Lépések IV.-Egyedül nem megy…

A következő napokon Amy minden reggel korábban indult el dolgozni, egyre fáradtabban, mivel éjjelente a gondolataival és az ez idáig ismeretlen érzésekkel küszködött. A reggeli hűs levegő mindig frissítőként hatott, ahogyan az arcbőrére lehelte a külvilág félhomályba burkolódzott valósága. A parkhoz sietett, de a férfit nem találta ott. Egyedül ült egy darabig, gyakran körülnézett, de a járókelőkön kívül senki mást nem látott. Várt, néha órákat, de John nem érkezett meg. A nőben az érintés érzései cseppet sem múltak. A napok teltek, s nyár lassan a végéhez közeledett, az idő kora reggel kissé csípőssé vált, olykor az eső is eleredt, de napközben még mindig a tűző nap és a forróság uralkodott. A nő egyre kevesebb időt töltött a padon, végül, alig egy hét elteltével pedig már csak odapillantott, az iroda felé sétálva. A férfi, mintha sose létezett volna.

A prezentációk, diagramok pedig ismét gyűlni kezdtek az igazgatótanács nagy elégedettségére. Amy a kivetítővászon mellett állva egy lézer pointerrel mutatta az aktuális részleteket, melyekről éppen beszélt. Most már állandóan lapos talpú cipőt hordott. Ebédszünetben megvette a szokásos üveg vizet, és némi hezitálás után odaült a kollégái mellé, és hallgatta az önfeledten elmesélt történeteket baseball meccsekről, kangörcsökről és arról, hogy milyen sóher cég ez, ahol dolgoznak. Amy nem reagált ezekre a megjegyzésekre, de egyre érdekesebbnek találta megfigyelni az emberek gondolatait, melyeket egyre tisztábban értett. Sokáig dolgozott, de a sötétedés még messze volt, amikor kilépett az irodából, fogva a laptoptáskáját, az autó felé indult, és csak egy pillanatra jobbra fordította a tekintetét, amikor megpillantotta a férfit a tér közepén álló szobor felé fordulva állt mozdulatlanul, az utcának, padoknak és a nőnek háttal. Amy egy pillanatra mintha megfagyott volna belül, majd forróság szaladt végig a testén. Szinte robotikus mozdulatokkal, le sem véve a szemét a férfiról, betette a kocsiba a táskáját, majd azonnal elindult felé.

Az aszfaltúton és járdán átkelve a cipője halkan kopogott, majd a puha fűre lépve némává váltak a lépések hangjai. A lépések, melyek olyan fontossá váltak, mintha maga az élet bújt volna el a mozdulatok közt. Pár másodperccel később már a férfi mögött állt, aki a szobor arcát figyelte, amint az ég felé tekintett és kardját magasba emelve, mintha kiáltani készült volna. Amy nem tudta, mit mondjon, mérges legyen-e, amiért nem látta napokon át, vagy tegyen úgy, mintha ott se lenne, és jobb lenne elsétálni. Ez és még több tucat gondolat száguldott szélsebesen az agyában. John Morgan ekkor megfordult. Az arca sima volt, de ugyanolyan gondterhelt, mint máskor. A nő felé nyújtotta a kezét, aki szinte hipnotikus állapotban lassan felemelte a karját és a férfi ujjai köré fonta a sajátjait. Amy testét mintha villám sújtotta volna, olyan különös érzések áradatát indította el benne az érintés.

-Nem megy egyedül…velem kell jönnöd!!-szólalt meg halkan John.

-Ki vagy te?-kérdezte meg a nő de megtörtebben, szomorúbban, mint ahogyan ezt egy hete is kérdezte. A férfi lesütötte a szemeit, az arcizmai görcsösen tartották vissza a belülről kirobbanni készülő szavakat, de kitisztult tekintettel ismét Amyre nézett.

-Nem megy egyedül!-ismételte meg. Előrelépett, elsétált a nő mellett, finoman fogva a kezét, Amy pedig követte őt. Keresztülvágtak a park gyepén, le a járdára, majd a zebrán át az út túloldalára, és megálltak egy buszmegállóban. A férfi némán állt és a nőre sem tekintve csak a környezetet figyelte.

-Honnan tudhatom, hogy bízhatok benned?-kérdezte Amy váratlanul.

-Az érzés nagyobb hatalom, mint a tudás. Amit megtanulsz, arra jó, hogy felnőj és elfeledd azokat az értékeket, amik gyerekként minden mozdulatodat, boldogságodat és szomorúságodat irányították. Te érzel engem!

-És te engem?-kérdezett vissza a nő.

-Igen!-felelte a férfi, majd egy pillanattal később megérkezett a busz. Nyikorogva kinyílt az első ajtó, és John szállt fel elsőnek. A sofőr nyitotta a kasszát és megkérdezte, melyik megállóig szóljanak a jegyek. John elmondta a megálló nevét.

-Csak neki kell jegyet vennie!-mutatott a nőre, aki nem tudta mire vélni a dolgot, gyorsan apróért kezdett a blúza zsebeiben kutatni és szerencsére talált pár dollárt, amit ki is fizetett egy személyre. Az ajtó becsukódott, a busz pedig elindult. A férfi akkorra már leült leghátra, jobb oldalra az ablak mellé.

-Mi volt ez az egész?-szegezte a kérdést a férfinak, amikor elült mellé.

– Ismernek!-felelte John, az ablakon kinézve.

A busz keresztülhajtott a városon és a határ felé közelített. Negyven perce utaztak már csendben egymás mellett, egyetlen szót se szólva, végül Amy törte meg a csendet.

-Amúgy feltűnt már, hogy nyár van, és te folyton ebben a bőrkabátban mászkálsz?-kérdezte, és ekkor vette észre, hogy a férfi homlokán egyetlen izzadtságcsepp sincs, és az illata is kellemes, nem pedig olyan, mint aki egész nap ugyanabban a ruhában izzad. A férfi nem válaszolt a kérdésre, csak figyelte, ahogyan odakint egyre kevesebb az épület, megjelentek az első szántóföldek és tejüzemek, majd egy kisváros első megállójánál megnyomta a leszállást jelző gombot. Pár másodperc múlva a jármű fékezett, Amy és John pedig leszálltak a hátsó ajtón.

-Megengeded?-kérdezte a férfi a kezét ismét a nő felé tartva. Amy bólintott és így sétáltak be a város poros, aratás utáni sűrű levegőjébe. Házak mellett gyerekek fociztak, sok más helyen ruhák voltak kiteregetve, és idősebbek ücsörögtek a verandákon, mások pedig hangos berregéssel nyírták a gyepet a kerítések körül, kisebb port kavarva maguk körül. A nap már kezdett a horizont felé közelíteni és narancssárga színnel ajándékozta meg a felhők messzi kontúrjait.

Negyed órányi séta után megérkeztek egy házhoz, aminek ajtajával szembefordulva John megtorpant, és hosszú percekig csak bámulta azt. Amy kezdett hozzászokni ehhez a rejtélyes viselkedéshez, de a kérdések százai a lelkében kavarogva türelmetlenné tették, amit igyekezett nem kimutatni.

-Ide jöttünk?-kérdezte meg végül, John pedig némá bólintott.

-Akkor gyerünk! Egyedül nem megy!-mondta a nő határozott hangon, majd magával húzva a férfit fellépett a veranda két lépcsőfokán és bekopogott, bár fogalma sem volt arról, hogy mit fog ott látni. Ekkor John mellé lépett, és a kopogásra való reakciót meg se várva benyitott az ajtón és belépett az előszobába. Ekkor elengedte a nő kezét. A szőnyegen állt meg az emeletre vezető lépcső előtt, jobbra tőle a konyha, mögötte pedig a fürdőszoba állt. A levegő poros volt, és halk neszek után egy férfi gurult ki tolókocsiján a mosdóból. Idős volt már, épp a múlt hónapban múlt nyolcvan éves. Májfoltos kezei szinte csontig lefogyva gurították maga mellett a kerekeket erőtlenül. Ősz haja, és ráncos arcvonásai eleinte döbbenve meredtek a két vendégre, majd John arcát hosszasan kémlelve könnyek gyűltek a szemébe és lassan zokogni kezdett. Nyakán egy gégemetszés helye látszódott, friss kötéssel letapasztva. Az idős férfi nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta, csak a szemei forogtak könnyekben. Amyt szinte sokkolta a látvány, és sajnálat fogta el az öreg iránt, aki hangot próbált kiadni a száján, de egyetlen egy sem jutott ki a torkán. Csak tátogott, és a könnyekkel nem foglalkozva John felé emelte a karjait. A férfi leguggolt hozzá, és anélkül, hogy megszólalt volna, egyszerűen átölelte a férfit.

Amy zsebkendőt vett elő a zsebéből és kitörölte a könnyeket a szeméből, az elkenődött szemfestékével nem is foglalkozva. Fogalma sincs, mit lát most, miért van itt, csak azt tudta, hogy megrendíti minden pillanata annak, amit most lát. Ha eddig száz és száz kérdése volt, most már ezernél is több kavarodhatott a lelkében. John percekig ölelte férfit, majd lassan felegyenesedett. Tekintete nem változott. Lassan felsétált a lépcsőn céltudatosan. Az emeleten megállt, és a rögtön bal kezére eső ajtót kilincsére tette a kezét. Lehunyta a szemét és mély lélegzetet vett. Benyitott.

Ez a szoba még porosabb és dohosabb levegőjű volt, még a lenti helyiségnél. Egy gyermek szobája volt valamikor. Apró plüss állatok és fából készült vasutak és sínek hevertek a könyvespolc alatti tároló dobozban. Mesék sorakoztak a polcon, és ismeretterjesztő atlaszok. Az ágy mérete alapján egy kisiskolás gyermek lakott itt. Valamikor, nagyon régen. Még a sűrűn szőtt pókhálók, vastagon letelepedett por ideje előtt. Egy olyan világban, ahol a nap fénye még besütött az emeleti ablakon, ám most csak az elhúzott, kifakult kék színű függöny szűrt át egy keveset a kinti világból.

A lépcsőkön lefele gyorsabban haladt. A nő és az idős férfi is egyemberként tekintettek föl rá. John még egyszer letérdelt az öreg elé, megmarkolta a kezét és kezet fogott vele. Percekig  csak egymás tekintetét figyelték. Az idős férfi már nem erőlködött azon, hogy szavakat próbáljon kimondani. Egyre békésebb, de még mindig felzaklatott arccal nézett John szemeibe. Amy tovább figyelte őket, folyamatosan itatva a zsebkendővel a kicsorduló könnyeit. John Morgan lassan felegyenesedett és kisétált a bejárati ajtón. Még egyszer, utoljára visszanézett és erőtlenül felemelve a karját intett az idős embernek. Amy követte a mozdulatot, és elköszönt a férfitől. Az ajtó becsukódott mögöttük, és ismét a szürkületbe boruló világ levegőjével szívhatták tele tüdejüket. John szó nélkül visszaindult a buszmegálló felé. Tudta, hogy éppen a jármű érkezésekor fognak odaérni a nővel. A fékek nyikorogva álltak meg előttük.

-Köszönöm!- mondta a férfi és kezénél fogva felsegítette Amyt a buszra, John azonban nem mozdult.

-Mi volt ez John?-kérdezte a nő jobbra fordulva, amikor észrevette, hogy a férfi még mindig a buszmegállóban áll. – Mi történik veled John Morgan?

– Vigyázz magadra Amy!- mondta a és hátrébb lépett, az ajtók pedig becsukódtak. A nő a busz hátuljába rohant, és a hátsó ablakon át figyelte a férfit.

John elindult a busz után, az út szélén, vissza a városba. Lassan teljesen besötétedett, a tekintete pedig nem szegeződött máshova, csakis előre.

Author: Zainkó András

Zainkó András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írásnak e szakaszában jelenleg 34 éves vagyok és kopasz. Nincs ezen mit szépíteni, rettenetesen hiányzik a hajam! Az írással olyan okok miatt foglalkozom, melyek nem túl kellemesek. Életem során rengeteg dolgot tapasztaltam ezidáig, amiket nem szabadna, sőt, egyes dolgoknak nem is lenne szabad léteznie, ám mégis. A szomorú és lelkünket felörlő pillanatok itt élnek velünk, ahogyan a boldog és örömteli pillanatok is. A világ eseményeit olykor testközelből, máskor távolról figyelem és a megtörtént események köré történetet építek, itt-ott változtatok valamin, de a végeredmény mindig ugyanaz: az Élet tisztelete. Könyveim, írásaim a háborúról szólnak, kegyetlenkedésről, rettegésről és veszteségről, de nem céltalanul. Habár a valóság sokszor nem teremti meg a remény lehetőségét (vagy nem látjuk), az írásaimban mindig jelen van az a boldogság, ami után kapunk, mintha csak nyújtózkodnánk, hogy a napfényt a markunkkal megragadjuk. A béke pillanatai nagyon fontosak számomra, ezért a humor és a családon belüli szeretetet használom, hogy bemutassam, létezik ez a fogalom is…mert keressük, keressük, és végül megtaláljuk! Ebben hiszek, és ez vagyok én.