Egyszer volt, hol nem volt szerelem

Ilyen hatalmas, égig érő szerelem csak egyszer van egy ember életében. Akire nem köszönt rá sohasem, annak nem is volt értelme megszületni. Ezt gondoltam egyetemista koromban, úgy a harmadik és negyedik évfolyam közötti nyári üzemi gyakorlatom során, amikor Robival megismerkedtem.

Azóta már óvatosabb vagyok.

A gyár a városon túli telepen helyezkedett el. Fényes, fém borítású kialakítása, mint egy hatalmas ezüstös színű kígyó tekergett a pusztában, gyomrában több ezer munkással, gépsorokkal, csarnokokkal, irodákkal, műhelyekkel, üzemi konyhával. Lakhattam volna munkásszállón is, de szüleim a két hónapos gyakorlatra albérletet fizettek nekem, és busszal jártam ki a telepre. Amúgy sem a várost, sem a környékét nem ismertem. A kettes számú üzemcsarnokba osztottak be egy Boszi nevű főnökasszony mellé. A rendes nevére már nem emlékszem, lehet, hogy soha nem is tudtam, mert mindenki csak Főnökasszonynak hívta. A negyvenes éveit tipró öreglányt csak úgy jellemezték a beosztottai, olyan mint a fagyos kutyaszar, hideg és kemény. Amúgy nagy munkabírású, kevés beszédű, de szókimondó és igazságos volt, mindenki azt kapta tőle, amit megérdemelt. Amint odakerültem mellé, rögtön lecsapott rám, és többé nem eresztett. Elvárta, hogy egész nap a nyomába loholjak, ő meg magyarázott, mindent megmutatott, és visszakérdezett. Egy alkalommal a karbantartók csoportvezetőjéhez küldött egy irattal, és amint bolyongtam a különböző irodák, műhelyek labirintusában a folyosó végén egy fiatalembert pillantottam meg. Tudom, hogy barna hajú volt, nem túl magas, de hogy milyen ruhában volt és mit csinált nem emlékszem, mert szeméből csillagok szikráztak felém, ahogy rám nézett, én meg csak álltam, mint akit megbabonáztak, éreztem, hogy melegség önti el a testemet. Ilyen még soha nem történt velem, nem is tudtam mire vélni a dolgot, de egész délelőtt csak azt a szikrázó barna szempárt láttam magam előtt, Boszi magyarázatai lepattantak rólam. Délben a hatalmas ebédlőben tálcával a kezemben araszoltam a kilométeres sorban az ételosztók előtt, amikor tolongás, lökdösődés keletkezett a hátam mögött. A barna hajú, csillagszemű fiatalembert pillantottam meg üres tálcával a kezében, aki mögém verekedte be magát.

– Látom, te is szereted a rántott húst, nekem is ez a kedvencem. – nevetett rám. Olyan mulatságos volt, hogy mosolyognom kellett, mert két fasírt volt a tányéromon és épp a borsófőzelékre vártam.

Ez a kisfiús csetlés-botlása, ahogy a rutinos nagyfiút akarta játszani, tetszett nekem. Ugyanakkor az is imponált, hogy nem keringett hetekig körülöttem, mint a korábbi udvarlóim, rögtön meg mert szólítani. Egy asztalhoz ültünk, így kezdődött az ismeretségünk. Megtudtam, hogy Gerencsér Róbertnek hívják és a hármas üzemcsarnok „kisfőnöke”, a hamarosan nyugdíjba vonuló „öreg” utóda. Robi folyamatosan és jókedvűen beszélt, az összes gyári legendát ismerte, úgy éreztem, mintha nagyon régóta barátom lenne. Jókedve magával ragadott, beszippantott mint egy tornádó tölcsére, megbabonázott, ahogy lepkét a gyertyafény.

Többször ebédeltünk együtt. Napközben, ha tehettem, az üzemcsarnokokat elválasztó ablakok egyikén lopva oda-odalestem, amint a gépsorok között járkál, munkásokkal beszélget. Később mint egy holdkóros járkáltam az üzemben. Nem tudtam többé szabadulni tőle, de nem is akartam. Rajta is láttam az örömöt, amikor meglátott. Azt mondta, a gyárban nem nézik jó szemmel az ilyen kapcsolatot, mert a munka rovására megy, ezért csak gyáron kívül találkozhatunk. A szerda lett az én estém. Ilyenkor bent a városban értem jött az albérletembe, szórakozó helyekre jártunk, táncoltunk, moziztunk, sétálgattunk a kivilágított folyóparton. Nálam aludt és csak reggel ment haza. Mérnöki precizitással szervezte a napjait. A kedd és csütörtök estéket az idős szüleinél töltötte. Combnyaktöréses apja fürdetésénél segített az anyjának, szombaton bevásárolt nekik, illetve a kerti munkákat is jobbára ő végezte. Többször túlórázott is, egy főnöknek soha nem jár le a munkaideje, mondogatta. A vasárnap azonban ismét a miénk volt.

Amikor nem tudott eljönni hozzám, többször találtam valami meglepetést a küszöbömön.

Egy alkalommal egy vörös rózsa csokrot hagyott a kilincsre akasztva, benne egy levélkével „Babucinak helyettem” szöveggel. A csokrot az ágyam mellé helyeztem, az illata egész éjjel körülvett, átkarolt, valóban mintha ő lenne velem. Többször találtam a lábtörlő alá rejtve vékonyka verseskötetet, benne préselt virágokkal, amit a közös kirándulásaink alkalmával szedtünk.

Egyszer a városban töltöttük a szerda estét, de már jóval elmúlott éjfél, amikor a külvárosból hazafelé mentünk. Az egyik kis utca irányából finom, sülő kenyér illatát hozta felénk a szél. Megkordult a gyomrom, hiszen hat óra felé vacsoráztunk. Jó volna most egy ropogós, frissen sült cipó, sóhajtottam és ösztönösen az illat irányába mentünk. Alig értünk a hosszan elnyúló épület elé, Robi máris megkocogtatta a kivilágított ablakok egyikét. Pékek dugták ki a fejüket, csodálkozva hallgatták a kérését, eléggé elutasító hangon tudtunkra adták, ez sütőüzem, nem árusítóhely, majd reggel vásárolhatunk a boltba. Robi hajthatatlan volt, olyan ártatlanul, gyermekien őszinte szemmel hazudta, hogy terhes felesége nagyon vágyik a friss cipóra, végül a pékek elnevették magukat és tényleg adtak az ablakon át egy frissen sült kenyeret. Hát ilyen legény volt az én Robim!

Nekem egy dolgozatot kellett készítenem a nyári gyakorlat során tapasztaltakról, ehhez is sok anyagot adott és megígérte, segít majd az összeállításában.

Egyik vasárnap kirándultunk. Komppal átmentünk a szemközt lévő Rózsák szigetére. Soha nem hallottam róla, de valójában mintha a mennyországban jártam volna. Robi emlékei szerint gyerekkorában egy csalános, vadrózsákkal borított terület volt, néhány lepusztult nyaralóval. Aztán néhány éve felébredt és ez a csodálatos hely lett belőle. Gondozott, rózsabokrokkal szegélyezett ösvények szökőkutakat, játszótereket öleltek, sok volt a kiránduló, a padokon emberek üldögéltek. Egy cirádás vaskapu szárnyait éppen akkor tárták ki a pincérek és a benti teraszon ebédhez terítettek. A hófehér, sokablakos épület ragyogott a napfényben, mintha marcipánból készült volna. Tündérkert étterem ez a felirat állt rajta. Bementem volna, de Robi inkább egy korsó sörre vágyott és marhapörköltre, azért továbbálltunk. Délután egy kis magaslatra sétáltunk fel gondosan nyírt bokrok között. A fenyőfák egy kis tornyos barna épületet rejtegettek. Ez a Barátok kápolnája, mondta Robi. Ezt is szépen helyreállították. A kis épület belsejében faragott széksorok, szemben díszes oltár állt, mindenütt sok-sok virág és kellemes hűvösség. Milyen boldog, meghitt lehet itt egy esküvő, gondoltam. Félelem fogott el, a nyárnak nemsokára vége. Aggódtam, vajon hogyan lesz ezután, ha visszatérek az egyetemre egy másik városba, és nem láthatom Robit, mert eddig csak azt láttam, amit ő mutatott, azt hallottam, amit ő mondott, csak őt éreztem magam körül. Robi azonban, mint mindig, most is vidáman reagált.

– Elrepül meglátod gyorsan az idő, mint ez a nyár, aztán itt az ősz, hipp-hopp jön a tél. Minden hétvégén meglátogatlak a kollégiumban, észre sem veszed az idő múlását. Tavasszal aztán eljegyezzük egymást.

– Ez komoly? Boldogan repültem a nyakába.

– Csak nem gondolod, hogy engedem elszállni az én kismadaramat, az itt marad örökre az én szívem kalitkájába! Köszönöm ezt a csodálatos nyarat Babuci, a sok szerelmes éjszakát, mindig emlékezni fogok rá.

Átölelte a derekamat, hozzám simult és én olyan boldog voltam, hogy beleremegtem. Milyen jó, hogy valaki így szeret! Nem tudtam elereszteni. Halkan súgta a fülembe:

– Tündérhercegnő már besötétedett, indulás gyorsan haza felé, mielőtt az aranyhintónk tökké változik!

Robi hétfőn az ebédlőben megkeresett, a héten nem találkozhatunk, mert egy kis gubanc van az üzemben, valószínűleg egész héten túlóráznia kell. De sebaj, szombaton bepótoljuk, és egy mozijegyet csúsztatott a zsebembe a négy órás előadásra.

– Ha néhány percet késnék, ne törődj vele, te csak menj be, hamarosan én is ott leszek. Munka után feküdj neki a dolgozatodnak, már csak ez a heted van, vasárnap átnézem.

A hét ólomlábakon járt. Boszi úgy hajtott, mint egy igáslovat. Este sajgó bokával értem haza, aztán kínlódva álltam neki az írásnak. Teljesen belefulladtam a rengeteg adatba, grafikonba, statisztikába. Boszitól is kaptam sok anyagot. Nem a legfényesebben sikerült, döcögve ment a fogalmazás, mindig az eljegyzés járt a fejemben, meg Robi jövendő hétvégi látogatásai. A legrosszabbkor jött ez az üzemzavar, annyi megbeszélni valónk volt, hiszen a következő hét elején befejeződik a nyári gyakorlatom, utaznom kell, hogy elfoglaljam a helyem a kollégiumban.

Végre eljött a szombat. Már két órakor a mozi közelében forgolódtam, fagylaltoztam, galambokat etettem, kirakatokat nézegettem. Reménykedtem, hátha előbb jön. Lassan kiürült a mozi előtere, mindenki bement, négy óra elmúlt. Idegesen kint topogtam az utcán. Robi még soha nem késett, ennek oka lehet. Nekem, mint leendő menyasszonyának tudnia kell, ha valami baj történt. Felhívtam a gyár főportáját és a hármas üzemcsarnok diszpécserét kértem. Egy férfihang készségesen válaszolt a kérdéseimre.

– Gerencsér Róbert mérnök úr már tíz óra felé elment, … nem, nem volt üzemzavar a héten, … nincs vele semmi baj, nagyon is jókedvűen ült be a kocsijába.

– Én itt várom és még nem érkezett meg!

– Az lehetetlen. Az egész vezetőség, meg a közvetlen kollégák már fél háromkor elindultak a vállalati busszal a Rózsa szigetre, már biztosan elkezdődött a szertartás.

– Miféle szertartás? – kérdeztem értetlenül.

– Hát az esküvő a Barátok kápolnájában, utána meg a fogadás a Tündérkert étteremben.

– Milyen esküvőről beszél maga?

– Hát Gerencsér Róbert mérnök úr esküvőjéről.

– Az lehetetlen! Nem hiszem el! A mérnök úr nekem ma délután négyre mozijegyet vett, hogy itt találkozunk. Érti?

– Mozijegy négyre! Viccel? Kuncogás hallatszott a vonal másik végén. – Hogy ez a Gerencsér Róbert ilyen fickós gyerek lenne! Ki gondolta volna? Alamuszi macska nagyot ugrik. A kuncogása gurgulázó nevetéssé fajult, még most is elszorul a szívem, ha eszembe jut. – Kisasszony – szólt hozzám végül barátságos, leereszkedő hangon a diszpécser, mint apa a hülye gyerekéhez, – menjen szépen haza, a mozi ma elmarad.

Kert F. Klára
Author: Kert F. Klára

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem, ahol szinte mindent elolvastam. Ekkor színdarab írással próbálkoztam, amit a barátaimmal elő is adtunk egy pajtában. Gimnazista koromban a szatirikus írások vonzottak, s magam is megpróbálkoztam írásukkal. Az akkori Ludas Matyi főszerkesztője támogatott ebben a törekvésemben, de azt is tanácsolta, hogy érettségizzek le, s tanuljak ki egy „tisztességes” szakmát. Így némi kitérő után a Pécsi Állam- és Jogtudományi Egyetemre iratkoztam be, s szereztem diplomát. Ezt követően Pest megyében különböző szintű bíróságokon dolgoztam hosszú ideig. Ezalatt emberek százait és történetüket ismertem meg. A nehéz, felelősségteljes munka után, csekély szabadidőmben festéssel és prózaírással jutalmaztam magam. A nyilvánosság elé csak az utóbbi években léptem, a festményeimmel különböző helyi és országos kiállításokon vettem részt, meséimmel pedig, melyekhez az illusztrációkat is magam készítettem, sikeresen pályáztam. Jelenleg a meseírás áll legközelebb hozzám, ekkor fantáziámat végre kinyújtóztathatom, s a világot olyan szépnek írhatom le, amilyennek csak akarom. A rövid, csattanós novellákat is kedvelem. Távolabbi célom egy sci-fi regény megalkotása.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Általában

A nő nem ír verset a hazáról, házat őriz, az otthon melegét. Imádja a férfit, és felkínálja az ölét. A nő sokszor hal meg, szüléskor

Teljes bejegyzés »

Nyom a párna

  Fejed alatt nyom a párna, úgy gondolsz a nagyvilágra. Aludnál, rég lefeküdtél… Hátrahagyott múlt az éjfél. * A plafonra minek meredsz? Úgyse zárja le

Teljes bejegyzés »

volna jó

még hallgatnám apámat meséit gyermekkoráról álmait szenvedéseit melyet megsirattam csillagok alatt bámultam vele együtt az égitesteket a Vénusz ragyogását még a vörösbe hajló Marsot is

Teljes bejegyzés »

Amikor én még kicsi voltam

Tegnap Kecskeméten jártam, és találkoztam rég nem látott unokahúgommal, – aki mindössze egy hónappal fiatalabb, mint én, és akivel gyerekkorunkban egymás közelében éltünk. Iskolába is

Teljes bejegyzés »

Doberdó 1.

Magyarok a Nagy Háborúban… A csapattestemhez utaztam. Már harmadszor behívtak, mentem a frontra… A háború már, a harmadik évébe fordult. Ez a katona sorsa. A

Teljes bejegyzés »