Kutyák I. rész

Kutyák

  1. rész

A csöndre figyeltem föl. A két kutyához szokott fül számára ez feltűnő, mert valamelyik általában neszez, ha nem is ugat, hát cibál valamit, vagy éppen ásít egy nagyot. Ahogy kipillantottam a zsebkendőnyi előkertre, amely az állatok felségterülete volt (városi kutyának ez a kicsi is paradicsom!), ismét láttam a kerítés előtt az idős urat, akit már máskor is észrevettem ott. Most is fehér ingben, öltönyben és nyakkendősen, rövid, sötétkék ballonkabátja fölött rokonszenves, barnára sült arca, világító kék szeme és szép fehér haja, feledteti hátának kissé már hajlott ívét és arcának ráncait. Állt a kerítés túloldalán, s akkurátusan becsatolt, régi, bőr aktatáskájából éppen emelte ki a megszokott kis csomagot, a gondosan szalvétába göngyölt szendvicset. Kutyáink szoborrá merevedve, némán, istenségnek járó áhítattal emelték rá tekintetüket. Az úr – nagy figyelemmel, hogy egyformára sikeredjen – kettétörte a szendvicset, s átnyúlva a kerítés fölött először az öreg, vörösesbarna és majdnem német juhász küllemű Happynek (aki rossz nyelvek szerint egy német juhász és egy foxi romantikus szerelmének gyermeke), majd az ifjú Buksinak adta a finom falatokat. Happy, a tőle megszokott falánksággal egyben lenyelte az adományt, s ragyogó, aranyszín szemével örvendezve, de gátlástalan számítással várta az esetleges folytatást. Kutyaéletének 12 esztendei szolgálata és 28 kölyök tisztes fölnevelése után, egyre inkább az evés állt érdeklődése középpontjában.

Buksi, aki a majdnem-német-juhász Happy egyik fia volt, és egy újfunlandi atyát mondhatott magáénak, testi-lelki tulajdonságaiban egyaránt gyönyörű állat volt. Félhosszú, sima fekete bundáját csak az állán, a mellén és a hátsó körme hegyén bontotta meg egy csöppnyi fehér csillag, daliás termete, német juhász formájú, szép fekete fejében anyjának aranyszín szeme, lombos, hosszú farka és fénylő bundájának bársonyos tapintása, mindenkit azonnal simogatásra késztetett. Szemben anyjának izgága, vehemens természetével, Buksi maga volt a lovagiasság, a nyugalom, a megbízhatóság (azt ne mondjam mulyaság!) és a gyöngédség. Happy öntörvényű házőrző volt, nem harapós, ám jó jelzőkutya, de csak akkor és addig lehetett simogatni vagy játszani vele, amíg neki ahhoz volt kedve. Ha elunta, amit az ember nyújthatott neki, fittyet hányva minden barátságos közeledésre vagy parancsra, azt tette, amit jónak látott. Buksi ellenben a lelkét is eladta volna a kutyapokol ördögének, csak hogy az EMBER (bármelyik!) vele foglalkozzon. Képes volt napi egyszeri étkezését is megszakítani, ha a családból valamelyikünk megjelent a közelében. Sőt, ha a környék naponta arra járó lakói közül a kerítéshez szólította valaki egy kis cirógatásra, Buksi mámorosan rohant, hátrahagyva eledelét. A következmény persze mindig éhkopp lett, mert Happy ilyenkor szemrebbenés nélkül, egyetlen perc alatt mélységes gyomra fenekére süllyesztette az őrizetlenül hagyott vacsorát.

Neveltetésüket tekintve, Buksi volt a szerencsésebb, mert az első kutyával szerzett tapasztalatokból okulva, idejekorán elegendő figyelmet szenteltünk neki, ezért ő teljesen “szalonképes” ebbé cseperedett. Akár az Operába is elvihettük volna, valódi úriemberként hallgatta volna az áriákat – dehát, a világ ellenzi az ilyesmit. Happy az első kutyánk volt, ajándékba kaptuk 6 hetes korában, és csak azért fogadtuk el, mert 2,5 éves kislányunkat azon a nyáron ijesztő körülmények között, csúnyán megharapta egy kutya. Szerettük volna, ha ez a hozzá képest pici, saját, eleven “játékkutya”, feledteti vele a rossz emléket. Azért kapta a Happy nevet, mert Rita tudta az angol szó jelentését, és azt mondta, szeretné, ha ez egy boldog kutya lenne. (Külön könyvet kellene írni a gyerekek csodálatos lelkületéről! Ez a csöpp leány, meg tudott bocsátani annak a kutya-nemzetségnek, melynek egyik tagja az arcát marta meg. Képes volt azt kívánni, hogy a kutyák boldogok legyenek! Hová lesz belőlünk ez a nagylelkűség, mire felnövünk?)

Tervünk nem egészen sikerült, mert Happy fél éven belül akkorára nőtt, mint a lányunk, és kirobbanó, örömteli üdvözlési szokásaival nem csak őt, de még minket, felnőtteket is fölborított. Első-kutyás, dolgozó emberekként sajnos nem bizonyultunk jó kutyakiképzőnek. Nem tudtuk még, hogy vagy egészen pici korban kialakítjuk a kívánt szokásokat – vagy nem biztos, hogy ez valaha is sikerül. Azt tudtuk, hogy a kölyökkutya boldog, ha együttműködést kívánnak tőle, és imád mindenfélét tanulni, de ehhez egy éves koráig rengeteg idő, türelem és figyelem szükségeltetik, s mint tudjuk, dolgozó embernek ebből van a legkevesebb. Reggel korán mentünk, munka után pedig csak a gyerekkel és az átépítés alatt álló otthonunkkal tudtunk foglalkozni. Happy, csak a hét végén kaphatott kicsit több figyelmet és időt a képzésre. Ilyenkor azonban a pici kertben töltött napok után, számára is szabadságot, rohanást akartunk biztosítani, amire a közeli, hatalmas grund bizonyult a legalkalmasabbnak. Itt az apportírozás, magasugrás, foci (Happy kiváló kapus volt!) és a családfővel folytatott barátságos bunyó-jellegű “foglalkozások” domináltak. Így aztán illemtanból, tapintatból és engedelmességből Happy mindvégig gyenge maradt – s ez nem az ő hibája. Így történhetett meg, hogy bár a kertben lakott, élete első évében “megevett” több pár cipőt és papucsot, temérdek újságot és számlát, melyeket a postás véletlenül a láda mellé dobott, a fából készült kapu egyik szárnyának egyharmadát, valamint a kertben, 2,5 méter magasban kiteregetett száradó ruhák közül férjem legkedvesebb ingeit, és tiszta gyapjú, pullover-kardigán együttesét. Kifinomult és tévedhetetlen ízlése volt, kizárólag a legnemesebb anyagokból való, legelegánsabb holmikat szerette – apró darabokra tépkedni. A düh és a sírás felváltva kerülgetett bennünket, mert a helyzet megoldhatatlan volt. A pusztítást ugyanis mindig távollétünkben vitte véghez, s egy kutya, csak akkor érti meg, hogy mit akarnak tőle, ha “munka közben”, a tettenérés pillanatában tudatjuk vele, hogy nem helyeseljük, amit csinál. Így, amikor ő reggeli huncut jókedvében, elvágólag csíkokra tépett egy, a kerti szárítóról lopott pizsamát, este már hiába szidtuk, nem értette mi a csuda bajunk van vele, amikor ő úgy, de úgy örül, hogy végre hazajöttünk! Egy ideig úgy hittem, az volt a csúcsteljesítménye, hogy egy szép, hideg, hóbundás téli éjszakán, amikor minden izgő-mozgó fűszálat betakart a vastag, puha hólepel, csak büszkeségeink, az apósom által magról nevelt és azon az őszön telepített, méteres ciprusok ringtak a fel-feltámadó szélben, akkor a mi édes kis kutyuskánk akcióba lendült, tövestül kiásta, és cafatokra tépte a mocorgó “ellenséget”. Mind az ötöt! Később megtudtam, hogy nagyon gyenge a fantáziám és lebecsülöm kutyánk képességeit. A csúcs az volt, amit akkor művelt, amikor egy kedves barátunk könyvespolcait elhelyeztük a kapualjunkban, amíg lakásában felújítási munkák folytak. Örültünk, hogy segíthetünk, s álmunkban sem gondoltuk, hogy egy “népiesre faragott” bútort fogunk visszaadni, melynek polcait Happy szépívű fogsorának motívumai csipkézik majd, minden bútorok legegyedibb darabjává varázsolva a szellemi termékek e nemes hordozóját. Ekkor (de csak titokban és egyetlen-egyszer!), egyetértettem azzal az emberrel, akinek Happy-ismeretlen okból – ádáz ellensége volt. Egy behemót férfi járt el rendszeresen a házunk előtt, aki az egyébként abszolút emberbarát kutyából előcsalogatott egy félelmetes, tajtékzó fenevadat. Az érzelem egyértelműen kölcsönös volt, mert mialatt Happy hörögve vicsorgott és őrjöngött a kerítésen belül, a behemót torkaszakadtából üvöltött odakünn: “Kussolj, te dög, mert megnyúzlak és a kapura akasztom a gereznádat!” Gyalázat, de egy ilyen polcrágástól elgyötört gazdán néha átoson a gondolat: Csak már látnám ott lógni azt a gereznát! Aztán az ember elszégyelli magát, olyan mélyen, ahogyan tulajdonképpen csak egy kutya tudja szégyellni magát. Happy pedig nem értette, miért kapott aznap este, különösen finom falatokat!

Folytatása következik!

 

 

 

Nádasi Katalin
Author: Nádasi Katalin

Nádasi Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Későn kezdtem írni. Oktató- és kutatófilm műfajban, bő két évtizednyi szenvedéllyel és elhivatottsággal végzett film gyártásvezetői, majd stúdióvezetői munka után, az élet úgy hozta, hogy egyik szülőnk betegsége miatt a következő két évtizedet otthoni betegápolással töltöttem. Bevallom, voltak kétségeim, hogy egy ilyen pörgős és változatos, mondhatnám rumlis tevékenység után, bírom-e majd ezt az otthoni bezártságban zajló munkát. Életem egyik legérdekesebb tapasztalata, hogy ebben a létformában, melytől sokan falkórságot kapnak, számomra kinyílt a világ. Hónapokkal az átállás után érzékeltem, hogy amíg a szakmámban dolgoztam, teljes agykapacitásomat kitöltötte a sok érdekes feladat, majd otthon a családért végzett másfajta feladatrengeteg. A család számomra mindig is a legfontosabb értéket képviselte, de ez alatt a beteg mellett töltött, több mint másfél évtized alatt ébredtem rá, hogy a családi feladatok nagy része fizikai elfoglaltság, melyek közben az ember agya remekül tud szellemi munkát végezni, sokkal jobban, mint a munkahelyi tevékenység idején, amikor az utolsó másodpercem is programozva volt. Boldog meglepetéssel vettem észre, hogy mennyi minden érdekel, hogy véleményem van a világ dolgairól, és hogy szívesen gondolom végig az élet különös eseményeit. Korábban egyszerűen el sem jutottam idáig, mert soha semmire nem volt elegendő időm. S ez még csak a kérdés...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Jelentkezés rendezvényre

Author: Zsoldos Árpád és Adrienn Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk, hogy alkotóinknak

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Naplemente

Rózsa Iván: Naplemente (Három haiku) Vöröslő Naptól Megszentül víz és ég is: Szelíd üzenet. Életet hozó, Vörösben pompázó Nap: Pihenj le, urunk! Vörösben izzik Lét

Teljes bejegyzés »

“NÉHA ELGONDOLKODOM”

„NÉHA ELGONDOLKODOM” (Szőllős Judit gondolata ihlette versem.) „Néha elgondolkodom”, Nagyon szokott fájni, Emberek lelkéről lábnyomom, Visszafog-e találni? „Néha elgondolkodom”, Tisztára dörzsölve ablakom, Van-e még kinek

Teljes bejegyzés »

Tedd a kezed kilincsemre!

Tedd a kezed kilincsemre!   Tedd a kezed kilincsemre! Ne csak egyre, az összesre! Járd a házam körbe-körbe, Lábad nyomát hadd őrizze!   Tedd a

Teljes bejegyzés »