Az este szürke, félhomályát lassan eluralta az egyre sötétebben eluralkodó éjszaka. A nappali harcok után üresen és álmosan csúcsosodtak a házak és füstölgő romok a fekete égbolt felé, mintha csak a távoli csillagok fényébe akarnának kapaszkodni. Az egyik romos ház egyetlen épen maradt szobájának közepén egy koszos matracon ült Joshua Peters és a kitört ablakon át figyelte, ahogyan egyre sötétebb odakint minden. Fegyvere közvetlenül mellette hevert a földön a homoktól és sártól letisztítva. Töltények, egymás mellé állítva rendezett sorokban, és egy katonai bajonett. A férfi arca gondterhelt volt, mégis kisimult. Tekintete azt sejtette, hogy arcának minden izma a fájdalomhoz szokott már, és a legtermészetesebbnek érezte a feszültséget, és azt, hogy el kell azt tűrnie.
A mai harcokon gondolkodott. Az emberek tucatjaira, akikkel az ő fegyvere végzett. Nem arctalan senkik voltak ők Joshua számára. Nem statiszták a mozivásznon. Érző lelkek, hús vér emberek, saját személyiséggel, döntésekkel. Apák és fiúk voltak ők. Joshua tudta, hogy soha nem nyerhet megbocsátást ezért. Nem számítanak a parancsok és hadműveleti szabályok. Isten szemében a vér éppúgy ömlik az összes emberből. Vörösen. Ezen gondolkodott, míg a teljes sötétség be nem terítette végleg a vidéket. Mozdulatlanul figyelte a mozdulatlanságot.
-A hallgatásod többet árul el, mint a kimondott szavaid!- hangzott hirtelen a lágy hang Peters mögül a szoba legsötétebb feléből. A férfi meg se rezzent a hangra. Tudta, hogy Mariel mindig vele van, még ha nem is látja, de most a fizikai jelenlétét is érzékeli, csupán az angyal nem akarja a sötétet elűzni. A hangja olyan kellemes volt, mintha egyetlen szavával felszabadíthatná az összes haldokló szívet a világon. Mély nyugalommal és szeretettel érinti meg a lelkeket.
– Fájdalmat okoztál magadnak a tetteiddel, tudom. Élned kell vele!- folytatta Mariel.
– Öltem, és újra ölni fogok. Ezért nincs bocsánat, együtt élek vele, aztán vége lesz, ahogyan neked is! Tudod, igaz? -szólalt meg karcos hangon a férfi, mintha már évek óta nem szólalt volna meg.
– Tudok a halálomról Joshua. A világomat adom a tiedért, és nem kényszerít rá senki. Meg fog történni. Érzed az elvesztésemet?
– Egy ideje. Halottak, és lángoló tüzek vannak a fejemben, de minden gondolatot félbeszakít a hirtelen rádöbbenés, hogy hamarosan nem leszel többé!- válaszolja a férfi még mindig az ablakon át figyelve a mozdulatlan területet.
– Akkor gondolj majd rá, hogy nem azért voltam melletted, mert az volt a feladatom. Nem jelöltek ki utat számomra, amit követnem kell. Azt az embert választottam, aki akkor is magányos, amikor szerető karok ölelik át. És aki akkor hullajt könnyeket, amikor más nem látja. Látlak Joshua, és láttalak, amikor még nem az voltam, aki most!
– Emlékszem rád, amikor még nem voltál angyal! Emlékszem minden mozdulatodra és kiejtett szavadra, de így megy ez, igaz? Én nem emlékszem, miért választottam a halált, te pedig nem emlékszel semmire az angyallá válásod előtt.
Mariel némán közelebb lépett, és halvány ragyogással töltötte meg a szobát, láthatóvá téve hófehér szárnyát, ruháját, barna hajfürtjeit a tiszta, női arca mellé simulva.
– Milyen voltam emberként?
Joshua elkomorodott, és mély lélegzetet vett. Könnycseppek jelentek meg szemeiben. Most még halkabban szólalt meg.
– Olyan ember voltál, aki jónak született egy gonosz világba. Elhitették veled, amit akartak, mert bíztál bennük és átvertek. Elhagytak és hazudtak. Olyan gyönyörű voltál, mint most. Nem láttad az emberekben rejlő rosszindulatot, bíztál sokáig, majd vége lett. Kérget növesztettél, egy betonfalat magadban, hogy még egyszer ne bánthassanak. Ezt a falat gyakran áttörték, mert jó ember maradtál mindvégig és bízni akartál. Szerettél nevetni… szerettél boldog lenni. Nehéz életed volt. Elvesztetted a szüleidet és sebezhetővé váltál, majd még erősebbé. Ezért váltál angyallá azt hiszem. Megtört a világ, és követtél el hibákat, de legbelül mindvégig jó ember maradtál!
– És te hol voltál?- kérdezte Mariel immáron a férfi mellé lépve és az arcát fürkészte. Figyelte, ahogyan két könnycsepp legurul az arcáról.
– Nem tudom… azt hiszem túl messze!-suttogta Joshua. Az angyal még egy ideig figyelte a férfit majd az ajtóhoz lépett, de még utoljára visszafordult.
-Ha majd elvesztesz, ne a hiányomra gondolj, ne a fájdalomra, hanem arra, ahogyan egykoron láttál, mert nem voltál túl messze ahhoz, hogy emlékezz!
Joshua ekkor az angyalra pillantott.
-Messze leszek akkor, amikor meghalsz?
-Nem. Te próbálsz majd megmenteni!-suttogta a választ Mariel, majd széttárta hófehér szárnyait és eltűnt, ismét sötétségbe borítva a házat.
Author: Zainkó András
Zainkó András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írásnak e szakaszában jelenleg 33 éves vagyok és kopasz. Nincs ezen mit szépíteni, rettenetesen hiányzik a hajam! Az írással olyan okok miatt foglalkozom, melyek nem túl kellemesek. Életem során rengeteg dolgot tapasztaltam ezidáig, amiket nem szabadna, sőt, egyes dolgoknak nem is lenne szabad léteznie, ám mégis. A szomorú és lelkünket felörlő pillanatok itt élnek velünk, ahogyan a boldog és örömteli pillanatok is. A világ eseményeit olykor testközelből, máskor távolról figyelem és a megtörtént események köré történetet építek, itt-ott változtatok valamin, de a végeredmény mindig ugyanaz: az Élet tisztelete. Könyveim, írásaim a háborúról szólnak, kegyetlenkedésről, rettegésről és veszteségről, de nem céltalanul. Habár a valóság sokszor nem teremti meg a remény lehetőségét (vagy nem látjuk), az írásaimban mindig jelen van az a boldogság, ami után kapunk, mintha csak nyújtózkodnánk, hogy a napfényt a markunkkal megragadjuk. A béke pillanatai nagyon fontosak számomra, ezért a humor és a családon belüli szeretetet használom, hogy bemutassam, létezik ez a fogalom is...mert keressük, keressük, és végül megtaláljuk! Ebben hiszek, és ez vagyok én.
