Kutyák 2. rész

 

A gazdák egyébként különös dolgokra hajlandók a kutyáikért. Férjem és én, nem tartozunk az állataikat agyon kényeztető, gügyögők közé, s ezt tanulta meg kislányunk is. Sokszor előfordult viszont, hogy miközben napi anyagi gondokkal küszködtünk, mint a legtöbb fiatal, ahelyett, hogy pl., egy pár, már nagyon esedékes cipőt vagy ruhát vettünk volna, másodszor is kerítés építésére költöttük megtakarított forintjainkat. Ugyanis az első, drótfonat kerítést, amit szintén Happy miatt építettünk, szabályosan miszlikre rágták a szép hölgykutya udvarlói, akik számosan voltak, és nem csak lyukakat rágni voltak képesek, hanem légtornászokat megszégyenítő ügyességgel másztak föl a drótfonaton, mely egy idő után engedelmesen összerogyott az ugyancsak testes ebek súlya alatt. Ezért mi – akiknél korábban sosem volt kerítés a ház előtt – képesek voltunk masszív, “igazi” kerítést csináltatni (egy kisebb vagyonért), hogy el ne vesszen a kutya. De a gazda nem csak anyagi áldozatokat vállal. Örökös gond a kutyák ellátása, ha el kell utazni, vagy nyaralni megy a család úgy, hogy nem viheti a négylábú “rokont”. Találni valakit, aki hajlandó napról-napra eljönni, etetni-itatni és kicsit megcirógatni a magát különben is elhagyottnak érző állatot. Higgyék el, nem tolonganak a jelentkezők egy ilyen feladatért! Még ennél is sokkal nehezebb “embernek maradni”, amikor kedves állatunk – szándékainkkal egyáltalán nem egyező módon, és a beleegyezésünk nélkül – már a huszonnyolcadik kiskutyát hozza a világra, s bár anyai feladatainak példásan eleget tesz, a bájos, ám minden képzeletet felülmúlóan bumfordi keverék (ismertebb néven korcs!) kölyköknek szerető “hozzátartozót” keresni – hát, ez gazdát próbáló feladat! De az ember megteszi, mert aki csak egyszer is a tenyerére vett már, egy ilyen riadtan kalapáló szívű, bávatag kis szőrcsomót, “akinek” tekintetében az esdeklésen kívül még semmi sincs – az érzi, hogy nincs választás, a feladatot meg kell oldani! A kutyák tudnak valamit. Nem a házőrzésre, vakvezetésre, hegyi mentésre vagy testőrségre gondolok. Valami másra gondolok, ami a titkuk, amit senki más nem adhat nekünk, amiért vállaljuk az ezer tennivalót és viszontagságot, ami nem lenne nélkülük, amitől napról napra, újra és újra megdobban a szívünk, amikor hazaérkezünk, századszor is türelmesen lekeféljük kabátunkról az örvendező, sáros talpak nyomait és ezredszer is megbocsátjuk, ha engedetlenek.

A fehérhajú, kék ballonos bácsi, nem az egyetlen volt, aki megállt a kerítésünk előtt. Õ minden nap a tízóraiját adta a kutyáknak, de jöttek mások is, akiknek tenyerében nem volt más, csak simogatás. Legtöbben öregek vagy gyerekek. De volt egy negyvenes tanárnő is, aki a sarkon fagylaltot vett, éppen a fele fogyott el mire hozzánk érkezett, s a másik felét – akár a gyerekek – a kezében tartott tölcsérből, fölváltva nyalogatta el Buksi és Happy. Bölcsődéstől a kamaszig, sok-sok gyerek is eljött, némelyikük már gyermekként sírnivalóan magányosnak látszott, nap, mint nap hosszasan duruzsolt a kutyáknak, zsebéből valami nyalánkság is előkerült, pedig tudtam, hogy két villamosmegállóval távolabb lakik. Sok éven át láttam, hogyan állnak meg az emberek “beszélgetni” egy kicsit ezzel a két kutyával, figyeltem, ahogy az érkezéskor fáradt vagy szomorú arcokon lassan elsimulnak a bánat mélységes árkai, ahogy lassan megfényesedik a tekintet, és a száj szögletében kivirul az öröm, hiszen mindegyikük érzi: itt várták, hogy végre megjöjjenek. Akkor kezdett körvonalazódni bennem, mi is az a valami, amit tudnak a kutyák, amikor az a pici, hajlott hátú, nagyon öreg néni jött, akit annyiszor megcsodáltam, de aki még sohasem állt meg a kutyáknál. Azért csodáltam, mert bár már kilencven felé járt, még mindig kézen fogva, a szeretet zavarbaejtően puha közegébe burkolódzva mentek a férjével minden nap, a közeli templom felé. Olyan megindító volt ez a két kis öregember leplezetlen, ragaszkodó, összetartozásában! Rendszerint nem is beszélgettek, csak mendegéltek apró lépteikkel, derű sugárzott tekintetükből és a két csontos, egymást el nem engedő kéz látványától, valahogy szebb lett a világ. Volt néhány hónap, amíg nem láttam őket, aztán egyszer csak egyedül jött a néni és akkor először, megállt. Eleinte csak csendben nézte a kutyákat, s ahogy teltek-múltak a hetek, lassan kioldódott elakadt lélegzete, és beszélni kezdett az állatokhoz. Egyre többet, egyre hosszasabban. Aztán már hozott is nekik egy-két finom falatot, apróra soványodott kezét átdugta a rácsok között, és sokáig simogatta selymes bundájukat. Néha-néha már el is mosolyodott, amikor orrukkal bökdösték tenyerét, versengve a simogatásért. És végül – soha többé nem jött.

Egészen biztosan mostanában értettem meg, mi az a titok, amit tudnak a kutyák. Azóta már vidéken, nagy kertes házban lakunk, nekünk is, a kutyáknak is boldogabb hely ez a mostani (bár mindkét eb nagyon zokon vette, hogy falun kutyának lenni nem nagy szám, itt ugyan meg nem áll senki a kedvükért!). Az öreg Happy, 17 évesen eltávozott a boldogabb vadászmezőkre. Buksi is 13 éves már, s látszik, hogy sok neki a nagyobb őrzendő terület. Mi is öregszünk, s mint hogy a kutyák és a kert gondozása többnyire az én feladatom, fáradtságomban sokszor elmondtam, hogy több élőlényt nem vállalok! Velünk él férjem édesanyja, nemrég még az én szüleim is itt voltak együtt, mára már csak az édesapám – egyre szomorúbban. Anyukám halála elvitte mindig vidám apám összes derűjét. Amit tudunk, elkövetünk, hogy jókedvre derítsük, de látszik, hogy a múltban él, csak udvarias mosolyra futja erejéből, s nehéz és bonyolult teherré vált számára sok olyasmi is, ami nemrég még örömmel töltötte el. A közelmúltban szólt a szomszéd, hogy 5 kis keverék kutya született náluk, szívesen adnának egyet. Végiggondoltam, hogy mivel jár még egy kutya, most, hogy a kert, annyi erő feletti munkámat követően végre nagyjából rendben van az építkezés után, Buksit is sikerült rávennem, hogy csak a füvön és az utakon járjon, az ágyásokban ne, és most jönne ide egy új kis vadóc, kezdhetném előröl a tenger türelmet igénylő tanítást, kiásná az összes virágomat, letaposná a palántáimat és folyton elveszne, mert olyan kicsi, hogy a kulcslyukon is kifér. Mondtam, hogy köszönöm, nem. Pár nappal később a szomszéd éppen a kertben volt, amikor elmentem a kapujuk előtt és behívott, hogy legalább nézzem meg a kölyköket. Az alomban, a közepes testalkatú, szépnek éppenséggel nem mondható, fekete anyakutya körül, mint sötét felhő, gomolygott öt kiskutya. Tudtam, hogy végem van, mert a sötét felleg közepén ott fényeskedett egy zsemleszínű kis vakarcs, akinek a bőre akkora volt, hogy lötyögött benne a kiskutya, s aki megszakítva a többiekkel folytatott harsány viháncolást leült, és félre nem érthetően fixírozni kezdett. Azonnal tudtam, hogy ő a Luca, és, ahogy mondani szokták – meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Egyetlen reményem az volt, hogy férjem talán megvétózza majd az “örökbefogadást”, de amilyen vajszívű, Luca természetesen már a miénk, és megint bebizonyosodott, hogy gyenge a képzelőerőm, mert “húzásai” messze meghaladják mindazt, amitől tartottam. Minthogy számunkra elképzelhetetlen “láncos kutyát” tartani, heteket töltöttem azzal, hogy az idei tél nagy havától-sarától csúszós kertet újra meg újra bejárjam vele, megmutatván a “zöld utat”, többször tartottam neki szívhez szóló előadást arról, hogy nem szabad átpréselni magát a kerítés alatt, mert az a kert már nem a miénk, de úgy látszik hiába. Leleményességében már első szökési kísérlete alkalmával lyukat talált a szomszéd kerítésén az utca felé, onnan pedig azonnal elvitte a sintér. Inkább nem mesélem el a tortúrát, amit visszaszerzéséért végigcsináltunk. A legtragikomikusabb az egészben az, hogy volt, aki látta, amint befogták, amikor éppen kétségbeesetten igyekezett az utca felől bemászni a kapunkon, mert akkor ébredt rá, hogy ő, tulajdonképpen elveszett. De a körzeti megbízott és a gyepmester úgy gondolták, hogy ez a vekni kenyérnyi kutya, akiről messziről látszik, hogy alig 3-4 hónapos, ez a legveszedelmesebb vadállat, aki a környék lakóinak épségét fenyegeti! Azt hittük, ez a keserves kaland, mely láthatóan nagyon megviselte, egy életre elveszi kedvét a szökéstől. Hatalmasat tévedtünk, mert azóta már, többször indult egy kis “tájfutásra”, a kerítést szakszerűen és pedánsan kibontva, kényelmesen távozott. Ő is megoldhatatlan helyzetbe hoz bennünket, mert ha hívjuk, boldogan és látványos odaadással rohan haza, igyekezetében úgy gyorsul, mint egy BMW, szó szerint a farka csóválja az egész kiskutyát, fülig ér a szája, izgatott toporgással és sikkantó kis hangocskákkal tudatja, hogy ő egy ilyen szófogadó, jó kutya, aki azonnal jön, ha hívják és egyszerűen nem érti, hogy miért szidjuk, mikor ő annyira jó akar lenni, és annyira szeret minket, és annyira ú-ú-útálja, hogy mi a Buksit is szeretjük, mikor itt van nekünk Ő, Ő, Ő… Férjemmel megadóan úgy döntöttünk, hogy legközelebb, ha lesz egy kis pénzünk, akkor a szobájába régóta tervezett könyvespolc helyett, mégis inkább kerítés-lábazatot csináltatunk…

De történt valami csodálatos: két év óta, most először láttam apukámat önfeledten, szívből nevetni, mert ez a kis zsemleszínű tatár haramia, ez a kis sárga forgószél (vagy amikor alszik, egyszerűen zsemlegombóc), ez a Luca, örökké provokálja, hogy játsszon vele. És aki ennyire kicsi, ennyire csúnya és ennyire rajong az emberért, azt muszáj szeretni, feltétlenül meg kell vele osztani az ebédet, és állandóan lesni kell az utcát, hogy az a lehetetlenül sárga bunda nem villan-e föl véletlenül, a kapun túli tiltott területen, mert akkor rohanni kell kaput nyitni neki, mielőtt megint elvinné a sintér – s mindezt apukám, lelkesen meg is teszi! És akkor megtaláltam a régóta keresett szót: hivatás. Ez az a titok, amit így, ebben a formában, csak a kutyák tudnak. A szeretetükkel fontossá tenni az embereket önmaguk számára is. S azt hiszem, ez az egyik legszebb hivatás.

***

Utóiratok:

– Tartozom Lucának azzal, hogy elmondjam: a csúf kis tatár haramia formás és kecses, ragyogó szemű kis tatár hercegnővé cseperedett és tartok tőle, hogy hamarosan újból fölnevelhetünk 28 kiskutyát!

– Továbbá: nem kizárt, hogy egyszer majd születik egy Lucaságok című könyv, amelyben nagyon érdekes történetek lesznek!

– És végül: Bánatos szívvel tudatom, hogy okos, kedves, hűséges, szép Buksi kutyánk, 2002. szeptember 18-a óta egy mennyei gazdánál szolgál, s égi utcák lakóit igyekszik jókedvre deríteni.

– Milyen jó, hogy az élet nem ismeri a “végül” kifejezést, és mindig, mindent előröl kezd! Megesett, amitől tartottam (pedig a könyvespolc helyett, elkészült a kerítéslábazat!) és Luca életet adott legújabb családtagunknak, a Borzas nevű kutyafinak, aki így három hónaposan, pont olyan csúf kis haramia, mint a mamája volt kiskorában!

Nádasi Katalin
Author: Nádasi Katalin

Nádasi Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Későn kezdtem írni. Oktató- és kutatófilm műfajban, bő két évtizednyi szenvedéllyel és elhivatottsággal végzett film gyártásvezetői, majd stúdióvezetői munka után, az élet úgy hozta, hogy egyik szülőnk betegsége miatt a következő két évtizedet otthoni betegápolással töltöttem. Bevallom, voltak kétségeim, hogy egy ilyen pörgős és változatos, mondhatnám rumlis tevékenység után, bírom-e majd ezt az otthoni bezártságban zajló munkát. Életem egyik legérdekesebb tapasztalata, hogy ebben a létformában, melytől sokan falkórságot kapnak, számomra kinyílt a világ. Hónapokkal az átállás után érzékeltem, hogy amíg a szakmámban dolgoztam, teljes agykapacitásomat kitöltötte a sok érdekes feladat, majd otthon a családért végzett másfajta feladatrengeteg. A család számomra mindig is a legfontosabb értéket képviselte, de ez alatt a beteg mellett töltött, több mint másfél évtized alatt ébredtem rá, hogy a családi feladatok nagy része fizikai elfoglaltság, melyek közben az ember agya remekül tud szellemi munkát végezni, sokkal jobban, mint a munkahelyi tevékenység idején, amikor az utolsó másodpercem is programozva volt. Boldog meglepetéssel vettem észre, hogy mennyi minden érdekel, hogy véleményem van a világ dolgairól, és hogy szívesen gondolom végig az élet különös eseményeit. Korábban egyszerűen el sem jutottam idáig, mert soha semmire nem volt elegendő időm. S ez még csak a kérdés...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Tél a pusztán

Végtelen pusztán csak a csend járna, ha a szél süvöltve nem pásztázna. Cifrázza vígan a hótakarót, beborítaná az arra járót.   A buckákat bőszen szaporítja,

Teljes bejegyzés »

Szótlanul

Ágyad mellett tűzben ülve, figyelek színevesztett szemedre. A léttel csatákat űzve, nincs már kedves hangodnak ereje.   A szó így nem jár be csöndbe, én

Teljes bejegyzés »

Szerep

  Játszunk a színpadon, vázolva a szépet, mutatjuk e képet, mit élvez a képzet. Eközben a lelkiismeret meggyötör, valós éned nem ábrándokat eszközöl.   Olykor

Teljes bejegyzés »

Reménytelenség

Színe szürkül, közérzete romlott, kedve kisiklott, az erő kopott. Vajon mi okozhat újra gondot? A kórság ismét ostromba fogott?   Recsegnek a kórházi kerekek, előkerülnek

Teljes bejegyzés »

Pezsgés

Langyos fuvallat jelzi az ünnepet, lampionokat lenget örömében. fák koronái zizegnek csendesen. medence vize megcsillan a fényben.   A tósztot szájról szájra adogatják, koccintás hangja

Teljes bejegyzés »

Ölelés

Gyakorta imbolyog a létben a lélek, ványadttá lesz a test, borzongnak érzések. Kóbor gondolatok torz irányba lépnek, alacsonyan suhannak el a remények.   Fájdalmas tények

Teljes bejegyzés »