Meleg, májusi reggel volt.
Az öreg szenátor hangoskodásra figyelt fel.
– Mi a fene ez már megint? Mostanában olyan sok a zaj, a kardcsörtetés, mintha folyton csatában lennék – gondolta. Durva szavak záporoztak az út felől, kalapálás, vasrudak csörömpölése közepette. Kinézett a lefüggönyözött, boltíves ablakon. Megdöbbenve látta, hogy fiatal férfiak, – nem katonák – kerítik le az utat, a kocsi lehajtót, végig-hosszig a szomszéd villák előtt is. – Reno nézz ki, hogy mi történik odakint, lezárják az utat – szólt ki bicegő, hajdani fegyverhordozójának.
– Korlátot raknak le az út mellett a délutáni verseny miatt – jött vissza a kiszolgált, hűséges katona, aki hadvezére mellett maradt Pannóniában, amióta az átadta a hadvezéri jelvényt, s szenátorként visszavonult minden világi nyavalyától. – Miféle verseny? – ¬Olyan mint a kocsi hajtó vagy lovasverseny otthon, de ezek valami kétkerekű, fém-paripát hajtanak lábbal! Estig tart majd ez a cirkusz – válaszolt Reno.
Cirkusz! Itt is cirkusz, versenyek, léhaságok – morgott a vésett-vonásokkal barázdált arcú férfi. Ezért nem mentem vissza Rómába. Másról sem szólt az élet, mint az élvezetek, bajvívások, a kiégett, bujálkodó ivászat!
– Undorodom! – sercintett méltatlankodva. Elvesznek lassan mindent itt is, ami jó, ami természetes. Elvették a gyógyító vizet. Legázolták s pipacsos réteket, elüldözték a gólyákat, gázló madarakat, az esti csendet, mindezt pár évtized alatt – fortyogta alig hallhatóan, inkább csak magának.
A hajdan Pannóniába vezényelt katona apró villája a Fejérvár felé vivő hadiút szomszédságában volt. Egy portyázás során megsérült, akkor állt meg e vidéken, s Gorsiumtól nem messze bukkant rá a tóra, melyet friss, zöld nádas-szigetek pettyeztek. Sérült lábát a tóban pihentette, s a puha, sima fekete iszap szinte pár óra alatt meggyógyította. A gyógyításon túl a táj békéje, a lombos fák szépsége, a tavat körbekeretező lankás hegyoldalak napsütötte bája megérintette a megkeseredett katona lelkét.
Szőlő teremne itt is, mint régi birtokán a siracuzai öböl fölött – morfondírozott, amikor másodszor is visszatért a vidékre.
Kevés számú, apró, náddal fedett házikóból állt a pannóniai halászfalu. Csendes, békés vidék. – Visszajövök – üzente komor tekintete három évtizeddel ezelőtt, amikor egy vesztett csata után – a senatus konzultum* miatt – utoljára hazament Rómába. (* a szenátus határozata az ókori Rómában).
Róma a Nero utáni véres, kormos sebeit nyalogatta, s a had dicsősége is úgy porladt el, mint a halhatatlan város üszkös romjai. Mindenütt keresztfák, ráfeketedő megfeszítettek, – a város leégéséért bűnhődő keresztények – ez volt Róma. Koldusok, kóbor kutyák kísérték az utolsó szenátusi ülésre. – Undorodom! – mondta fájdalmasan szétnézve hajdani büszkeségén. – „Non ego ventosae plebis suffragia venor – Inpensis cenarum et tritae munere vestis”. (Én a szeszélyes nép kegyeit nem hajszolom – arra kérve, szavazzon rám – lakomákkal, régi ruhákkal.” ) – idézte magában Horatius Leveleit. – Visszamegyek a gyógyító-tó, a gyógyító csend, a lelket megnyugtató pannóniai dombok ölébe – döntötte el, és visszament!
Harminc tavasznál is többet élt meg a szenátor a pannóniai tóparton épített kis villában. Az évek alatt sok minden változott, s nem tudta, hogy örüljön, vagy inkább bosszankodjon a változásokon!
Mert bizony az utóbbi évtizedben eltűntek a dombokról a katonás szőlősorok, a zamatos gyümölcsű fák. Helyükbe egyre nagyobb mellénnyel terpeszkedő villák épültek.. A tópart nádszegélyét lekaszabolták, durva kőre cserélték. A víz a fodrozatát divatossá vált, rút betonszegélyhez csapkodta, ahol megült a tisztulni nem tudó, szutykos hab. A gyógyító iszapot nem felhasználták arra amire teremtetett, – gyógyításra – (amint erre másvidéken volt jó példa) hanem ormótlan masinákkal kikotorták! Ez nagyon barbár dolog volt – emlékezett vissza a szenátor. Szinte egy évtized alatt fordult ki magából a táj. A pipacs-rétek helyén kocsi-hajtó versenyek pályái sorakoztak. Két esztendeje fürdő is épült a tó partjára, római módra!
A szenátor is meglátogatta egyetlen egyszer – talán kicsit nosztalgiából. A nagy csarnokban fény volt, apró csempékkel díszített oszlopok, meleg-vizes medence, időről-időre valami szerkezet mesterséges bugyborékolást rendezett a vízben. /Ezt azelőtt a tó is megtette magától, a benne lévő, természetes hideg és meleg, mélyből feltörő forrásai által./
A medencék körül kerevetek voltak. Hát persze nem olyan pompás fürdő, mint otthon Rómában, de nagy fejlődés – állapította meg. A csarnokon túl, a szabadban, oszlopok sora mellett is voltak medencék. A fáklyák itt nem égtek, esti csillagfénynél fürdött a környék ifjúsága. Az esti fürdőzés felkorbácsolta az ifjak szenvedélyét. Az emlékeibe és gondolataiba merülő, hajdan volt katona, – akit már csak szenátornak hívtak, – hirtelen fülledt csendet észlelt. Körbenézett. Mellette, körötte, a medence sarkokban az ifjúság összekuszálódva, összegabalyodva, egymásra fonódva csókolózott. A Hold lefogyva bújt egy felhő mögé. Sötét volt. A meleg víz párája megtelt a szeretkezés szagával. Szinte sikamlós lett a szenátor bőre a sűrűsödő víztől. – Undorodom – motyogta felemelkedve, s kilépett a medencéből. Senki nem vette észre a távozását!
A fürdőn túl boros-kupák hevertek szerte szét, ahogy a versenyek után is mindenhol.
-Ó Pannónia! Hát te is Róma sorsára jutsz?
Amikor a kultúrák „túléretté” válnak, mint a szottyos körték, akkor eltűnnek a Föld színéről! Mert a Föld nem tűri hátán a rothadó gyümölcsöt. Elnyeli trágyaként. – Hová menjek? Hová meneküljek, ahol tisztaság, békesség, szépség és csend van – kérdezte magától a megfáradt szenátor, lerogyva előkertjében a padra.
Az egész napi hajtóversenynek vége volt. A tóparton lehetett csak hallani a kurjongatást, a túl hangos zenét. Nem akarta elképzelni, hogy mi zajlik a megmaradt fák és az ideiglenesen felvert sátrak között! Kóbor macskák osontak el a homályban, vagy ordítottak fel, szinte emberi óbégatással, ahogy védték területüket, vagy világgá kiáltották párzási vágyukat.
A megkeseredett katona lábába belehasított a fájdalom, szívébe pedig az emlékek; – jaj sajgó lábam! – Ó Emberiség! – Sosem lépsz igazán előre? – sosem tanulsz saját hibáidból?
– Kétezer év múlva is így leszen minden?
Nézte a Hold előtt elúszó felhőt, – álmosodni kezdett. – „Circulus vitiosus!” ördögi kör, – motyogta! Ördögi kör!
Bp. 2012. május 18.
Author: Bodó Csiba Gizella
Bodó Csiba Gizella az Irodalmi Rádió szerzője. “Születésemtől 25 éves koromig éltem Miskolcon. S jóval több mint a duplája a Budapesten töltött évek száma. Nagyon szép és nagyon nehéz időszak. Férjemnek, s magamnak ígértem, hogy író leszek. Az ígéretet halála után kezdtem el megvalósítani. Kezdetben a néhány példányban köttetett könyveim magam írtam, szerkesztettem, láttam el fotóimmal, rajzaimmal. 2000. meghozta a segítséget és néhány év alatt egy miskolci kiadó segítségével megjelent 6 kis kötet, versek, útinaplók, önéletrajzi regény. A sors ajándékaként utazhattam minden esztendőben, s ezekből születtek az úti-naplók. „A rózsaszín ország Jordánia” c. könyvet meghívták az első arab-magyar könyvkiállításra. AZ „Ég – Kő” könyvem példányait felajánlottam a 7,5 millió éves mocsári ciprusok megmentésére, s a Miskolci Herman Ottó Múzeum a mocsári ciprusokat bemutató képeslapjára feltette a „Fában élek” című versem. Az AdLibrumnál került kiadásra a következő verses-kötetem, a Hetvenhét vers 2007.- Ekkor már a Barátok Verslista, az Irodalmi Rádió, a Kaláka kanadai irodalmi lap, a KLÁRIS Irodalmi lap szerzői közé tartoztam. 2008-ban a Barátok Verslista publikációs díjjal, 2009-ben a KLÁRIS Nívódíj II. fokozatával tüntetett ki. 2006-tól minden esztendőben bekerültem a fentiek antológiáiba. A 12. kötetem, a Damaszkusz kapujában úti-napló bemutatójára a XIII. kerület Pozsonyi úti Art Galériában került sor. Önálló...
