A kis Marci várta és szomjazta a csodát az ünnepi öltözetben pompázó karácsonyfa előtt. Mérhetetlenül nagynak hatott számára a tűlevelű szobanövény, amely ontotta magából a külsővilág, a vad természet gyantaszagát, amely teljes naturalitásával beköltözött a házukba, és az emberiség díszes ékköveit viselve magán pihent a nappali közepén. Hosszú percekig volt képes csodálni Marci ezt a plafonnal egészen közeli viszonyt ápoló, a sötétben különböző színekben pompázó óriást, a különös misztériumával a családi idillt megteremtő élőnek ható, ám már élettelen entitást – akár egy panoptikumban lett volna -, amely mintha élt volna és beszélt volna hozzá. A díszítés műveletében nem vett részt, mivel azt átaludta, csakúgy, mint egy évvel azelőtt, jóllehet már akkor megfogadta, hogy a következő karácsonyon aktívan kiveszi a részét belőle. Ezt szánták neki első meglepetés gyanánt, azzal számolva, hogy az ő korában még erősen javasolt ebédutáni alvás után elhagyja majd a szobáját és belép a nappaliba, ámulatba ejtve fogadja őt ez a mennyei dekoráció. Egyenként gyönyörködött a különböző díszekben, amelyek közül azok voltak a legkedvesebbek szívéhez, amelyek sárgaságukban, vagy szürkeségükben visszaverték a sűrű megvilágításból származó fényeket. Egészen különös díszek is akadtak a fán, olyanok, melyeket képtelen volt besorolni bárhová is, képtelen volt megnevezni azokat, ám erre nem is igazán érzett különösebben igényt. Voltak, és a maguk nemében mind különlegesek voltak, ám ez így volt rendjén, a kis hengeralakú ezüsttekercs, amelynek a tetején hosszú ezüstszálak nőttek ki és borultak oldalra elhajolva körbe végig, amely számára nem volt más mindössze a köznyelvben, mint egy dísz, a valóságban mégis sokkal többnek számított annál, mint ahogy nem létezett rá fogalom, ugyanúgy nem létezett rá jól meghatározott emberiérzés sem, minden, ami a láttán körül lengte őt, egyfajta homályos bizsergő megfoghatatlan kellemes emóció volt. A természet ilyenkor beköltözött a házukba, és idővel elkezdett mindent otthagyni magából, amikor nem bírta már megtartani hegyes zöld tűvégződésekben kiteljesedő apró nyúlványait. Tele volt a föld a karácsonyfa körül apró tűlevelekkel a fenyő gyökerének vasbéklyóba kényszerítése okán, amely nem tartalmazta a számára a földanya örök táplálékát, és a levedlő természetnek a beköltözése a nappaliba hamar természetessé vált Marci számára. A családban látott minta hamar megtette a hatását, mint minden más gyerek esetében: végül már elképzelni sem tudta a tél naptári beköszöntének az időszakát, a napéjegyenlőségét karácsonyfa, ajándékok és Jézuska nélkül, mint ahogy a naptári tél elejét a hosszú fehérszakállú pirosruhás mikulásbácsi nélkül. Marci számára mindig nagy szakadék tátongott a Mikulás nap és a karácsony között. Olykor határozottan úgy érezte, hogy túlságosan is korán érkezik a mikulás, máskor viszont úgy érezte, hogy a Jézuska érkezik túl későn. Így, vagy úgy, a Mikulás nap után, amikor már a kezében volt az a rengeteg csokoládé és gyümölcs, melyeket minden december hatodikán reggel talált az abban a reményben megtisztított cipőjében, hogy a lehető legbőkezűbben megajándékozza majd őt a kedves öreg nagyszakállas, mohó vágyakozással a szemében tette fel a kérdést a szüleinek a gyerekek gyakori kérdésmódjával:
- Hányat kell még aludni, hogy jöjjön a Jézuska? – Ilyenkor pedig a már mindent tudó bölcs szülők, a felnőttek, akik nem hittek már a csodában, akik régóta ismerték az igazságot, először annyit válaszoltak neki, hogy sokat, majd Marci további nyaggatásainak a hatására elárulták végül, hogy tizennyolcat. Azért mondták e tizennyolc napot és éjszakát soknak, mert hiszen ők maguk is voltak egyszer négyévesek, mint amilyen idős Marci volt ekkor, és pontosan tisztában voltak vele, hogy egy ilyen idős gyermek számára ez az idő, amelyet türelmetlenül alig győz kivárni, felér az örökkévalósággal, hiszen olyan nagyon várja a kis Jézus eljövetelét, hogy ahogy a napok és éjszakák telnek, egyre kevésbé tud aludni, és egyébként is az idő meglehetősen lassan telik még számukra, mert egyszerűen nem töltöttek elég hosszú időt a földön, hogy az állapotok változásának érzékelése átbillenjen esetükben másféle dimenzióba. Nem véletlenül oly módon tette fel a kérdést Marci, mint ahogy az összes többi gyermek is szokta egyébként, amikor a karácsony idejének eljöveteléről érdeklődnek: alvás helyett lefekvés után ugyanis szabályosan szenvedett ő maga is, mint valamennyi gyermektársa, akik elképzelték élénk fantáziájukban a Jézuskát, vagy angyalkát, kinek mit ígér a családja a tradícióik és hitük alapján, és többször is megpróbálta elgondolni, hogy vajon mit hozhat neki, mivel kedveskedhet a számára? Egy gyereknek csak ritkán van konkrét elképzelése arról, hogy mit szeretne látni a fa alatt, egyszerűen a világ összes létező játékára igényt tart, amit valaha látott, ami a képzeletében elfér. A Jézuska méghozzá gyermekbarátnak inkább nevezhető volt, mint a jó öreg télapó, mivel ő nem emlékeztette őt és millió gyermektársát az évközben elkövetett apróbb csintalanságokra. Marci megpucolt cipőiből ugyanis elmaradhatatlan kellék volt minden december hatodika reggel a virgács, amely mint valami természetben megtermő, kiszámíthatatlanul kacskaringósan kinövő hajtásokkal rendelkező barnás-aranyszínben fürdő gally lett volna – a maga nemében gyönyörű alkotás, ám mégis a szemrehányás piros szalagjával átkötött vesszeje volt, a rémálmok keltetője a hozzá kapcsolt legendás történetekkel együtt, amelyek arról szóltak, hogy a mikulás egyidőben még igazi nagy virgácsbotjával járta az országot-világot a krampuszával, egy valóságos ördöggel együtt, és minden rossz gyereket a térdére fektetett, hogy elnáspángolja őt vele. Rémálmokat okozott e történetek adta képzettársítás neki, amely rémálmaiban – annak ellenére is, hogy odáig még sohasem kereste fel őt otthonukban a mikulás bácsi, nagy néha csak az utcákon látta őt, ám mindig egy kicsit különbözve a legutóbb látott képektől, amely jelenség már önmagában elindított egyfajta gyanakváshoz vezető folyamatot benne -, meglátogatta őt a kedves öreg télapónak nevezett Északi-Sark lakó, aki ugyanúgy tudta az ő nevét, mint ahogy ő az övét, mint ahogy mindenki őszentségének a nevét annak ellenére, hogy sohasem találkoztak egymással, mint ahogy hamar kisül egy hosszú jótetteket és bűnlajstromot tartalmazó cetlit olvasva a kezében ezen találkozás alkalmával, vagy csak egyszerűen hunyorogva visszaemlékezve jó-, és rossz cselekedeteire az évből, hogy nem csak, hogy a nevét ismeri pontosan jól, hanem még az életét és jellemét is, és a kezdetleges joviális hozzáállását szakmájához hűen egy kicsit elhagyva valahogy elkapja őt a grabancánál fogva, és hosszú vastag kunkorodó püspöki botjával ellátja az ő baját, és teszi mindezt az anyukája előtt, annak megkérdőjelezhetetlen hozzájárulásával. A Jézuska az ő fejében már nem valami szilárd és megfogható képben élt, hanem egyfajta szellemszerű hologramként, aki az elbeszéléseknek megfelelően lassan leszáll az égből, és nem valami földi helyről érkezik szarvasok által húzott szánon. Ebből kifolyólag aztán nem is aggódott őszinte szívvel érte, mint a télapóért, amikor is éppen nem terítette rá karácsony idején fehér leplét a természet a tájra, akinek esetében komoly fenntartásai voltak afelől, hogy a száraz, minden színében pompázó, ám növényzettől mentes kopár tájon keresztül meg fog tudni érkezni a szánkójával, jóllehet Marci gyermekkorában még alig fordult elő, hogy ne lett volna fehér a karácsony. A Mikulás nappal egyébként ugyanez volt a helyzet. A Jézuskát az általa látott képeken, melyeken a Szűzanyát látta a kis Jézussal a kezében, amint készül megszoptatni őt, gyermeki fantáziájával Szűzanyaként képzelte el, mit sem törődve azzal a csekély kis jelentéktelenséggel, hogy a Jézus egy férfinév. Éveken át együtt táplálta megingathatatlan hitét a kis Jézusban négyesztendős korában született öccsével, Zétivel együtt, akit nemegyszer akartak meglesni az utolsópillanatokban mindig behúzott ajtó kulcslyukán keresztül kukucskálva, amit végül meg is kíséreltek tenni, ám tekintetük soha nem találkozott az ajtóval rézsútosan szembenálló fával. Karácsony napján az úgymond kötelező ebédutáni alváskor olyan felfokozott idegállapotban volt, hogy aludni természetesen nem tudott, izgága állapota végül mindig azt eredményezte, hogy még a csengetés előtt – amely csengőszó mindig a nagy örömteljes pillanat elérkeztét volt hivatott lágy csilingeléssel betöltve a füleket jelezni, és nem lehetett részükről biztosan tudni, hogy kinek a kezében lép működésbe ez a bizonyos csengő – kiosont lábujjhegyen a folyosón keresztül a nappali elé, hogy óvatosan betolva az ajtót leleplezze a csoda és misztérium nagy pillanatát, a leszállott hologram-szerű Jézuskát, amint éppen helyezi el az ajándékcsomagokat a karácsonyfa alá, ám végül valahogy az utolsó pillanatokban, amikor is vette volna a bátorságot magának és belépett volna az ajtón, édesanyja megnyitotta azt, és kilépett elé szelíd szigorral az arcán, amiért nem várta meg a csengettyűszót és el akarta rontani az ünnep örömét megszegve annak az íratlan, egyfajta közmegegyezésen nyugvó szabályait, de ha már úgy ott álldogáltak a folyosón nemkülönösebben álmosan mind a ketten, izgatottan és csodára várva, nem küldte vissza őket a közös hálószobájukba, hanem lassan beinvitálta őket az addigra már számos ajándékot takaró fa köré. Ez a fa pedig, amely hosszú tűleveleivel huzamos ideig tartotta magát, amely erdeiillatával belehelte az egész nappalit, a feje tetejére tűzött aranycsillaggal együtt a plafon felé nyújtózott, és többször is magasabb és szélesebb volt, mint ő maga. Tisztelte és csodálta a fát, amely arra a néhány napra, ameddig velük volt, egy valóságos szentély volt a házban. Általában aranyba öltöztették, olyankor a legapróbb díszektől kezdve, úgymint kis üvegangyalkák és csengettyűk, a legnagyobbakig, úgymint a csüngő gömbök és holdacskák, csillagok, papíralapú többfele elágazó szivárványdíszek is mind az arany sárgájában fürödtek a hosszú, szintén aranyszínű selyemdísszel együtt, amellyel körbetekerték a fát alulról felfelé a műanyag drót mellett, amelyen az összes létező színt tartalmazó kislámpák sokasága foglalt helyet, ám nagyjából ugyanezeknek a díszeknek megvolt az ezüst megfelelőjük is, amiket ritkábban használtak. Marci az első két öntudatos évét leszámítva mindig ott segédkezett a díszítésnél serényen – abból tevékenyen és izgatottan kivette a részét. Aztán az egyik karácsonyon eljött az igazság pillanata, de legalábbis megsejtett valamit azon a bizonyos szentestén, valamit, ami közelebb hozta őt a banális és prózai igazsághoz, visszafordíthatatlanul és végérvényesen.
Amikor már túl volt néhány klasszikus fehérkarácsonyon, amely ünnepek örökre bevésődtek az emlékezetébe, és alapvetően meghatározták fejében ennek a szeretet és megbocsátás ünnepének a lényegét és szellemiségét, amikor megannyi nagyszülőkhöz megtett szánkóúton voltak túl, amely utakat követően a jeges, hasogató sarkvidéki levegő pirosra festette és mintegy érzéketlenre csípte az arcát, mert akkoriban még elképzelhetetlen volt az ünnep hó, szánkóút és süvítő, sikongó fagyosszél nélkül, amikor bakelitlemezről hallgatták a csendes éjt, és felkínálták számukra a szaloncukrot a vendégségben – ellentétben az otthoni módszerekkel, ahol mindössze csak napi néhány szaloncukor volt megengedve, és kénytelenek voltak testvérével suttyomban, lopva leenni a fáról, majd pedig otthagyni utána az üres celofánpapírt, hogy aztán idővel, fifikássá válva betömködjék annak üres, hézagos helyét azzal, amit találtak erre a célra, hogy azt csomagolják vissza -, amikor még a nagyszülők a nappaliban, ahová összegyűlt a népes vendégsereg, helyezték el a karácsonyfát, amely még igazi, hosszú világoszöld tűlevelű fenyő volt, és elérte a háromméter magasságot, és nem a rövid sötétzöld levelű alig több, mint egyméteres műfenyő, amely a kis, valamikori gyerekszobában foglalt helyet, hogy ne aggasson, hogy ne legyen útban, amikor még egészévben türelmetlenül várt esemény volt az ünnep, amikor is a nagyszülők hónapokig erre az alkalomra vártak és készültek, és még fitt egészségi állapotuk és energiájuk révén képesek voltak az egésznapos sürgés-forgásra, és a karácsonyfa nem amolyan kikerülendő terhes nyűg volt, amit a lehető legtávolabb kell tartani az élettértől, amikor még minden karácsony környékén hóembert építettek és hógolyóztak, amikor mindezek a téllel és Jézus születésének ünnepével társítható és feltétlen összeegyeztetendő dolgok és tevékenységek még természetesnek számítottak ugyan, de már a lassú exitálás ösvényére léptek, Marci a konyhában tartózkodott éppen, a saját szobája és a nappali között testvérével, Zétivel délután öt óra tájékában, amikor is odakint teljes sötétség beköszönte hozta és alapozta meg hamar az ünnepi készülődés hangulatának aktualitását. Már nem szerette volna mindenáron leleplezni a Jézuskát, még hogyha meg is volt benne az erre törekvő vágy, sőt, valami olyasféle belátást és toleranciát is érzett, amiről még nem tudta egészen biztosan eldönteni, hogy kifele kellene voltaképpen éreznie, a szülei, vagy a Jézuska irányába, de mindenképp valami felső, nagy dologra készülő entitás felé, akit nem ildomos megzavarni önzetlen cselekedetének kivitelezésében. Diszkréten és belátással elvonult a szobájába, ahová Zéti követte őt, mint általában mindenhova. Mégis, nemsokkal később előmerészkedett újból a szobájából, mert odakint kemény, nehéz szatyroknak a zörgését vélte hallani, és ünneprontás ide, vagy oda, de önmaga előtt le szerette volna leplezni a Jézuskát, de legalábbis meg szerette volna ismerni az igazságot, amelyet illetően érzései szerint hazudtak neki, de legalábbis tudatosan félrevezették őt. Papucsát nem vette fel, úgy lépkedett mezítláb nesztelenül a rövid folyosón, amely a nappalit és az ő hálószobáját kötötte össze. Bejgli-, és mézeskalácsillat terjengett a levegőben, és csorgatta össze nyálát a szájában. Némacsendben megnyitotta a nappali ajtaját, megtett egyetlen bátortalan lépést könnyű testével, és sréhen oldalra nézett, a karácsonyfa irányába. Amit ott látott, az egy egész álom-, és meseképet zúzott össze benne végérvényesen: a szüleit látta, amint az utolsó simításokat végzik néhány ajándék elcsomagolásán, és a már elcsomagolt ajándékokat egy karácsonyi díszítésekkel ellátott füles papírtáskában helyezik el a fa alatt különböző területeken, és teszik mindezt a Jézuska helyett. Döbbent kiábrándulással nézett önmaga elé, mint akit átvertek és megvezettek egész élete során addig. Hát persze, mondta önmagának, hiszen gondolhatta volna, hogyha ő és a kisöccse ajándékokat készít ilyenkor a szüleinek, alkot valami szépet, rajzol vagy verset ír, és az ő, valamint Zéti igen kezdetleges és ügyetlen ajándékán kívül semmi másban nem részesülnek a szülők, akkor egészen biztosan nem is létezik a Jézuska, aki megajándékozná őket. Ahogy ő ajándékozza meg a szüleit, ugyanúgy a szülei ajándékozzák meg őt is. Gyorsan elhagyta a szobát, és behúzta maga után az ajtót. Ahogy ott állt elárulva és sértődötten, némán, önmagába zuhanva és megértve a világot meg a végső igazságot, látta és hallotta, ahogy megérkezik mellé Zéti, akiről anélkül tudta, hogy kíváncsi arra, mit csinál, pusztán a szemei állásából és a testbeszédéből, hogy mondott volna bármit is, és hogy ő maga is szívesen bekukucskálna a nappaliba, hogy leleplezze a Jézuskát, akiről még nem voltak kétségei, akinek létezésében és minden év karácsonyán való áldott tevékenységében nem kételkedett. Marci azonban ezúttal maga is olyan magatartást tanúsítva, akár egy szülő, elállta az ő útját, és azt mondta neki:
- Nem szabad leskelődni, mert megijed a Jézuska, és soha többé nem jön el! – s Zéti a legkevésbé sem vonta kétségbe bátyja szavainak igazságtartalmát, szavait elkerekedett szemekkel hallgatta, és bár rendkívül makacs természete volt, ezúttal szó nélkül egyetértve vele és engedve a szavának, csak mert bölcsebb volt és idősebb, megállt egyhelyben, és mintha még el is szégyellte volna magát, amiért tilalmas módon meg akarta lesni a fejében létező misztikus bibliai lényt. Ahogy ott álltak, csengőnek a csilingelését hallották a nappali felől, amelynek hallatára visszarohantak a szobájukba mind a ketten, hogy úgy tegyenek, mint akik nem láttak semmit, de még csak szándékukban sem állt látni semmit. Már egészen korán megtanultak játszani, színlelni és alakoskodni az életben. Elkezdődött az ajándékozás menete, amely azokban a megvilágosodott pillanatokban vált végérvényesen szertartássá Marci lelkében, aki már tudta, már tisztában volt vele, hogy nincsen semmiféle csoda. Ám Zétit meghagyta a hitében, aki még egyáltalán nem is sejtett semmit az igazságból, és mélyen hitt a csodában. Ezt lelket elöntő melegséggel figyelte, és legalább olyan szép pillanatnak élte meg, mint magát a csodát, amelyben nem olyan régen még teljes szívével, megingathatatlanul hitt. A varázs megszűnt tehát, ám annak a helyére lépett egy másik, amely már elkísérte élete végéig: a felnőttek világának varázsa, amelyben örökké gyerekek maradnak az igazság ismeretével együtt, és amíg csak élnek, becsapják és átverik egymást, úgy, hogy minden, egymásnak játszó és alakoskodó fél tisztában van a hazugság tényével, de mégis milyen jól mulat mindenki a tulajdon-, és mások emlékein, hogy milyen jó érzés is volt egyszer hinni a csodában.
Vége
Author: Tóth Mihály
Tóth Mihály az Irodalmi Rádió szerzője. Üdvözlök mindenkit, Tóth Mihály vagyok. Több, mint egy éve folytatok írói tevékenységet. Eddig két regényemet és egy novelláskötetemet jelentette meg elektronikus könyvként a Libri, valamint a Líra. Papíralapú könyvként én magam, magánkiadásban jelentettem meg a könyveimet, melyek közül egyet már be is mutattam a tavalyi könyvfesztiválon. Nagyon szeretek adni az embereknek, értékes, örömteli pillanatokat nyújtani a számukra és szórakoztatni. Számomra az írás nem munka, hanem a legnagyobb feltöltődéssel járó tevékenység. A célom az, hogy minél több emberrel megismertessem a műveimet, és előbb-utóbb idegen nyelvekre is lefordítsam azokat annak érdekében, hogy a világ számos pontján élők balzsamként alkalmazhassák azokat a tudatukra és a lelkükre.
