Lépések III-Az érintés

 

Amy szinte egész éjjel ébren volt, és a teraszon ülve kortyolgatta azt a vörösbort, amit pár éve kapott egy céges bulin, és megesküdött a kollégáinak, hogy soha nem bontja majd fel, hogy vénasszonyként ránézve is azok a vidám pillanatok töltsék el, melyeket egykori kollégáival átélt. Ezen az estén azonban mégis dugóhúzót ragadott, és bár meggyűlt a baja a parafadugóval, de végül sikerült. Az üveg alján már alig lötyögött néhány korty, a nő pedig felemelte és pohár nélkül kiitta az utolsó cseppig. Ahogyan az éjszakába burkolódzó sötét házakat és néhány kivilágított ablakot figyelte, a férfival való beszélgetésein gondolkodott. Mi lett volna, ha mást kérdez, vagy felel neki, mi lett volna, ha olyan talpraesetten viselkedett volna, ahogyan az irodában is a munkatársai előtt. A férfi előtt minden tartását elvesztette, mintha meztelenül állna előtte. Ha kicsit tovább kérleli, vagy határozottabban kérdez talán tartalmasabb, és hosszabb beszélgetés lett volna. A nő továbbra is a sötétet bámulta, és a felhőket az égen, melyek lassan kúsztak a hold elé, másodpercekre tompítva, majd eltűntetve annak ezüstös színét.

Fejét a szék hátának döntve tartotta, majd elaludt. Álmában egy szobában járt, ahol nagyon rossz volt a levegő. A bútorok és a színek gyönyörűen pompáztak narancsszínű falakkal, fényes és tiszta bútorokkal, de a levegő mégis nehéz volt. Mintha valami szörnyűség utórezgéseit szívta volna magába a tüdeje. A reggeli kukásautó tolatásának sípolására riadt fel. Megdöbbenve ugrott fel hirtelen, hogy elkésik a munkából. A borosüveget maga mögött hagyva a szobába rohant, és az órájára nézett. Alig múlt el hajnali öt. Kissé megnyugodva az ágyára nézett, de nem érzett késztetést arra, hogy aludjon még két órát. A dereka rettenetesen fájt a székben alvástól, ezért egy könnyű torna után lezuhanyozott, eközben pedig eldöntötte, hogy ma hamarabb megy be dolgozni, ha már úgysincs kedve visszaaludni, és talán hamarabb is végezhet a munkával.

Az autó gond nélkül haladt végig a még félhomályban fürdő utcákon. Szokatlan volt ez a nőnek, aki ezidáig minden alkalommal a legnagyobb reggeli csúcsban vezetett be a munkahelyére. Az utcák üresen szaladtak keresztül a házak, hipermarketek, bevásárlóközpontok és parkolóházak között. Nem telt bele sok idő, és már a parkolóhelyén állt, leállította a motort és kiszállt a kocsiból. Tétován megállt egy pillanatra, és csak kíváncsiságból a park felé vette az irányt, messze elkerülve a portaszolgálatot. A padok üresen álltak, mindössze néhány hajléktalan feküdt rajtuk. A reggel hűvös volt, ezért Amy begombolta a blúzának összes gombját. Amikor végzett velük, felpillantott és meglátta a férfit a padon, ugyanott, ahol az ezt megelőző napokon is. Most még messzebbről sikerült szemügyre vennie őt. Ugyanolyan mozdulatlansággal figyelt maga elé, mint eddig. A nő most úgy döntött, kipróbál egy új dolgot. Belépett a park füves területére, és hátulról közelítette meg a férfit, hogy az még  a perifériáján se érzékelje a jöttét. A zöld fűszálak nesztelenül hajoltak el a nő talpai alatt.

-Így már jobb!- mondta a férfi hangosan, de választ nem kapott egészen addig, míg a nő közvetlenül mögé nem ért.

-Micsoda?

-A lapos talpú cipő! Sokat jelent!-felelte a férfi, a nő pedig némi hezitálás után leült mellé a hűvös padra. Úgy döntött, hogy nem rökönyödik meg semmin, és mindent a lehető legnagyobb tartással fog kezelni.

-Miért jelent sokat?- kérdezte Amy.

-Elérkezett a nap, amikor nem akar megfelelni senkinek, és fontosabb a kényelme. A blúzához is jobban illik a fekete szín, ami habár inkább sötétszürke, de azért megfelel!-hangzott a válasz.

-Egész nap itt ül és az embereket elemzi, vagy valami kóbor mentalistaként próbál lenyűgözni, hogy aztán romantikusan vacsorázni hívjon?-kérdezte fennhangon a nő.

-Nem, itt nem lesz romantika!

-Akkor ki az, aki itt ül mindennap, és sikolyokat hallgat?

-Valaki, akinek nincs más választása!-felelte a férfi eltűnődve.

Időközben egyre több ember kezdte ellepni az utcát, és egyre több autó kezdte kipufogógázzal teleköhögni az utakat. A túloldalon kinyitott egy zöldség, és újságárus, mellettük pedig a hamburgerezőből finom illat jelezte az első húspogácsa pirulását a sütőlapon. Az épületek ajtajai hol kicsapódtak, hol záródtak. A bank ajtaján megfordították a ’’Nyitva’’ feliratot, és az eddig ott toporgó emberek a csekkjeiket szorongatva elkezdtek betódulni.

-Nem mondta meg a nevét, engem Amynek hívnak!

-Mit számít a név. Itt vagyunk. Ketten, és látja, amit én, ez nem elég?-kérdezett vissza a férfi, szokásához híven a túloldalt bámulva.

– Azt hiszem, amit ön lát, az nem ugyanaz, amit én!- felelte a nő.

-Adjon hálát érte!

– Ó hogyne, esetleg majd a szobornak!- vágott vissza Amy, és ebben a pillanatban a túloldalon, a zebrán a tömegben megpillantott egy barna bőrkabátos férfit, amint elsietett az emberek mellett, egyenesen a velük szemközti épületbe. Ebből a távolságból a megszólalásig hasonlított a mellette ülő emberhez. Nyilván mások is hordanak ilyen kabátot!-gondolta, a mellette ülő ember hirtelen felállt és elindult a szokásos irányba, a nő azonban nem hagyta ennyiben és gyors léptekkel mellé szegődött.

– Hová megyünk?- kérdezte élcelődő hangon, de nem jött válasz. A férfi csak haladt előre, megkerülve a parkot, egyenesen az épületek árnyéka felé. Amynek nem kellett megerőltetnie magát, ahhoz, hogy tartsa a tempót, mivel a férfi lassan, és kimérten járt. Az út széléhez értek lassan, hogy átkeljenek a túloldalra, előttük néhány villamos, és teherautó haladt el éppen.

-Csak a nevét mondja meg!-fordult hirtelen szemben a férfivel, és most először tisztán látta a kék szemeit. Az arca mogorva volt, de valahogyan mégis nyugalmat árasztott. A nő szembefordult vele, a lába lecsúszott az útpadkáról, az útra botlott, egy arra száguldó fekete autó sofőrjének még dudálni sem volt ideje. A férfi elkapta a nő kezét és visszarántotta a járdára. Az érintés nem szűnt meg azonnal. Egymással szemben állva összekulcsolt kézzel figyelték egymás arcát. A nő remegni kezdett az ijedtségtől, de a férfi stabilan állt, ám megváltozott az arca, ahogyan a nő érintése melegítette a tenyerét. Szemei ide-oda mozogtak, mintha ezernyi gondolat suhanna át az agyán, és homlokát ráncolva próbált kiigazodni a különös érzések végtelennek tűnő hullámai közül.

A nő nem értette mi történik, a szíve mintha ezernyi ponton kezdene szúrni, de nem fájdalmasan, hanem olyan különös módon, ami keveredik a boldogság és a halál jeges lehelete egyszerre. Percek teltek el így. Mozdulatlanul állva, egymás kezét szorítva. A többi gyalogos időközben már régen átért a túloldalra, a forgalom pedig hol megállt, hogy az emberek átsiethessenek az úton, hol pedig száguldva rohantak tovább a kocsik. A két ember azonban nem mozdult, és ekkor először Amyben nem merült fel új kérdés. Tudta, hogy a férfi hamarosan elindult oda, ahova eredetileg tervezte, bárhol is legyen az. Az ujjak lassan váltak szét és finoman keresztülfújt rajtuk a finom, reggeli szél.

-A nevem John Morgan!- mondta ki a férfi lassan, mintha elfelejtette volna, vagy csak régen mondta ki ezeket a szavakat… mintha a múlt egy elfeledett neve lett volna számára is. Megfordult, és bizonytalan léptekkel keresztülgyalogolt az úttesten. A nő még mindig remegve figyelte, ahogyan eltűnik az árnyékok közt. Lassan visszaindult ő is az irodák felé. Út közben végignézett az üres padon, majd a túloldalon ismét megpillantotta a rendőrautókat, a fegyveres járőröket, amint egy sérült nőt cipelnek ki az épületből. Arról a helyről, amint John Morgan mindennap figyelt. Apró vércseppek mutatták az utat a gyorsan kiérkező mentőautóig, amibe gyorsan befektették a még lélegző asszonyt, és hangos szirénával elhajtottak.

Amy kábán ballagott be és ült le a munkahelye személyzeti étkezőjébe, ami teljesen üres volt ezen a reggelen. Maga elé emelte a kezét, amit a férfi megragadott és hosszú ideig csak a tenyerét figyelte. Az arca vörösödni kezdett, majd a szemei is, jelezve, hogy a könnycsatornák megteltek folyadékkal, de nem engedte ki a sírást.

Zainkó András
Author: Zainkó András

Zainkó András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írásnak e szakaszában jelenleg 33 éves vagyok és kopasz. Nincs ezen mit szépíteni, rettenetesen hiányzik a hajam! Az írással olyan okok miatt foglalkozom, melyek nem túl kellemesek. Életem során rengeteg dolgot tapasztaltam ezidáig, amiket nem szabadna, sőt, egyes dolgoknak nem is lenne szabad léteznie, ám mégis. A szomorú és lelkünket felörlő pillanatok itt élnek velünk, ahogyan a boldog és örömteli pillanatok is. A világ eseményeit olykor testközelből, máskor távolról figyelem és a megtörtént események köré történetet építek, itt-ott változtatok valamin, de a végeredmény mindig ugyanaz: az Élet tisztelete. Könyveim, írásaim a háborúról szólnak, kegyetlenkedésről, rettegésről és veszteségről, de nem céltalanul. Habár a valóság sokszor nem teremti meg a remény lehetőségét (vagy nem látjuk), az írásaimban mindig jelen van az a boldogság, ami után kapunk, mintha csak nyújtózkodnánk, hogy a napfényt a markunkkal megragadjuk. A béke pillanatai nagyon fontosak számomra, ezért a humor és a családon belüli szeretetet használom, hogy bemutassam, létezik ez a fogalom is...mert keressük, keressük, és végül megtaláljuk! Ebben hiszek, és ez vagyok én.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Álomfoszlány

Semmi felhők közül fuvallat szökkent, hétköznapom maszkját puhán letépte. Szép lettem akkor ott, tükröm lett egy álom, sikerült egy percre álomképpé válnom. Bennem születtek rég

Teljes bejegyzés »

Irány a Mars

Neumann János tiszteletére Az őszi félév elején néhány hallgató beszélget az egyik folyosón. Azon tanakodnak, hogy milyen választható tantárgyat vegyenek fel. Képzeld fel lehet venni

Teljes bejegyzés »

A Körös partján

A Körös partján. Írta: Egyed-Husti Boglárka A Körös partján van egy kis stég. A stég mellett van egy kis szálloda és almafa mindenhol. Régen ugyanis

Teljes bejegyzés »
Prózák
Laczkó Ilona Adél

Nyílsebes főnemes

Nyílsebes főnemes   Ritka meleg nyár volt. Szellő se lebbent, forróságban izzott az ecsedi határ, az ég olyan kék volt, hogy szinte vakítottak rajta az

Teljes bejegyzés »

Musztafa kincse

Ezen a tavaszon a Kiskanizsát a várostól elválasztó patak irgalmatlanul megáradt. Az árhullám a töltés mentén sorakozó kerteket is elöntötte. Miután a víz visszahúzódott, Kérics

Teljes bejegyzés »

Hárman a K30-ban – 2023. január 25.

Az Irodalmi Rádió felolvasóest-sorozatának második alkalmára 2023. január 25-én került sor a K30 Art Caféban. A felolvasó szerzők ezúttal Váradiné László Mária, Peter Shepherd és

Teljes bejegyzés »