Ima az életért

Népes családdal érkeztem, még 1947 tavaszán. A tér kies, és elviselhetetlenül meleg volt az utána következő nyáron. Kicsik voltunk, néhány környékbeli lakó járt ki hozzánk vödrökkel, kannákkal, hogy gondunkat viseljék. Mindenki örült az érkezésünknek, a második világháború utáni életigenlő korszak volt ez. Nem volt könnyű, de nagyon akartak minket. Boldogsággal emlékszem vissza rá, de főleg a kicsi Emma miatt kedves időszak ez nekem.

A szomszéd ház kisebb sérülésekkel megúszta az ostromot, és gyorsan visszaérkeztek a lakók az emeleti lakásokba. Emma is akkor költözött a szüleivel és kétéves öccsével. Mint a Mártírok útja hatalmas, Bauhaus jegyében épülő bérházainak, ennek is nagy ablakai voltak. Az érkezésükre mindannyian felfigyeltünk, mert két teherautó hozta gyönyörű, faberakásos bútoraikat és egy igazi pianinot. A hangszer nehéz lehetett, négy megtermett férfiember cipelte nyögve a másodikra.

Néhány nap múlva megtudtuk, mi lapult még a ládákban, amiben hordták fel a sok holmit. A hőségben tárva-nyitva volt minden, és messzire hallatszott, hogy Emma rögtön gyakorolt. A pianinon az édesanyja játszott. Emma mellette állt, vékony ujjai között cincogott-vinnyogott egy kicsi hangszer. Apja szerzeménye volt a hegedű, három havi keresete volt az ára. Egy híres szegedi mestertől, Daróczi Pétertől vásárolta, külön gyerek méretben, ahogy sokszor elmesélte.

Akkoriban kicsik voltunk, de nagyon szerettem hallani a hegedűszót. Emma szorgalmasan gyakorolt az édesanyjával, akár napi két órát. Csak akkor adódott gond, mikor korán hazajött az édesapja, és becsukta az ablakokat. A napfény nem tesz jót a drága hegedűnek, sőt szerinte Emmának sem. Pedig a kislányt sápadtnak láttam, mikor indultak sétálni. Biztos voltam benne, hogy ő is annyira szereti a napot és a friss levegőt, mint én. Egyszer csak megértettem, hogy túl melegük lehet, és csak úgy lehet nyitva az ablak, ha nagyra nővök, és adok nekik annyi árnyékot, hogy ne kelljen az édesapjának sem tartani a nap erejétől. Nagyon igyekeztem, hogy gyorsabban menjen, és hamar felérjek a második emelet ablakáig.

Már vagy tíz-tizenegy gyűrűm lehetett, mikor néhány testvéremet elvesztettem. Tankok jöttek-mentek a Mártírok útján, és napokig durranást és pufogást hallottunk. Minket nem bántottak, de rossz volt hallani azt a durvaságot. Szerencsére addigra szárnyas lakóim nagy része elköltözött távoli meleg tájakra, így nekik nem kellett hallaniuk az ijesztő nyüzsgést. Emmáék azonban nem utaztak el. Változatlanul, lelkesen gyakoroltak, mindig többet naponta. Egy napon nem csendült fel a hegedű mellett a zongora hangja. Egyre többször elmaradozott, először csak alkalmanként, majd végleg. Emma sírását is hallottam. Keserves volt. Akkor úgy éreztem, hiába a csodás tavasz, hiába borult fürtös virágokba mindenem, nekem is megszakadt volna a szívem, ha lett volna a kéreg alatt. Nem tudtam, mit, de tudtam, hogy érzek. A társaimat, a lakóimat, a kedves látogatóimat, a locsolóimat. Emmát különösen.

Egy idő után Emma nem sírt többé, csupán játéka a hegedűn lett fájdalmasabb. Addigra napi négy-öt órát is játszott. Az ablakot már nem kellett becsukni, mert az apja nem foglalkozott vele többé, és a szomszédok örültek, hogy lágy, édes-bús dallamok járják be a környéket. Olyan sokféle melódiát ismert, hogy egész délutánra szóló programot jelentett, amikor zenélni kezdett – ismétlés nélkül követték egymást a szebbnél szebb szólamok.

A hatvanas évek végére kevesen maradtunk, de terebélyesek lettünk és otthonossá varázsoltuk a kis teret. Búvóhelyet adtunk cinkéknek, meggyvágóknak, őszapóknak, szajkóknak, egyikőnk még egy denevércsaládot is rejtett magában. Boldog évek voltak. Emma is felnőtt már. Mielőtt hazaért volna az egyetemi órák után, a parknak a szemek elől rejtett hátsó padján lopva elszívott egy cigarettát. Szerintem nem tetszett neki, én legalábbis nem szerettem azt a füstöt, amit ilyenkor kilélegzett magából, de mivel ilyenkor találkozott azzal a magas, barna fiúval, mégiscsak boldog lehetett. Amikor a leveleim lehullottak, és hidegre fordult az idő, nem tudtak többé a hátsó padnál megbújni egy légyottra, és következő tavasszal már csak Emma pihent ott megint. A zene azonban sosem tűnt el. Addigi háromnegyedes hegedűjét már rég gyönyörű felnőtt méretűre cserélték, a hangja is mintha megnyílt volna, teljesebb volt, távolabb jutott. Mindennap hallottuk felcsengeni a megszokott és az új hangokat. Emma olyan szenvedélyesen szólaltatta meg a hegedűt, hogy attól nőttünk mindannyian magasra, dúsra, egészségesre. Bekukucskáltunk hozzá, néztük, ahogy fogta a kezében a szegedi mester hangszerét. A vonót hol lágyan, hol erősebben húzta végig a négy húron, és a jávorfa és lucfenyő testből felerősödve szállt messzire a hangja. Nem tudom, tudta-e, hogy hallgatjuk és szeretjük őt? Hogy leveleink halk susogásával válaszolunk a dallamra. A zene rezgése nekünk szólt, tudom.

Közben egyre többen siettek el előttünk négy keréken. Bár az autók már nem pöfögtek annyit, de egyre többen voltak, és sokszor fojtóvá vált a levegő. A hegedűszó sem jutott olyan messze a füstben, mint korábban, mégis boldog voltam, hogy hallhatom. A zenébe olykor egy csecsemő fájdalmas sírása vegyült, de talán csak másik darabot akart, nem olyan melankólikusat, amilyet Emma választott. Néha megláttam feltűnni a babát Emma kezében. Mindketten sugároztak az örömtől, szerették a rajtam hancúrozó mókusokat figyelni. Messzelátóval lesték a fészekben a fiókákat, mikor lesznek akkorák, hogy repülni tanuljanak. Ha Emma mélyen kihajolt, meg tudta érinteni a leveleimet. Ez volt a legszebb közös időszakunk. Sokszor pihentek az árnyékomban egy padon a csemetéjével. Emma ilyenkor énekelt neki, és én ettől még sűrűbbre nőttem.

Egy napon megjelent két teherautó a ház előtt, és néhány ember hordta, vitte a holmikat a második emeleti lakásból. A hegedű puha zsákba bugyolálva került a tokjába, és Emma egyik kezével a kisebbik lánya kezét fogta, a másikban a hegedűtokot szorította magához. Ezután már csak a villamos és az autók zaja töltött be mindent. Hiányzott a hegedűszó. Ugyan ritkán szólt máshonnan is valamilyen zene, de semmi nem tudott bennem olyan bizsergető érzést kicsikarni, mint Emma dallamai.

Sok-sok évgyűrűvel később, a Mártírok útja Margit körút lett. Ismét teherautók jöttek. Az embereken világító ruha és sisak volt. Sokan voltak, és hatalmas sárga gépvakond jött velük. Mindannyian felvonultak körülöttünk. Úgy tűnt, hogy ezúttal nekünk kell költözni. De nekünk nincs hova! Mi csemeteként sem szeretünk utazni, de már öregek voltunk, minden gyökerünk ide kötődött. Sikított az egyik testvérem, mikor belekapott először a vékonyabb, majd a vastagabb ágaiba a fűrész. Tehetetlenek voltunk, az emberek pedig fülvédőt viseltek, hogy ne halljanak minket. Néhányan kiszaladtak a szomszéd házak lakói közül. Kiabáltak, vitatkoztak, így csak a testvéreimet vesztettem el, én még megmaradtam. Egyedül, de éltem. Időt nyertem, elmentek.

Egyszer csak egy ismerős, rég nem látott arc tűnt fel. Emma? Ő lenne? Milyen fiatal volt még mindig. Nem tudom, miért jött el újra. Majdnem sírt, mikor meglátta a teret, ahogy megint kies lett. Hirtelen eszembe jutott, hogy nagyon hiányzik a hegedűszó, de Emma nem értett engem, elviharzott. Még aznap autók álltak meg előttem, ő jött vissza néhány barátjával. Tiltakoznak, vagy mit mondtak? De miért nem hegedülnek?

Emma odalépett hozzám, és végigsimított a törzsemen.

– Mindig sajnáltam, hogy nincs tehetségem hangszeren játszani, mint anyának. De hangosak leszünk, és megvédünk – suttogta, majd visszament a barátaihoz.

– Találjanak más megoldást, építkezzenek másképp! Ezerszer voltam anyámmal ezalatt a fa alatt. Itt énekelt nekem. Nem adjuk a fát, énekeljünk! Egy-két-há és…

Felhangzott egy olyan szép dallam, ami sokkal messzebbre vitt, mint eddig bármi, amit hallottam. Messzebb, mint Daróczi mester hegedűjének a hangja. Mert ez volt az ima a keleti platán életéért.

 

Bereczk Imola
Author: Bereczk Imola

Bereczk Imola az Irodalmi Rádió szerzője. Beszéljenek a műveim helyettem!

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Jelentkezés rendezvényre

Author: Zsoldos Árpád és Adrienn Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk, hogy alkotóinknak

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Naplemente

Rózsa Iván: Naplemente (Három haiku) Vöröslő Naptól Megszentül víz és ég is: Szelíd üzenet. Életet hozó, Vörösben pompázó Nap: Pihenj le, urunk! Vörösben izzik Lét

Teljes bejegyzés »

“NÉHA ELGONDOLKODOM”

„NÉHA ELGONDOLKODOM” (Szőllős Judit gondolata ihlette versem.) „Néha elgondolkodom”, Nagyon szokott fájni, Emberek lelkéről lábnyomom, Visszafog-e találni? „Néha elgondolkodom”, Tisztára dörzsölve ablakom, Van-e még kinek

Teljes bejegyzés »

Tedd a kezed kilincsemre!

Tedd a kezed kilincsemre!   Tedd a kezed kilincsemre! Ne csak egyre, az összesre! Járd a házam körbe-körbe, Lábad nyomát hadd őrizze!   Tedd a

Teljes bejegyzés »