Szélhámos vagyok. Tudom én ezt nagyon jól. Már gyerekkoromban is észrevettem, hogy sokkal könnyebben boldogulok, ha az embereknek mindig azt mondom, teszem, amit hallani, vagy látni szeretnének. Az emberek gyengeségeit használom ki, az irigységet, nagyravágyást, hiszékenységet, önteltséget. Van egy velem született hatodik érzékem, ami megsúgja nekem, melyik az én emberem, vagy mikor kell továbbállnom. Mosolyogva közelítek feléjük, ők is így fogadnak és mosolyogva köszönünk el egymástól, csak utólag veszik észre, hogy eltűnt a pénzük, vagy hiányzik az ékszeres ládikájuk.
A két haverral, Pityuval és Sanyival a Király utcai fogdában ismerkedtünk össze. Dörzsölt gazfickó mind a kettő. Újabban filmeseknek adtuk ki magunkat, és azt meséltük be a kuncsaftoknak, hogy reklámfilmet forgatunk a lakásukban. Én, mint riporter, Pityu a kameraman, Sanyi a fővilágosító lestünk a prédára. Általában szerdánként, ilyenkor tudtam elkötni a faterom drágalátos, féltve őrzött járgányát, mert már hajnalban pecázni ment a haverokkal és csak délután négy óra után tér haza.
Tiszta inget, pulóvert vettünk magunkra, hónom alatt egy mappával, a kameraman egy lepukkant videó kamerával, a fővilágosító egy állványra erősített lámpával felszerelve lehetőleg más-más városok felé vettük az irányt szerdánként. Legjobban a lakótelepeket szerettük, itt az emberek általában nem ismerték egymást, nem törődtek egymás dolgaival. Csak leálltunk az út mentén és figyeltünk. Ma egyébként egy hátsó gondolatom azt súgta nekem, nem lesz szerencsénk. De miért nem? Ragyogó őszi idő volt, az emberek kihasználták az utolsó meleg napokat, kitódultak az utcára és szerda volt. Mindig figyelek erre az érzésre, de most könnyelműen figyelmen kívül hagytam.
A kisgyerekes anyukákat nem szerettük, a gyerek mindig zavart, a házaspárok sem jók, kettőnek nehéz elterelni a figyelmét. Általában az egyedülálló idős nőket szerettük. Naivak, hiszékenyek és bennük volt a vágy, hogy még nagy dolgokra is képesek. Ha türelmesen vártunk, mindig akadt egy-kettő.
Jött is egy hamarosan. Kis kövér, idős nő, dagadt bokákkal bandukolt, jobb kezében szatyrot cipelt. A bevásárlásból jöhetett hazafelé. Ez jó, mert nyilván volt pénze. Megint egy sejtés azt súgta nekem, ezzel a nővel ne! Nem törődtem vele, elfogott a harci láz, máris kipattantam az autóból és eléje penderültem. Mosolyogva, de kellő tisztelettel előadtam neki, hogy a Magyar Televízió Szamos utcai stúdiója képviseletében őt választottuk ki, hogy egy reklámfilm főszereplője legyen. A lakása konyhájában forgatnánk a jelenetet, mely során egy márkás habverőt kellene egy keverőtálban néhány pillanatig üzemeltetnie.
Az öregasszony elnehezült szemhéja alól mohón villantotta ki a szemét. Pont ő lett kiválasztva, de hát ez nagyszerű! Milyen szerencse érte, sztár lesz! De mindjárt vissza is hőkölt. Még soha nem csinált ilyent, túl öreg már, hogy megtanulja. Megnyugtattam, mindent többször is elpróbálunk. Az lenne a legjobb, ha családtagjai körében próbálná ki a habverőt. Ez csak beetetés volt, azt akartuk megtudni, hányan vannak a lakásban. Sajnos csak egyedül vagyok, szomorodott el az asszony. Semmi baj, nyugtattam meg, az unokái látni fogják a tévében és nagyon büszkék lesznek rá. Ugyan mi bajt hozhatna ránk ez a papagáj értelmi képességével felruházott nőszemély, így ismét elhessegettem a rossz érzést.
Ragaszkodott hozzá, hogy gyalog tegye meg az utat a közelben lévő lakásáig, mi az autóval lassan követtük. A négyemeletes ház előtt leparkoltunk. Az asszony egy ház előtt ácsorgó férfinek integetett.
– Képzelje Lajos, szerepelni fogok a tévében! Egy reklámfilmet forgatnak a lakásomban. Az egész ország látni fog, az unokáim is Szolnokon. Meglepetés lesz nekik! Ez a három, kedves fiatalember készíti a jelenetet.
-
Vilmácska, már alig várom, hogy láthassam magát! Biztos csinos lesz a felvételeken.
Aztán felhúzva a szemöldökét felénk fordult: – Csak nem gondolják, hogy a ház előtt parkolhatnak. Perceken belül jönnek a költöztetők, maguk meg elállják a bejáratot. Húzzanak csak félre a ház oldalához a fák alá, ott nem lesznek útba!
Jobb ha észrevétlenek maradunk, Pityu a mutatott helyre állt az autóval. Az asszony második emeleti lakása a szokásos csipkés, terítős, porcelános, öreg bútoros otthon volt, a reggeli kávé illata még mindenhol érződött. Gyönyörű környezet, áradoztunk. A kínálást elhárítottuk, nekünk a munkára kell koncentrálnunk. Egy szatyorból kipakoltuk a magunkkal hozott habverőt, keverőtálat. Megkértem arra, hogy először is sminkeljen, fésülködjön meg, ha akar, ünneplő ruhát is felvehet. Vilma néni boldogan pörgött a lakásban, majd egy mintás selyemruhával vágtatott be a fürdőszobába. Néhány percig miénk volt a lakás. A kameraman a nagyszobát, a fővilágosító a kisszobát vette gondjaiba, én Vilmát tartottam szóval.
A két férfi egyenként végigpásztázta a szekrényben a gondosan összetűrt lepedőket, ágyneműket, az akasztókon lógó ruhák zsebeit, a cipőket, vázákat, szekrények tetejét, alját. Sanyi az egyik szekrényben a sálak, sapkák mögött végre megtalálta az asszony ékszeres dobozát. Karkötők, gyűrűk, nyakláncok csillogtak benne, ezeket pillanatok alatt zsebre vágta, a gyöngyöket, mint értéktelen bizsut otthagyta. Pityu a vitrinben kotort. Pénzt sehol sem találtak, integettek a fiúk. A fene vigye, biztos a bankban tartja a pénzét az öreglány és bakkártyával fizet mindenhol. De valami pénznek akkor is kell lennie itthon és mi azt megtaláljuk!
– Hajlakkot is fújjon a hajára Vilma néni – szóltam be a fürdőszobába, amikor túl nagy volt a csend, – meg egy kis rúzst is használjon!
Meg kellett változtatni a tervet. A forgatás a konyha helyett az egyik szobában lesz, hogy ezalatt a konyhát meg a kamrát is át lehessen vizsgálni. Vilma néni hamarosan előjött a fürdőszobából. Fehér, fodros, galléros selyemruhájában olyan volt, mint Kotkoda tyúkanyó a rajzfilmben. Arcára valami rózsaszínű púdert maszatolt, a piros rúzsból még a fogára is jutott. Természetesen megdicsértem, mennyire elegáns, mennyire jól fog mutatni a filmen. Élvezettel röpködött körülöttünk, nem ellenezte, hogy a fényviszonyok miatt a szobában forgassuk a jelenetet. A fővilágosító bekapcsolta az állványra rögzített lámpát és eltűnt a konyha irányában.
Arra kértem az asszonyt, hogy jobb kezével fogja a habverőt, baljában a keverő tálat és mosolyogjon bele a kamerába. Többször is elpróbáltuk a jelenetet, különböző instrukciókat adtam neki, hogy jobban vagy kevésbe jobban döntse meg a tálat, tartsa lazán a könyökét, igazítsa meg a frizuráját. Készségesen követte az utasításaimat. Kérdezte, integethet-e az unokáinak Szolnokra. Ekkora marhaságot még én sem hallottam, de elpróbáltuk ezt is jó néhányszor, addig is több idő jut Sanyinak a konyha és kamra átvizsgálására. Sanyi szakember volt az eldugott pénzek feltalálásában. Már a nagyapja is zsebtolvaj volt a hetes buszon, az egész családját eltartotta ebből. Sanyinak is olyan érzékenyek voltak az ujjai, mint egy agysebésznek. Hangtalanul, csörrenés mentesen vizsgálta át a befőttes üvegeket, bögréket, tányérokat, sütőt, zöldséges rekeszt.
Kifogytunk már minden ötletből, amikor Sanyi megjelent az ajtóban. Csüggedt arcán láttam, nem járt sikerrel. Végül is az ékszerekkel, meg a vitrinben talált ezüst kanalakkal távoztunk a lakásból. Vilma néni hálásan köszönte élete nagy lehetőségét, megígértük neki, hogy hamarosan minden csatornán naponta többször is látható lesz. Az asszony, amikor egyedül maradt, körbe járta a lakást, lemosta a pomádét az arcáról és telefonált.
– Halló Lajoskám, mi van a hintóval?
– Mi lenne, ott van a Jocó műhelyében. A fiúk már dolgoznak rajta, bontják. Néhány órán belül már nem lesz ilyen kocsi a világon. Jó ideig elélhetünk az árából. Olyan vacak kis riasztó volt benne, hogy ránézéssel is ki tudtam iktatni. Na persze az én gyakorlatommal. Hány száz autót elkötöttem már! Képzelem milyen pofával futkároznak most a ház körül a te tévéseid. De hogyan akadtál rájuk?
– A szokásos módon. Mentem az utcán naiv képpel, olyan „mindentelhisznagymama” módon, aztán elém lépett egy idióta pasas, hogy velem akarnak forgatni a tévétől. Mindjárt tudtam, hogy madarat fogtam. Kapóra jött az is, hogy kint álltál a ház előtt.
– Elvitték a cuccot?
– Persze, az összes trombita rezet a dobozból, még azokat a kanalakat is a vitrinből, amiket a múlt hónapban a kínai bazárban vettél.
– A pénzt nem találták meg remélem!
– Nem, az bent volt a melltartómban.
– Te még mindig csodálatos vagy Vilma!
– A fiúk is ezt mondták!
Author: Kert F. Klára
Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem, ahol szinte mindent elolvastam. Ekkor színdarab írással próbálkoztam, amit a barátaimmal elő is adtunk egy pajtában. Gimnazista koromban a szatirikus írások vonzottak, s magam is megpróbálkoztam írásukkal. Az akkori Ludas Matyi főszerkesztője támogatott ebben a törekvésemben, de azt is tanácsolta, hogy érettségizzek le, s tanuljak ki egy „tisztességes” szakmát. Így némi kitérő után a Pécsi Állam- és Jogtudományi Egyetemre iratkoztam be, s szereztem diplomát. Ezt követően Pest megyében különböző szintű bíróságokon dolgoztam hosszú ideig. Ezalatt emberek százait és történetüket ismertem meg. A nehéz, felelősségteljes munka után, csekély szabadidőmben festéssel és prózaírással jutalmaztam magam. A nyilvánosság elé csak az utóbbi években léptem, a festményeimmel különböző helyi és országos kiállításokon vettem részt, meséimmel pedig, melyekhez az illusztrációkat is magam készítettem, sikeresen pályáztam. Jelenleg a meseírás áll legközelebb hozzám, ekkor fantáziámat végre kinyújtóztathatom, s a világot olyan szépnek írhatom le, amilyennek csak akarom. A rövid, csattanós novellákat is kedvelem. Távolabbi célom egy sci-fi regény megalkotása.