Újra kezdődik valami, ami már rég el lett feledve, a felejtés útját pedig csak barnává rozsdásodó szalagkorlátok vezetik a végtelenbe, jelezve, hogy valamikor egy út vezetett arra, de benőtte már a fű, ami minden évszakban csak sárgán, erőtlenül mutatja letűnt fűszálait a világnak. Újra kezdődik valami, ami rejtve maradt az emberi tekintetek elől. Újra kezdődik valami, aminek talán sosem lett volna szabad léteznie.
Amy Becker könnyen ébredt, és kelt ki az ágyból ezen a reggelen, ahogyan az összes többin. Az üres lakásban egyedül az ő neszei hallatszódtak. Hideg vízzel most meg az arcát, langyos vízzel a fogait, ügyelve arra, hogy a hátsó fogakig elérjen a kefe sörtéje. Megfésülte vállig érő fekete haját, ami igazából sötét barna színű volt, viszont Amy kimondottan utálta a barna színt, így elvárta, hogy a hajszínét feketének említse mindenkit. Arrogáns volt, és ambiciózus minden tekintetben, és ennek világ életében tudatában volt. Nem zavarta. Egyik férfi jött a másik után, végül mind bebizonyította, hogy igazi bizalmat nem érdemelnek, így Amy úgy döntött, a karrierjének fog élni és azt csinálni, amit kevés nő képes. Tervrajzokat készít, minősít, kárt mér fel és megítéli a garanciás javítások jogosságát. Ezt a munkahelyén többnyire férfiak csinálták, és habár az első években még nehezen volt megszokható a nő jelenléte olyan területeken, mint a geometriális számolások, tervrajzok hibáinak keresése, mára, tizenöt év után már a legnagyobb természetességnek számított az, ahogyan a nő fennkölten belibben egy megbeszélés közepén, és lecsapott egy köteg papírt, hatalmas piros betűkkel a fedlapon:Hibás!
Így ment ez, és nem is rosszul. Tizenöt év alatt két előléptetés, tizenkettő fizetésemelés. Amy tehát jogosnak érezte a gondolatot, miközben a magas sarkú cipőjét vette fel, hogy az élete jó irányba halad, és se férfire, se igazi barátokra nincs szüksége. A céges kamubarátokat természetesen gondolatainak egy messzi bugyrában tálalta a ’’feláldozhatók’’ címszó alatt. A cipőválasztás kapcsán, ma úgy döntött, hogy tetszeni akar az embereknek, ezért egy passzos egybe ruhát vet fel, enyhén dekoltáltan, hogy épp csak annyit mutasson, ami felkelti a férfi szemek figyelmét arra, hogy vajon mi akad még a sötétkék dressz alatt.
Az öltözködés után a riasztót élesítette az ajtó mellett, majd elhagyta az ürességnek e magányos tanyáját. Szürke opellel vezetett a belvárosba, gondosan ügyelve minden egyes indexelésre, a megfelelő távolságtartásra, táblákra és lámpákra.
A cég egy több épületből álló épületkomplexum volt a belváros közelében, kerítéssel, négy portaszolgálattal és füvesített kertekkel tarkítva a betondzsungelnek ezen részét. Amy napja pedig úgy haladt, ahogyan eltervezte. Az irodák között járva, kelve, hol a háta mögött érezte, hogy valaki kihajol a monitor mögül és megnézi a fenekét, hol pedig a felé közeledő férfiak nézték meg alaposan, majd úgy tettek, mintha csak egy átfutó pillantásuk lett volna a folyosón. A papírok pedig csak fogytak a nő íróasztalán, néha hosszú pecsételések után, máskor telis-tele piros tollal való javítással. Elérkezett az ebédidő, ő pedig szigorú diétán van, tehát egyetlen fél literes vízzel a kezében végigpillantott a személyzeti étkezdén, és látta, hogy egyetlen helyre sincs kedve leülni. Kisétált a főbejáraton, keresztül a portaszolgálaton, ahol az őrök az átlagnál kedvesebben köszöntötték, Amy pedig egy visszafogott mosollyal üdvözölte őket. Az utca másik oldalán egy park helyezkedett el egy angyal szoborral a közepén, körülvéve padokkal, hot dog standokkal és néhány napszemüveg árussal, akik csak akkor szedték gyorsabban a lépteiket, ha rendőrt láttak. A padok, melyek mellett a nő elhaladt, mind foglalt volt, ezért szinte meg kellett kerülnie az egész teret, mire meglátott egyet, aminek egészen a széléig húzódva egy barna bőrkabátot viselő, ápolt arcú, kissé nagydarab férfi ült. Amy sóhajtott egyet, majd visszafordult az irodák irányában, azonban, egy különös késztetésre mégis visszafordult. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Lépett egyet, majd még egyet és végül már a padnál is állt. Köhintett egyet, ami jelenthette, hogy épp jó napot kíván, vagy csak engedélyt kér, hogy leülhet-e.
-Csak nyugodtan!-szólalt meg a férfi váratlanul a nő felé se pillantva. A velük szemben álló emeletes lakóházra meredt folyamatosan.
-Oké!-válaszolta a Amy és leült a pad másik szélére, biztos, ami biztos, a távolságban még sosem csalódott. A nő csak ült egy ideig, néha belekortyolva a vízbe, idönként körülnézett és az angyal szobra alatt álló nevet próbálta hunyorítva elolvasni, de ebből a távolságból nem sikerült.
-Michael!-törte meg a csendet ismét a férfi, még mindig az épületet fürkészve szemeivel.
-Áh, értem…ő minek is a védelmezője? Ő az a sárkányokkal harcoló figura igaz?-kérdezte a nő.
-Nem, az inkább Szent György, amolyan sárkányölő féle!- morogta a választ eltűnődve a férfi, majd tovább hallgatott, és figyelt. Amyt viszont ritkán éri alkalom, hogy nem tud valamit, és ezekre a kérdésekre azonnal akarta tudni a választ.
-Szóval Michael…mit is csinál ő? Emlékszem, valamitől véd!- fejezte be. A férfi kis ideig meg se szólalt, végül csak kinyitotta a száját, de továbbra sem nézett a nőre. A barna bőrkabát egészen az álláig fel volt húzva, mintha nem is lenne nyaka.
-Ő az, aki megvéd mindentől, ami gonosz. Kardot szorít a markában és vezeti a mennyek seregeit!
-Értem…köszönöm, Mr. Teológus úr!- próbált humorizálni a nő, de belátta, hogy egy vadidegennel szemben ez sértés is lehet.
-Nem értem…régen ha egy magamfajta ember megpróbált megszólítani egy magafajta nőt, többnyire egy pofonnal, vagy sértéssel lett lerázva az illető, most pedig egy nő ül le magától mellém, és az angyalokról érdeklődik!- felelte a férfi, de továbbra sem fordult Amy felé.
-Igen, ez a mai világ. Tudja, perverzek, terroristák, telefontolvajok, erőszaktevők és magányos drogosok korát éljük, jobb, biztosra menni!
-Biztos az, amit ma reggel érzett?- kérdezte a férfi.
-Ha kitalálja, mit éreztem ma reggel, el is árulom!- válaszolt a nő, egyre érdekesebbnek találva ezt a beszélgetést, és külön érdekesnek találva, hogy a férfi egyetlen egyszer se pillantott rá, még akkor sem, amikor megérkezett.
-Ma reggel azt érezte, hogy vonzó akar lenni valaki, vagy valakik szemében. A járásán látszódik, hogy kényelmetlen a cipő, de nem azért vette fel, mert komoly üzleti megbeszélése lenne, nem. Ahhoz ez a ruha nem elég csinos, csupán arra elég, hogy beindítsa a férfiak fantáziáját. Aki mindent megmutat, nem mutat semmit, aki pedig rejtve tart valamit, az megmutatja, hogy van érték, amit csak a kiválasztott láthat…vagy érezhet. Ebédszünet van, ön mégis csak egy szénsavmentes vízzel ül itt egy koszos padon. Nem elégedett magával, bármennyire is pozitívak a visszajelzések önnel kapcsolatban!- fejezte be a férfi mialatt a szemei ide-oda mozogtak, és a túloldali épület harmadik emeletének ablakait pásztázták végig. Enyhén borostás arca meg se rezzent, mialatt kimondta a szavakat, a nő pedig ledöbbenten ült mellette és összezavarodva pislogott maga elé.
-Talán még a nevemet is tudja?-kérdezte megjátszott határozottsággal a hangjában.
-Nem vagyok látnok, sajnálom!-felelte a férfi. Ekkor egy nő sikítása törte meg az utca zaját a szemközti épület harmadik emeletének második ablakából, majd újra, ezúttal még hangosabban. Amy odakapta a tekintetét. A férfi mozdulatlanul ült tovább, majd lassan lehajtotta a fejét és egy könnycsepp gördült le az arcán. Az üvöltés hirtelen maradt abba, és az utca ismét csak az elhaladó autók zajától lett hangos.
A férfi ekkor felállt, és a nőnek hátat fordítva elindult a park déli irányába.
-Viszlát!- szólt vissza válla mögül, Amy pedig még hosszú percekig ült és úgy belemerült a gondolataiba, hogy még köszönni is elfelejtett.
Author: Zainkó András
Zainkó András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írásnak e szakaszában jelenleg 33 éves vagyok és kopasz. Nincs ezen mit szépíteni, rettenetesen hiányzik a hajam! Az írással olyan okok miatt foglalkozom, melyek nem túl kellemesek. Életem során rengeteg dolgot tapasztaltam ezidáig, amiket nem szabadna, sőt, egyes dolgoknak nem is lenne szabad léteznie, ám mégis. A szomorú és lelkünket felörlő pillanatok itt élnek velünk, ahogyan a boldog és örömteli pillanatok is. A világ eseményeit olykor testközelből, máskor távolról figyelem és a megtörtént események köré történetet építek, itt-ott változtatok valamin, de a végeredmény mindig ugyanaz: az Élet tisztelete. Könyveim, írásaim a háborúról szólnak, kegyetlenkedésről, rettegésről és veszteségről, de nem céltalanul. Habár a valóság sokszor nem teremti meg a remény lehetőségét (vagy nem látjuk), az írásaimban mindig jelen van az a boldogság, ami után kapunk, mintha csak nyújtózkodnánk, hogy a napfényt a markunkkal megragadjuk. A béke pillanatai nagyon fontosak számomra, ezért a humor és a családon belüli szeretetet használom, hogy bemutassam, létezik ez a fogalom is...mert keressük, keressük, és végül megtaláljuk! Ebben hiszek, és ez vagyok én.
