Lépések: Ősz

Minden mi valaha volt, semmivé válik, és én érzem. Érzem a világ súlyát ránehezedni a vállaimra, oly kínzó fájdalmat okozva mi le nem írható, szabad ember számára nem érzékelhető, és mégis érzem…mert nem vagyok szabad. Gondolataim, s lelkem segítségért kiáltanak mindhiába, és ezzel én egyre kevesebb vagyok a többi ember számára. Nem mindig volt így. Sose hittem volna, hogy oda jutok mit ember nem kíván, avagy mégis, de csupán csak addig míg el nem érkezik a pillanat. Úgy érzem mindent értek és érzek. Nem a matematika bonyolult műveleteit, összefüggéseit értem, csupán az ember lelkének legmélyebb zugait látom tisztán, s az évek alatt, míg el voltam foglalva a többi ember lelkének derűjével, bánatával, egyszer csak ráébredtem, hogy mindez idő alatt az enyémet nem vettem észre. Most már elkéstem ezzel, nem tudok rajta változtatni, hogy más legyek… eredendőm, lelkem, a testem sötét árnyékában kifejlődött, és…én sose hittem volna, hogy egy napon saját lelkem miatt fogok szenvedni. Szeretnék depressziós lenni, hogy egy közismert és egyértelmű kórtörténetet kaphassak, hogy az emberek tudják mi bajom, de nem. Még nem voltam depressziós. Már nem is leszek. Gyomorrákom van.

Az életem nem épp a jóságról és a boldogságról szól, a reményről és hitről viszont annál inkább. Lassan a nyolcvanadik embert ölöm meg, de nem érzem a varázsát, vagy az értelmét. Szenvedélybeteg lettem. Halottaknak mondom, halott vagyok. A nevem John Morgan.

Rejtélyes fátyolként ereszkedett a köd a parkra. Homályba burkolva az angyalt ábrázoló szobrot. A fűszálak fáradtan bólogattak az enyhe szellőben.

Öreg férfi sétált át lassan a park irányában az úton, a járdaszegély előtt megállt egy pillanatra, arca gondterhelt volt, szemei szinte szürkévé váltak az évek során, kezén májfolt jelezte számára az idő múlását, amibe belecsöppent, és úgy gondolta, számára sosem ér véget a köd, melybe beletévedt.

A halálnak olyan szaga volt, mint a nyirkos levegőnek a ködben. Lélegzetvétele mély volt, szemeit becsukta olykor, s lassan elsétált a park mellett, egyenesen a háztömbök felé. Ahol lakott, egyszerű lakás volt. Nem volt szüksége többre, ennyi elég volt számára. Egyedül lakott, mindig is így volt, és mindig is így marad, már nem sokáig.

Az orvos szerint alig pár hónapja van hátra, és mivel sosem kezeltette a betegségét, a hónapok megrövidülhetnek. Két hónapja mondták ezt neki. Néha felriad éjszaka a gyomrában növekvő fájdalomra, és gondolataiban látja, ahogy szemeiből vér csorog könnyek helyett, amiket a testi fájdalom szinte kiprésel a testéből.

A kanapén ült, és forró teát kortyolgatott lassan. Minden csepp, amit lenyel, égeti, mintha tűz gyulladna benne minden alkalommal. Arca már nem mutatott fájdalmat, hozzászokott, tűrte. Csupán néha egy-két könnycsepp csordult ki szemei sarkából. Már nincs sok hátra, néha még felállni sem volt ereje. Az utolsót reggelre tervezte, mivel akkor van a legjobb erőben. Volt egy nő, akit már két hete figyelt, ahogy csak egészségi állapota engedte. Szeret partikra járni, legtöbbször nem egyedül megy haza, de mindig egyedül ébred. A férfiak a hajnal folyamán eltűnnek, talán sose látják egymást újra. Az ujjpercei figyelemre méltóak, ugyanis minden körme hosszabb, mint maga az ujjbegy. Rózsaszínre van festve. Nem tetszett Johnnak. Nemrég múlt el a téli időszak, és már akkor is szembetűnő volt, hogy a bokáig érő hóban is tűsarkú cipőben járt, kimondottan esztétikátlan mozgást létrehozva.

Szeretne elaludni, de a fájdalom egyenlőre nem engedi. Ma még nem evett semmit, egy csésze teának a feléig jutott csupán.

Lassan átsétált a hálószobába, az ágy alá térdelt lassan, amikor hirtelen éles szúrás hasított az oldalába, és a földre rogyott. Arca a padlóra borult, teste szinte embriópózba zsugorodott, fogai éles csikorgással nyomódtak egymáshoz, de egy hang sem hagyta el a torkát. Izzadtságcseppek keveredtek könnyei közé. Nem bírt fölállni. A padlón fekve, szemeit alig kinyitva kinyújtotta jobb karját, az ágy alatti dobozt magához húzta, lassan levette a tetejét, mélyen belenyúlt, és kihúzott két darab kést. Az egyik a régi bicskája volt, mely egész életét végigkísérte, a másik egy vékony, és hosszú pengéjű érszúró kés volt. Percek teltek el, mire sikerült fölállnia, majd az asztalához lépett lassan, az előtte elhelyezett székről felvette a barna bőrkabátját, majd kinyitotta a fiókot és egy görcsoldó tablettával teli doboz felét a szájába borította. Nem ivott hozzá, egészen addig rágcsálta, míg az ajtóhoz nem ért, ahol egy üveg  colával leöblítette a maradék száraz tablettát.

 

A csöndes utca sokszor nem azért csöndes, mert kihalt, hanem mert nem látok egy embert sem, akinek érezném a lelkét. Rég volt, már amikor megismertem az embereket, ahogy a szemükbe nézek. Életemet a fájdalom kíséri már csupán. A reszkető kezeim, rohamaim. Senkivel sem beszélek. Senkiről nem tudok már semmit. Nyugdíjba mentem volna? Nem érzékelem már mire áldoztam fel az életem. Az emberek arctalansága mögött bújik meg a személyem, nem vagyok több csupán, egy lassan járó, halovány árnyéknál. Nem is érdemlek többet, és nem is tudnék több lenni. Egyetlen dolgot tudok: meg fogok halni. Az utolsó munkát fejezem be, és ezzel megkoronázom egy élet munkáját, aztán pedig várni fogok. Christinre szeretnék várni, de ő nem lesz ott, ahova tartok. Lassan hat éve történt, bármikor az eszembe jut, érzem, hogy mosolygok. Érzem, és látom magam ahogy az elöregedett bőröm ráncai kisimulnak a szemeim körül, azt hiszem ez a mosoly.

 

A Cocaine bárba lép be az idős férfi. Fa keretes ajtót nyit ki, középen, a zöld üveg mögötti fények az arcát is beszínezik. Hűvös van benn. A pultnál egy nő beszélget egy kopasz férfival, aki hanyagul, féloldalasan hallgatja, majd amikor meglátják a férfit belépni, mindketten összenéznek, és vigyorognak. John leül a zenegéptől legtávolabbi sarokasztalhoz és alig észrevehetően a pultot figyeli, bal kezét a kabátzsebébe helyezi és vár. A pultos nő pár perc után kisétál a pult mögül és egy tálcával a kezében egy üveg kólát, és poharat hoz magával.

– Jó napot Sally! – köszön John, szelíd mosollyal az arcán. Új tetoválás?- kérdezi szinte azonnal. Nagyon csinos ma kedvesem!

– Köszönöm Mr. Hedgar!- mosolyog a lány, és a köldökére néz, ahol az új tetoválás egy rózsát ábrázol, mely tövisei körbefonják az apó lyukat. A rövid pólója feszes, kihangsúlyozza a melle vonásait, a légkondicionáló hűsétől a mellbimbói feszülnek alatta. – Két napja csináltattam, még kicsit vörös, de szebb lesz!- mosolygott újra, természetesen Sally.

– A hajszálerek!- mondta John hirtelen.

– Tessék? Bocsánat, nem hallottam!- mondja különös hanglejtésben, és a zenegép felé mutatott a válla fölött, épp egy új feldolgozású metal zenekar üvöltözte, hogy „ Mississippi szelleme nincs többé..”

– Mást nem kérek, köszönöm! – állította le a beszélgetést John hirtelen komor arccal, majd két dollárt tett az ital helyére, a tálcára.

 

A Cocaine bár az egyik legnevesebb szórakozóhely volt a fiataloknak, és rendszeresen megtelt esténként. John mindig reggel érkezik, és pontban délben indul el enni, és sétálni. Amióta nem bírja a hosszú sétákat, már csak üldögél egész nap. Estig vár itt, és minden este ugyanakkor megy el. Sally végez hat órakor, és egy Norma nevű idősebb nő váltja fel az éjszakai műszak idejére. John és Sally egy busszal szoktak járni, igaz ugyan, hogy a férfi alig lakik egy háztömbnyire, és a busz is az ellenkező irányba megy, de ez sosem akadályozhatta meg abban, hogy megismerje a lányt.

Mint mindenki ezen a környéken, Sally is panelházban lakott. A buszon néha vetett pillantást az öreg férfire, de többnyire nem vett tudomást róla.

Félhomály ereszkedett lassan az épületekre súlyosan, akár egy életet magában hordozó sötét vész, ahonnét nincs kiút, csupán a remény, és ima a fényhez.

 

John mellette szállt le a buszról, és utána indult, és bár lassabban tudott haladni, nem maradt le a nőtől. Jellegzetesen felgyorsul a nők lépte ilyenkor ezeken a környékeken, de az utca üres volt, Sally annyit gondolt csupán, hogy egy kocsmatöltelék vén mókamester sétál mögötte.

Az első emeleten lakott, csupán három lépcsőfok, egy kóddal nyitható üvegajtó, majd éles jobb kanyar és az ajtó. 1-es számmal. Már csukódott mögötte az ajtó, amikor mögötte,  a lépcsőn összeesett a férfi.

Ijedten kapott a kulcsához, kinyitotta az ajtaját, behajította a táskáját és visszarohant a férfihoz, aki épp a lépcsőfokokba próbált kapaszkodni.

– Mr. Hedgar!- kiáltotta. Jöjjön, fel kell állnia. Azonnal a férfi arcát tapogatta, maga felé fordította, vajon él-e még. Élt.

– Kérem, höl… hölgyem, ne hagyjon itt. A zsebem.

– Mi van a zsebével?

– Van gyógyszerem, … a zsebemben, had üljek le!- mondta John alig érthetően, halkan. A homlokán izzadságcseppek dagadtak, és siklottak oldalra fordított fejéről a lépcsőszegély felé.

– Jöjjön, beviszem, csak kapaszkodjon a karomba!- mondta a lány határozottan, majd egymásba karolva bementek, lassan az ajtón, majd a lakásában leültette a John Morgant. Gyógyszert vett elő a zsebéből, és miután Sally bezárta az ajtót szétrágott három tablettát. A hasfala is görcsben volt, nem csak a gyomra.

Lassan állt fel, és az ajtó felé indult szó nélkül.

– Mr. Hedgar, kérem várja meg a mentőket, azonnal hívom őket, addig üljön le, a barátom nemsokára itt lesz, és ő is segít majd!- fejezte be Sally kétségbeeséssel a hangjában, ám megbújt valami a mélyén, ami nem őszinte, csupán leplezett valóság.

– A barátja? – a férfi lassan visszafordította a fejét, szemeiben még a fájdalom könnyei ültek, vörössé színezték a szemhéj alsó vonalát. Ő mit szólt a tetováláshoz? A lány egyértelműen megkönnyebbült, látván, hogy jobban van a férfi.

– Jajj, hát az igazság az, hogy én felvetettem, és ő meg bíztatott, és elmentünk együtt, és fogta a kezem is amikor megcsinálták!- fejezte be könnyed mosollyal.- De kérem üljön le uram, nehogy elájuljon! Kérem!

John visszalépett párat az ajtóból, a lány elé állt, és a mellette heverő fotelre nézett. Szép, nyugtató, világoszöld színek, elegáns összeállítás a mellette heverő asztalhoz.

– Tudja hölgyem, én jól vagyok! Nem mindig voltam jól, és ön sem lesz mindig jól, és most kihúzom a kezem a zsebemből!- fejezte be, és a lánynak csak ekkor tűnt fel, hogy férfi végig a bal zsebében tartja a kezét. Nem volt idő reagálni, az érszúró kés máris keresztül szaladt a comb, és a térdcsont találkozásánál, majd azonnal kéz tapadt a szájához, a tenyér erősen szorította. John érezte, ahogy minden erejét be kell vetnie, hogy a remegést leküzdje, és tulajdonképp erő sem maradt már sok a testében. Ahogy Sally néma ordítása melegíti a tenyerét, és a lány a földre ül fájdalmában kinyújtott lábbal, John is letérdel.

– Akkor most figyelj rám jól! Elveszem a kezem a szádról. Amennyiben ordítani fogsz, ezt a kést bele fogom szúrni a méhedbe, és kettéhasítom, egyrészt meghalsz, másrészt ha túléled sose lesz gyereked, tehát nem nyersz ha engem elkapnak. Amennyiben nem ordítasz, csak beszélgetni fogunk, és nem ér több fájdalom, a barátod megérkezik és elvisz orvoshoz, és habár az ínszalagod kettészakadt, más bajod nem lesz, remélem nem tervezel focis karriert!- fejezte be John, szelíd mosollyal.

Egy óra múlva még a fotelben ült, a nő pedig könyörgő szemekkel ült a földön.

– Mennem kell, és bár szerettem volna maradni, tudom, hogy a barátod tizenöt perc múlva érkezik, és ha vele találkozom nem úgy alakul az este, ahogy elterveztem, és nem is úgy ahogyan ő, úgyhogy itt hagylak. Újra letérdelt a nőhöz, aki egészen a falig húzódott előle. A férfi az arcába nézett, a kést a kezébe vette, és a lány nyelvére tette a pengét.

– A tetoválásod minden bizonnyal elnyeri sok, értékes ember tetszését, akik a szépségnek áldoznak, nem pedig a testnek! Javaslom, egy olyan testékszert is csináltass a nyelvedre, mutasd meg, mennyire bírod a fájdalmat! Erősen megmarkolta a kés nyelét, a lány ösztönösen összeszorította szemeit, hirtelen indult meg az izzadtság, ám a férfi keze enyhült, felállt, és kisétált lassan az ajtón, egyedül hagyva a nőt a fémes ízzel a szájában, a kést azonnal kiköpte és a telefonért mászott.

 

Egy időben attól féltem, hogy sosem ismerem meg a világot. Édesanyám halála után minden kiürült, és értelmét vesztette. Az egyedüli ok, amiért nem öltem meg magam, az, hogy gyerekként nem érzékeltem ezt a lehetőséget, felnőttként pedig megváltoztam. Tudom mi a jóság, és mi a szépség, és tudom mi a gonoszság és a lelketlenség. Mindent megtapasztaltam, amit egy ember átélhet a lelkében. Christine galambokat etetett, amikor megláttam, két nappal korábban én embert öltem. Talán a mennybe jutott, talán angyalok várták, és talán most is onnan néz rám, onnan látja, hogy művészetem, hogy csöndet alkotok a zajból, nem több mint emberi életek pusztítása. Mindig tudtam, de nem bírtam küzdeni ellene, a könnyek pedig hiába hullottak, a büntetésem elkerült. Most már tudom, hogy azért nem vetettek véget annak, amit csináltam, mert senkiben sem volt meg a napfelkelte szépsége, és a ragyogó csillagok jósága.

 

A lakás egyre kisebb, ahogy nő a fájdalom. John az ágya mellett ül a kanapén, és Christine kifakult fényképét szorítja. A fájdalom nő. Előre dől, és térdére hajtja a fejét. A fénykép gyűrődik, a fájdalom fokozódik. A fal vakító fehér színe szürkévé válik, ahogy könnyek préselődnek ki a kíntól összeszorított szemeiből, hátradől lassan, és a hasfalához emeli a kezét, ökölbe szorítva üt rá egyszer, majd még egyszer. A fájdalom tombol. Utoljára kinyitja szemeit, hirtelen abba marad a fájdalom. A fénykép apróra zsugorodott, az izzadó tenyér lassan marja a szélét. John a plafont nézi, a mögötte lévő félig lehúzott redőnyön keresztülhatoló napfény zebramintát fest a plafonra, de a Nap fénye nem fényes többé. A fájdalom megint erősödik. Christine. Félelmetes sebességgel hatol, akár a penge a tüdőket mardossa. Mary Morgan. A nyelőcső összeszűkül, mintha porrá válna, nem nedves, szorul, összetapad, a torok lángol. Vér. Egy lány. A hasát próbálja markolni, de nem érzékeli a teret, a levegőbe hadonászik. Egy halottnak nincs szeme. Hó. A fájdalom szétfeszíti a bordákat, John arca eltorzul, a könnyek az arcról a nyakra cseppennek, lassan, ahogy az élet múlik el, a fa levele lehull, az avarban eltűnik a többi közt. Christine.

A 79 éves John Morgan arca kisimul, vörös szemei körül a ráncok párhuzamosan, szelíden, akár a tenger hullámai, megbékélnek. Szemei nyitva maradtak, fürkésző tekintet a plafonnak szegeződik, és már nem csukódnak vissza.

 

A területi rendőrfőnök szobájában már négyen vannak, amikor ős maga is belép. Az ablak elsötétítve, a televízió képernyőjét bámulják, fölötte halkan kattog a videolejátszó, a szalag négy percnél tart. A levegő dermedt, az emberek lélegzetvétele nesztelen. A képernyőn egy öreg férfit látnak, aki megköszöni nekik, hogy annyi éven át segítették a munkáját, és hogy sok sikert kíván a rendőrség összes dolgozójának a  jövőben. Mosoly ül az arcán, amikor a felvétel véget ér. A készülék képe elsötétül, a lejátszó megtörve kilöki a kazettát. Senki nem mozdul, senki nem pislog. A fa utolsó levele is lehullott, de senki nem gondolta, hogy az Ősz ilyen sokáig tart.

 

 

John Morgan temetését a polgármester bonyolította le protokoll, előírt szöveggel. Az olcsó fakoporsót a gödörbe engedte két férfi, kötéllel, alig két percnyi beszéd után. Három rendőrtiszt, és a temető tulajdonosa volt jelen csak, senki nem kulcsolta imára kezeit, amint az első lapát földet rádobták a koporsóra, lassan elsétáltak. A fák árnyékot vetettek a délutáni ceremóniára, a sírkövére annyi, került: Itt nyugszik John Patric Morgan, aki életében nem találta meg az életet.