukott a horizonton, szedelőzködni kezdett a kis csapat. A teraszról el lehetett látni egészen messze Dunaújváros irányába. Szép volt, ahogy a lemenő nap korongja lassan összeért a messziről kanyargó Duna vízével.  Mindenki beszállt az autójába és elindultak haza. Mama kint aludt, csak másnap készült hazamenni a belvárosi lakásába. Nem sietett már, senki sem várta. Két lánya volt a támasza,mióta az orvosok találtak valami foltot a máján. Nem akart műtétet. Az ő korában már minek?- mondogatta.Nem is kockáztattak volna az orvosok sem. Eljött a július,majd az augusztus is. Olyan gyorsan múlt el,mint egy szempillantás. Csak Mama érezte úgy, hogy az idő ólomlábakon jár. Neki már nehezen telt minden nap.Fogyott az ereje, mint a nap sugarai ősszel.Eljött a szeptember is. Felváltva vigyáztak a lányok rá,mert nem akart kórházi ápolást. Nagy fájdalmaira morfin tartalmú gyógyszert kapott.Néha nyöszörgésre ébredtek a lányok,de többnyire jól viselte a fájdalmakat. Már pelenkát kellett viselnie,amit szégyellt. Hugi viccelődve próbálta elütni azt, mikor cserélni kellett.

–Na, bumm! Mi van abban?-kérdezte Mamától. Régen te pelenkáztál minket,most meg mi. Aztán egy napon, mikor Mama kint volt Diósdon,gyengébb lett a légzése.Leánya elment imádkozni érte,hátha meghallgatja Isten az imáját.Mire hazaért,már nem élt szegény. Csak Gábor volt vele otthon, s ahogy mondta, egy alig hallható utolsó sóhajjal távozott. Eltemették Papa mellé, 85 évet élt. Egy októberi napon, Évi életet adott egy szépséges kislánynak.Gergő nagyon boldog volt,hogy ő az első az unokák közül,aki apa lett.Ugyan még váratott magára az új házba való beköltözés,mert sok volt rajta még a tennivaló,de az örömüket ez sem csorbította. Talán csak az, hogy Mama már nem láthatta meg a picit.Úgy két hónapos lehetett,mikor Hugi szólt testvérének,hogy el kéne vinni neki, amit Mama örökül hagyott. Elvitték hát az első babanéző látogatáskor a dobozt, és odaadták a szülőknek.Kis könnycsepp gördült le mindenki arcán, mikor a két kis fülbevalót átadták.

-Csináltassatok belőle valamit Julinak! Ez volt Mama kívánsága. Aranyba véste a kérését.Tegyetek eleget neki!- mondták,s rá emlékeztek…

 

B. Torda Hajnal
Author: B. Torda Hajnal

B. Torda Hajnal az Irodalmi Rádió szerzője. Az én bakancslistám nem lenne teljes, ha az írást meg sem próbálom. Naivan azt vártam, hogy valaki egy művemmel beszalad egy szerkesztőségbe, vagy minimum egy mecénás felkarol és egyengeti az utamat. Nos természetesen a dolog nem így lett. Torda Hajnalként láttam meg a világot. Jelenleg Pécelen élek férjemmel. Két gyermekünk már önállóan, elhagyva a mama-hotelt élnek. Én jelenleg angol tanárként dolgozom Pesten, ami egyre nagyobb kihívást jelent nekem és kollégáimnak is. Első diplomámat logopédia-oligofrénpedagógia szakon szereztem, logopédusként 2018-ig tanítottam. Szép időszak volt. Egyébként egy ötgyermekes, amolyan olaszos, vibráló családban nőttem fel ötödik gyermekként. Talán ezért is vált belőlem nyüzsgő, mindenre éhes, mindent kipróbáló gyermek. Szülőfalumból 5 éves koromban Budapestre költözött a család, így ez a város lett eszmélésem, szerelmeim, felnőtté válásom, sikereim és kudarcaim színhelye. Sokoldalú diákként kedveltek a tanáraim, mert mindenhol indultam és sportsikerektől kezdve, rajzversenyen, tanulmányi téren, versmondókon és ki- mit- tud?-on át vezetett az utam. Imádtam iskolába járni. Az első versfordításom a Madách Gimnázium lapjában jelent meg. Ide kötnek az első versek és az első pofonok is, amelyek megedzettek a későbbi pályámon. A Bárczin töltött főiskolai években Montágh Imre hatott és formálta a személyiségem. Ekkor már a nyelv, a beszéd...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

2 válasz

  1. Azt hiszem a megújult felület nem kedvez a blogszerzők munkáinak olvasottsága terén. Szinte alig látogatják , látogatjuk. Nehezebb kezelni, mint a régit…

    1. Kedves Hajni! Köszi szépen a hozzászólást! A blogszerzői felület szinte semmit nem változott, ugyanúgy lehet feltölteni műveket, ahogy korábban.
      Mivel teljesen új az oldal, nulláról indult a megtekintés számláló, a korábbi megtekintések nincsenek rajta.
      Ahhoz, hogy látogatottabb legyen egy-egy blogfelület, bejegyzés, a szerző közreműködése is szükséges. Ahogy már korábban is többször javasoltuk, a blogra való feltöltés után érdemes megosztani a feltöltött bejegyzés linkjét a közösségi oldalakon.
      Nem mellékes az sem, hogy milyen aktív egy-egy alkotó a felületen: szükséges a rendszeres feltöltés, a szerzőtársak műveinek olvasása, kommentelése. Aktív részvétellel fel lehet pörgetni a dolgot.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Jelentkezés rendezvényre

Author: Zsoldos Árpád és Adrienn Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk, hogy alkotóinknak

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Naplemente

Rózsa Iván: Naplemente (Három haiku) Vöröslő Naptól Megszentül víz és ég is: Szelíd üzenet. Életet hozó, Vörösben pompázó Nap: Pihenj le, urunk! Vörösben izzik Lét

Teljes bejegyzés »

“NÉHA ELGONDOLKODOM”

„NÉHA ELGONDOLKODOM” (Szőllős Judit gondolata ihlette versem.) „Néha elgondolkodom”, Nagyon szokott fájni, Emberek lelkéről lábnyomom, Visszafog-e találni? „Néha elgondolkodom”, Tisztára dörzsölve ablakom, Van-e még kinek

Teljes bejegyzés »

Tedd a kezed kilincsemre!

Tedd a kezed kilincsemre!   Tedd a kezed kilincsemre! Ne csak egyre, az összesre! Járd a házam körbe-körbe, Lábad nyomát hadd őrizze!   Tedd a

Teljes bejegyzés »