Lépések V. Patrick

A reggeli nap lassan kezdte felmelegíteni az éjjel lehűlt párás levegőt. Csak pár percig esett, de mintha dézsából öntötték volna. A csatornák szinte megteltek, a fák lombjainak zöld levelei nehézkesen hajoltak meg a kövér cseppek súlya alatt, majd ejtették le őket a talajra. Reggelre, mire a nap előbukkant a magas épületek mögül, a nedvességnek már csak a megszürkült foltjai mutatták az aszfalton, hogy a felhők némileg kevesebb teherrel lebegtek tovább az égbolton. Munka előtt Amy kipillantott a parkba, de sehol nem látta a férfit. Néhány másodpercig csak állt és figyelt, majd lassan megindult és sűrű körbetekintések után kissé csalódottan indult be az épületbe. Illedelmesen köszöntötte a porta mellett dohányzó biztonsági őrt, aki a nőt meglátva ijedten eldobta a még félig elszívott cigarettát, ám abban a pillanatban Amy lehajolt és felemelte azt a földről, odanyújtotta a férfinek, aki meglepettségében szólni se tudott, csak elpirult és tovább szívta. Különös érzés volt ez az őrnek, mivel ezidáig úgy ismerte ezt a nőt, mint, aki átnéz rajtuk, nagyon fennhordja az orrát, és köszönni is csak a legritkább esetben szokott. Valami megváltozott benne. Valami történt!-gondolta a férfi, majd vállát megvonva megfordult és jóízűen pöfékelt tovább.

A nő végigsétált a szürke folyosón, amit különféle vázák, és mozaikokból összeállított unalmas festmények díszítettek. Az irodájával szemben lévő várakozóhelyiség egyik székén egy kisfiú ült. Rövid, barna hajű, kockás ingben, farmernadrágban és egy egészen apró méretű sportcipőben. Szemmlátomást nagyon megörült a nő közeledtének, mert széles mosolyra nyitotta a száját és kezével integetve köszönt Amynek. A nő, némi zavarral az arcán mosolyt erőltetett magára, felemelte a karját lassan, és eltöprengve intett vissza a fiúnak. Amy bement az irodába, és furcsa érzésekkel telve letette a táskáját, a blúzát pedig széke hátuljára akasztotta. Az irodában több box is ki volt alakítva, ahol néhány kollégája már dolgozott, hangosan gépelve a klaviatúrákon.

-Jó reggelt!-köszönt mindenkinek a nő, felemelkedve a székből, majd visszaült és bekapcsolta a számítógépét. Háta mögött a faliújságon rengeteg számadat, kimutatások, határidők és grafikonok voltak kitűzve. A gép betöltött, a nő pedig elindította azokat a szerkesztőprogramokat, melyekben a betáplált algoritmusok alapján megkapta azokat a végösszegeket, melyeket majd a hónap végi záráskor kell prezentálnia. A levelezést megnyitva hirtelen ömleni kezdtek az emailok, vastag betűkkel kiemelve. Amy nagyot sóhajtott, és hátradőlt, hogy kinyújtóztassa a hátát és a karjait a feje mögé emelte. Ekkor sandán oldalra pillantott és az üvegajtón megpillantotta a gyereket, aki még mindig odakint ült, és Amyt bámulta, amolyan huncut mosollyal az arcán. A nő összeráncolta a homlokát és kissé elkerekedett szemekkel visszahajolt a billentyűzet fölé, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kidugta a fejét óvatosan a box falának takarásából. A fiú  őt figyelte, letörölhetetlen vigyorral az arcán.

-Amy, egész nap kint fog koplalni az a kölök?- kérdezte hangosan egy Philip nevű férfi a szomszédos boxból.

-Ezt miért tőlem kérded?- kapta fel a fejét hirtelen a nő.

-A te unokaöcséd! Nem is tudtuk, hogy van ilyened is, talán ha többet kommunikálnál, az javítana a morálon, nem gondolod? –kérdezett visza a férfi, majd folytatta a gépelést.

Amy ekkor teljesen lezsibbadt. Az elmúlt időszak ellentmondott mindennek, amikkel eddig találkozott. Logikátlannak tűnő, de mégis átérezhető események, különös sikolyok, egy férfi, aki mindenhol ott van, de nincs sehol, különös beszélgetések egy ismeretlennel, aki a legmegbízhatóbb embernek tűnik az egész világon, mégse használja ki, nem hívja el randizni, és egy perc beszélgetés után már úgy tűnik, mintha nem is lenne ember. Most pedig egy fura gyerek. Ki ez, mit akar, és miért én? Ki vagyok én egyáltalán ezeknek a sor fura eseménynek?- robbant a nő agyába a kérdések tucatja. Lassan felállt, az ajtóhoz lépett, mintha a világ legnehezebb kilicse volna, lassan lenyomta, és kilépett a fiúhoz.

-Szia!- köszönt Amy kétkedve, biztos távolságban megállva.

-Szia!- köszönt vissza a gyerek.

-Hogy hívnak?- kérdezte a nő, mert más nem jutott az eszébe.

-Hát Patrick! Te meg Amy vagy!-válaszolta a fiú kissé okoskodó hangon, jelezve, hogy az általa kimondott információk egyértelműek számára. Tudja a nevem…ez a vigyorgó kis gatyahuszár tudja a nevem, mi lesz még itt?-kérdezte magában a nő.

-Te ismersz engem?

-Hát persze Amy néni, te vagy az, akit Amynek hívnak és itt a dolgozód, és el kell kísérned engem haza!- válaszolta vidáman a fiú.

-Miért nekem kell hazakísérnem téged, hol vannak a szüleid?

-Hát mert csak egy gyerek vagyok, és ha az utcán egyedül császkálok még megfog a gyereksintér, aki összevissza hadonászik a lepkehálóval! Anyuék otthon várnak!

Amy összerezzent belül, nem értett semmit, aztán eszébe jutott az elmúlt napok furcsábbnál furcsább eseménysorozata. Valamiért úgy érezte, ami itt történik, az is ezekhez tartozik. Talán, de nem volt ebben biztos, még most sem. Végül összeszedte a gondolatait, amennyire tudta, és halkan, remegő hangon megkérdezte: -Ismered John Morgant?

A fiú hangosan kacagni kezdett, mintha csak megcsiklandozták volna a hasát, még a könnye is kicsordult, majd lassan bólogatni kezdett, és a nő felé nyújtotta  a kezét.

-Menjünk!- mondta a nőnek. Amy visszament az irdába, felkapta a fekete blúzát és vállára akasztotta a táskáját.

-Srácok, haza kell vinnem az öcsémet!- mondta a többiek felé.

-Nem azt mondta, hogy az unokaöcséd?-kérdezett vissza Philip fel se nézve a gépelésből.

-De, akkor azt!- zárta rövidre a kérdést Amy és kiviharzott az ajtón. Patrick a székek előtt állt és a nő felé nyújtotta az apró kezét.

Amy megfogta, és abban a pillanatban minden remegő és kétkedő érzés elszállt a testéből, helyette pedig valami ismeretlen meleg érzés érintette meg. Elindultak az udvarra, lassan el a porta mellett, elkanyarodtak jobbra és a park mentén sétáltak végig.

-Mond csak Patrick, miért jöttél el hozzám?- kérdezte a nő, a fák árnyákain keresztül haladva, majd ismét ki a napsütésre.

-John nem mondta el? Jajj, auff!- csapott a homlokára megjátszott színjátékkal a fiú. Hát te vagy az utolsó! Vagy az lehettél volna! Azt hittem, hogy a felnőttek jobban tudnak beszélgetni egymással, és felnőttes dolgokról is, bizony!- bólogatott tudálékosan a fiú, amire a nő elmosolyodott. Lassan az útkereszteződéshez értek, oda, ahol nemrég Johnnal felszáltak a buszra.

-Tudod, John nem beszél túl sokat!- válaszolta a nő.

-Mirci-morci!- motyogta a fiú, alig hallhatóan.

-Hogy micsoda?

-Mirci-morci, hát nem érted? Állandóan morog! Auff!- csapott ismét a homlokára a fiú, Amy pedig egyre jobban kezdett ráérezni a gyerek humorára. A túloldalra értek, még mindig egymás kezét szorítva, és megálltak ugyanannál a buszmegállónál.

A jármű hamarosan megérkezett, lefékezett előttük, az ajtók kinyíltak, Patrick pedig szó nélkül felszált, magával húzva a nőt is.

-Nem kérek jegyet, én még gyerek vagyok!- kiáltotta oda vigyorogva a sofőrnek Patrick.

-A buszjegyekre fog elmenni az egész fizetésem!- sóhajtotta halkan a nő, majd vett egy jegyet és hátraindult. Patrick pontosan oda ült le, mint legutóbb John is. A fiú az orrát az ablaknak nyomva figyelte, ahogyan elindulnak és egyre gyorsabban siklanak el mellette az utcatáblák, oszlopok és épületek formái. Egész úton egy szót sem szólt, csak figyelte az elsuhanó tájat. Amy eközben próbálta a fejében a helyére ileszteni a kirakós darabjait, de sehogy se jött rá, mi zajlik itt, hogyan történhet mindez, és mi ez a különös érzés, ami körüllengi Johnt és Patrickot. A nő megnyomta a leszállástjelző gombot, ami zöld villogással mutatta, hogy érti a dolgát.

-Ügyes vagy!- lapogatta meg a nő hátát Patrick.

Néhány perc múlva leszálltak, és ismét kézenfogva indultak el a rejtélyes ház felé. Minden ugyanolyan volt, mint amikor legutóbb itt jártak, talán csak annyi változott, hogy még több gyerek játszott az utcán és a kertekben. Patrick sokuknak odaintett, vagy odakiáltott valami frappánsat, de Amy már csak egy pontra fókuszált. A házra, ahova olyan fájdalmas volt belépni, és most ismét egyre csak közeledett felé. Végül odaértek. A fiú vígan felszaladt a lépcsőn, Amy viszont eleresztette a kezét és ledermedve bámulta az ajtót. Olyan érzése támadt, hogy nincs ereje bemenni ide ismét. A gyerek megállt a nyitott ajtóban és kezét előrenyújtva hívta be a nőt, aki végül összeszedte minden bátorságát és belépett vele az előszobába. A ház sokkal színesebb és kellemesebb hangulatot árasztott, mintha egy nap alatt felújjították volna az egészet. Napfény töltötte meg a teret, apró, lebegő porszemcséket megvilágítva. A hálószoba felől kilépett egy férfi aki…ez nem lehet, ez nem lehet ő! – döbbent le teljesen Amy, amikor meglátta a férfit, akit a minap meglátogatott John, és arra is alig volt ereje, hogy a kerekesszékét előrébb gurítsa, de most itt állt előtte. Egy kisimult arcú, férfi a harmincas éveiben, aki teljesen jól van, de az arcvonásairól azonnal felismerte, hogy ő az az idős ember, akit látott korábban.

-Apa, ő itt Amy néni az iskolából. Minden gyerekhez ki kell mennie és megnézni, hogy milyen a szobája, mert ha ronda akkor odaaadnak a gyerek sintéreknek!- mosolygott a fiú, az apja pedig odaugrott és a hónalját csiklandozva egészen addig csinálta, míg a fiú végül már a földön fekve kacagott.

– Elnézést kérek, kemény ez a gyereknevelés, de valahogy csak kibírjuk!- mosolygott a férfi, kissé lihegve, majd a kezét nyújtotta.

-Peter Morgan!

A nő hangja mintha megszűnt volna, eltátotta a száját, és kikerekedett a szeme, ahogyan meghallotta a nevet. Egy pillanatra mintha megértette volna, majd végiggondolva egyre kevésbé értette, hogy mi történik itt. Erőtlenül rázott kezet az apával.

-Amy vagyok, Amy Becker, üdvözlöm!

-Ne csajozz, hanem az ágyat szereld már össze!- szólalt meg egy hang a konyhaajtóból. Egy fekete hajú, nő állt ott hálóiingben, kacér mosollyal az arcán, amiért így beszólhatott a férjének. A pocakját fogva lassan odalépett ő is köszönni. Nehézkesen lépkedett, és a hálóingje domborodásán keresztül látszódott, hogy a terhessége utolsó hónapjaiban járhat.

– Mary Morgan, üdv minálunk! A mi kis minimanónknak még meg kell tanulnia rendet tartani a szobájában, de azért menjenek fel nyugodtan!- fejezte be, majd Patrick a nő kezét megragadva húzta maga mögött az emeletre, majd benyitott az első ajtón bal kéz felől.

Amy körbenézett és egy egézséges, jólelkű gyermek szobáját látta meg a bútorokban, fajátékokban, kirakókban és a kalandos, de barátságos könyvekben a polcon. A szoba fényben úszott, akárcsak odalent a nappali. A függönyök az ablakkeret szélére csiptetve várták az éjszakát, hogy ismét az ablaküvegre simuljanak.

Patrick az ágy szélén ült és figyelte a nőt, ahogyan körbejárja az íróasztalát, az ágyát és a szekrényét.

-Miért hoztál ide engem Patrick?- fordult a gyerekhez végül.

-John szerette volna neked ezt megmutatni! Ő nem lehet itt, de azt gondolja, hogy látnod kell!

-Mert én vagyok az utolsó?-kérdezte Amy, a fiú pedig kicsit elszomorodva bólogatott. Patrick! Miben vagyok az utolsó? Mit jelent ez?-guggolt le a nő a gyerek elé.

-Sok rosszaság történt és rosszaságot tenni nem jó érzés. Most meg kell tanulnia, hogy szépet is kell csinálni. Tőled kell megtanulnia, mert te vagy az utolsó.

-Ő szeret engem, vagy haldoklik és én vagyok az utolsó szerelme, erre gondolsz?-kérlelte tovább a fiút, aki mintha megmakacsolta volna magát.

-Szeret, igen, de nem úgy, ahogy gondolod, hanem a föld meg a világ összes szeretetével, csak ő ezt nem tudja kimondani. Meg akar menteni téged, de csak akkor tudja ezt megtenni ha megérted, hogy kicsoda ő!

-Akkor mond el! – utasította Amy. Mond el nekem Patrick! Ki ő?

-Szomorúság!- felelte a fiú. Haza kell menned Amy!- mondta végül a gyerek és könnybelábadt a szeme. Sajnálom, hogy el kell menned, de meg fog keresni téged, azt ígéri! Hamarosan!

 

Amy hosszú ideig csak guggolt a fiú előtt, és percek teltek el, Patrick azonban többet nem volt hajlandó elárulni. Csak nézték egymás szemét, mintha csak olvasnának egymásban.

Nemsoká már a nappaliban álltak ismét, kivéve Patrickot, aki nem mozdult ki a szobájából. Mary és Peter barátságosan búcsúztak el. A nő a nagy pocakját simogatta, és egymás mellé álva integettek Amynek a távozáskor. Szép párt alkottak együtt, úgy tűnt, ebben a családban a humor és barátságos légkör a természetes, és Patrick is rendkívül vidám fiúnak tűnt…és minden bizonnyal az is.

 

Aznap éjszaka Amy egyetlen percet sem tudott aludni. Gondolt egyet és hajnalban elindult kocogni, egészen a parkig, hátha ott várja majd a férfi, de a hajnal nyirkos ködén kívül nem látott semmit. Talán ott van…talán soha nem volt ott. Ezekkel a gondolatokkal futott vissza lakásáig, majd a zuhany alatt álva még mindig üveges, de fáradt tekintettel próbálta végiggondolni az eseményeket…de azok ugyanolyan ködbe burkolództak, mint a park a hajnal hasadtával.

 

 

Zainkó András
Author: Zainkó András

Zainkó András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írásnak e szakaszában jelenleg 34 éves vagyok és kopasz. Nincs ezen mit szépíteni, rettenetesen hiányzik a hajam! Az írással olyan okok miatt foglalkozom, melyek nem túl kellemesek. Életem során rengeteg dolgot tapasztaltam ezidáig, amiket nem szabadna, sőt, egyes dolgoknak nem is lenne szabad léteznie, ám mégis. A szomorú és lelkünket felörlő pillanatok itt élnek velünk, ahogyan a boldog és örömteli pillanatok is. A világ eseményeit olykor testközelből, máskor távolról figyelem és a megtörtént események köré történetet építek, itt-ott változtatok valamin, de a végeredmény mindig ugyanaz: az Élet tisztelete. Könyveim, írásaim a háborúról szólnak, kegyetlenkedésről, rettegésről és veszteségről, de nem céltalanul. Habár a valóság sokszor nem teremti meg a remény lehetőségét (vagy nem látjuk), az írásaimban mindig jelen van az a boldogság, ami után kapunk, mintha csak nyújtózkodnánk, hogy a napfényt a markunkkal megragadjuk. A béke pillanatai nagyon fontosak számomra, ezért a humor és a családon belüli szeretetet használom, hogy bemutassam, létezik ez a fogalom is…mert keressük, keressük, és végül megtaláljuk! Ebben hiszek, és ez vagyok én.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

ELILLANT BARÁTSÁG

Rég nem jártam erre, aminek oka abban keresendő, hogy nem igazán voltak új írásaim. Szerencsére ez a tél számomra elég termékenyen telt, ami az írást illeti. A közeljövőben tehát több írásomat is szeretném veletek megosztani. Az elillant barátság című novellám zömében valós alapokon nyugszik. Fogadjátok szeretettel kis művemet, amihez nagyon jó szórakozást kívánok hozzá!

Teljes bejegyzés »

Az emberi gyarlóságok

Az emberi gyarlóságok Gyűlölet Ha testét, lelkét átjárja a gyűlölet csak rövid ideig tud örülni, De végtelen képessége van a fájdalom okozáshoz, mit korlátlanul bír

Teljes bejegyzés »

Hírösszefoglaló – 2024. február 29.

Kedves Alkotótársunk! Ebben a cikkben összegezzük a szerkesztőségünk háza táján történt februári eseményeket. AZ ÉV TRUBADÚRJAI 2024. 2024. február 3-án kihirdettük idei szerelmes vers versenyünk

Teljes bejegyzés »

Embernek maradni

Embernek maradni   Világegyetem gyönyörű földgolyóján, harcok dúlnak vízen, földön és az égen, ádáz küzdelem folyik sok csatatéren, pokolnak tüze ég az élet bolygóján.  

Teljes bejegyzés »

A fény útja

A hit ereje   Az Isten házában égi fényben csillog az oltár ragyog a mennyezet az orgonaszó gyógyít a szentelt víz tiszta forrás a padokból

Teljes bejegyzés »