Kata mesélte, ő látta, mert a fiú éppen előtte állt a sorban. Az egyik kezével egy kiskutya pórázát szorongatta, a másik markában tartotta az aprót, és amikor sorra került, szó nélkül a jegykiadó tálcába szórta a pénzt. Abba a fém tálkába, amit oda-vissza lehet pörgetni. A fülkében ülő alkalmazott fel sem nézett, csak letépett egy jegyet a köteg tetejéről, és meglehetősen barátságtalanul lökte ki a fiúnak a szelvényt. Csak aztán szólalt meg.
– Kutyát nem lehet felvinni a kisvasútra.
A fiú – tíz év körüli lehetett – értetlenül pislogott. Pár pillanatig bámulta a férfit, aztán lenézett a kutyájára. Az állat jól nevelten ült a lába mellett. Fekete tacskó volt, olyan rövid lábakkal, hogy a hasa majdnem a földet súrolta. A szabad kezével, mert pórázt továbbra sem engedte el, belekotort a nadrágja zsebébe, papírpénzt húzott elő onnét, és bele tette a fém tálcába. A bankjegy a színe alapján ezres lehetett. Aztán csak várt.
– A kutyának nem adok jegyet. Nem viheted fel! – ismételte a férfi, ellentmondást nem tűrő hangon. De a fiú nem reagált, bár azt Kata, aki mostanra a fiú mellé lépett, kiszúrta, hogy meredten figyeli a fülkében ülő pénztáros száját. Mintha olvasna róla. És Kata abban a pillanatban rájött, hogy a fiú nem hall, és valószínűleg nem is beszél. És rájött arra is, mit csinált az imént. Azért adott egy bankjegyet a pénztárosnak, hogy megpuhítsa. Életre való ez a kölyök, gondolta, és elfojtott egy mosolyt.
– Kinek árt egy ekkora kis jószág? – szólalt most meg ő is, és hirtelen úgy határozott, cinkosa lesz a siketnéma fiúnak. Benyúlt a tárcájába, ő is kihúzott onnan egy ezrest (ettől aztán nem lesz nekem se több, se kevesebb, gondolta közben), majd az előbb lerakott bankjegy mellé tette.
Most az ablak mögött ülő férfin volt a sor, hogy értetlenül, már-már bután pislogjon. Aztán világosság gyúlt a fejében, és néhány másodperc után elvette a pénzt.
– Eredj – morogta, majd kiszolgálta Katát is, meg az utána következő, idős házaspárt. Ez kicsit nehezen ment, némi mutogatással kiegészítve, mert azok a nyugdíjasok németül beszéltek. Kata azt is mondta nekem, hogy a férfi ezután fontoskodó tekintettel rendezgetni kezdte a kasszában lévő pénzt, a nedvesítő párna mellett a halomban tornyosuló jegyeket, és zavarában még az ablakban álló díjszabási táblázatot is megigazította. Eközben megállás nélkül krákogott, és nézett mindenfelé, csak rájuk nem. Ezt látva Kata most már szélesen mosolygott. Megvesztegetés, korrupció, botrány, ezek a szavak pörögtek az agyában, és nem sokon múlt, hogy hangosan fel nem nevetett.
A Normafánál található állomás ezen a meleg, szerda délelőttön, június közepén mérsékelten kihalt volt. Jó, ha egy tucatnyi utas tartózkodott itt összesen, akik sorban beszálltak a Széchenyi-hegy felől érkező szerelvénybe. Valószínűleg turisták voltak, de Kata pusztán azért utazott, mert valamivel el akarta ütni az időt. Reggel az édesanyjának segített új szőnyeget venni az előszobába, majd a postára is elkísérte. Viszont csak délre kellett bemennie dolgozni a bisztróba, és addig még volt kerek másfél órája. Hazamenni Újpestre már nem volt érdemes, mire odaér, fordulhat is vissza. Egy padon ücsörögni, vagy a kirakatokat nézegetni céltalanul viszont még túl sok idő. Hát akkor vonatozik egyet, határozta el magát.
Hogy a siketnéma fiú mit keresett itt, azt nem volt nehéz kitalálnia. A nyári szünidő két napja megkezdődött, a szülei pedig bizonyára dolgoznak. Biztos nem akart otthon ülni egy ilyen szép nyári napon, így hát kijött a vonathoz.
Az utasok leültek, a szerelvény pedig csattogva indult neki az útnak, és hamarosan felgyorsított. Az idős házaspár, akik Kata mögött álltak a sorban, egy Budapestről szóló útikönyvet lapozgattak. A fiú az ablak mellett foglalt helyet, kényelmesen rákönyökölt a párkányra, úgy nézte az elsuhanó tájat. A kiskutya az ölébe telepedett. Láthatón ő is élvezte az utazást. Nagy szemeket meresztett, a nyelvét lógatta, és időnként, csak úgy megszokásból vakkantott egyet. A fiú ilyenkor mindig megvakarta az állat füle tövét. Közben a fiatal kalauz végigment a kocsin, elkérte a jegyeket, végigmérte az izgága tacskót, de nem szólt semmit.
Kata néhány paddal hátrébb ült, és hol a kilátást, hol meg őket nézte. Nem is számított rá, hogy a fiú majd megköszöni a segítségét. Tudta, hogy az ilyen gyerekek erősen tartózkodóak. De nem is bánta. Inkább a napi teendőit vette sorra, mindazt, ami ma a bisztróban vár rá. Este pedig tanulnia kell. Hétfőn van még egy vizsgája közgazdaságtanból. Ha nem akar egész életében pultos lenni, akkor muszáj, hogy jó jegyeket szerezzen.
Néhány száz méter után olyan helyre értek, ahol a gondozatlan fák ágai szinte súrolták a szerelvény oldalát. A fiú ekkor kihajolt ültében, és azon ügyeskedett, hogy a tenyerét használva lepacsizzon néhány falevéllel. Láthatóan nem törődött az ülések felett elhelyezett táblákkal, amiknek a vörös betűi szinte üvöltötték a „Kihajolni veszélyes!” figyelmeztetést. Kata vállat vont. Gyerekkorában ő sem foglalkozott vele, hiába olvasta el minden alkalommal.
Négy megállóval később Kata fogta a táskáját, az ajtóhoz ment, és amikor a vonat megállt, kilépett a peronra. Megnézte az óráját. Innen még jó húsz perc a munkahelye, ha gyalog megy, és nem száll buszra. Útközben talán vesz egy fagylaltot. Azzal is telik az idő. Ahogy a kijárat felé indult, észrevette, hogy a fiú ott megy mellette. Amikor átmentek a forgóvillán, és kiértek az utca forgatagába, meg kellett állniuk egy piros lámpa előtt. A fiú akkor lehajolt a kutyájához, és gyengéden megpaskolta az oldalát. A kis tacskó ezzel mintha utasítást kapott volna, rövid lábain döcögve odasomfordált Katához, és a két első lábával felkapaszkodott a farmernadrágja szárára. Megvárta, amíg megsimogatják a fejét, aztán visszatelepedett a gazdája lába mellé. Kata ekkor jött rá, mit üzent a siketnéma fiú a kutyájával.
– Én is köszönöm – mosolygott rájuk, és elindult, mert a lámpa zöldre váltott.
Author: Jávorszki András
Jávorszki András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írással való kapcsolatom nekem is, mint sokaknál, egészen a kisgyerekkoromig vezethető vissza. Már általános iskolás koromban írtam rövidebb-hosszabb novellákat, és gyakran verseket is. Néhány még megvan ezek közül, de mai szemmel nézve már inkább csak gyerekesen viccesek, semmint jók. Az évek során aztán a novellaírás került nálam előtérbe, a versírást teljesen elhagytam. A kétezres évek első felében az internetre töltöttem fel főleg sci-fi, és fantasy témájú novellákat, amik – ha lehet hinni a visszajelzéseknek – jól sikerültek. Ezzel párhuzamosan a szülővárosom, Tiszaújváros helyi lapjába írtam cikkeket, így az újságírói munkába is volt szerencsém belekóstolni. Az utóbbi időben a Lidércfény Magazinban jelennek meg novelláim, főleg horror és szépirodalom témakörben. Nem vitás, hogy ez két, egymástól igen távol álló kategória, de eddig még nem okozott gondot jól elkülönítve kezelni a kettőt. Időnként újra és újra belekapok a sci-fibe is; 2019-ben épp egy ilyen témájú írásom lett különdíjas az Avana Egyesület által meghirdetett Preyer Hugo sci-fi pályázaton.