Egy hajnali óra

A felkelő nap első sugarai csillantak még csak fel, a növények levelein összegyűlő éjjeli harmat cseppjein. Szinte minden ember aludt még a környéken. Mindenki, kivéve egyet. Az utcák kihaltak voltak, se autó, se járókelő nem járt arra. Senki, leszámítva egy ázott, kóbor ebet, mely fázva, s reszketve, a jobb mellső mancsára kissé sántítva bicegett át a néma úttesten.
A környéken csend honolt. Csupán néhány madár csivitelt vidáman, a fák ágain ugrándozva. Őket figyelte a tornácára kitett karosszékéből az egyetlen ember, aki ébren volt e hajnali órán. Bár még alig hagyhatta el élete delét, mégis valahogy máris öregnek, meggyötörtnek tűnt, mintha az idő erősebben mart volna az arcába, mint másoknak.
Nyugodtan üldögélt, tekintete álmos fáradtságról árulkodott. Az ágak között két kismadár diskurzusát figyelte, oly meredten, hogy szinte nem is pislogott. Mosolygott, de mélyzöld szemeiből végtelen szomorúság tükröződött. A kezei között egy bögre forrón gőzölgő teát tartott, azt kortyolgatva próbálta átmelegíteni magát a hűvös reggelen.
Régóta üldögélt már odakint, és csendben várakozott, előtte a kis asztalkán a tegnapi posta hevert, többnyire bontatlanul. Számla, számla, értesítés, reklámcédulák… és egy levél a testvérétől, aki egy ideje már külföldön élt. Csupán ez az egy volt felbontva mind közül.

Arról írt az öccse, hogy hamarosan meg fog érkezni. Addig tartson ki! Lehet, hogy már a napokban ott lesz, ha minden úgy alakul, ahogy azt tervezi. Persze jól tudta, hogy kereste őt telefonon, többször is, sőt küldött vagy fél tucat emailt is, de mind válasz nélkül maradt. Pedig másra sem vágyott, minthogy újra beszélhessen vele, hogy megölelje, csókot adjon arcára, és akár térdre hullva kérjen tőle bocsánatot mindazért a gyalázatért, amiket annak idején a fejéhez vágott. Dühös volt, megbántott, ifjú és forrófejű. Nem gondolta komolyan a szavait, de túl büszke volt, hogy valaha is vissza vonja őket. Most pedig talán már késő. Mardosta a bűntudat.
Miután újra elolvasta a levelet visszatette az asztalra és nagyot sóhajtott. Elővett egy csomag cigarettát. Még bontatlan volt, hisz már évek óta nem gyújtott rá… Ártalmas. Most azonban előhúzott egy szálat. Ám ekkor, eszébe jutott valami, és nehézkes léptekkel bement a szobába. Néhány perccel később egy széles karimájú pohárral és egy üveg jófajta skót whiskyvel tért vissza. Az ital szintén bontatlan volt még, mivel évek óta nem ivott egy korty alkoholt sem… Ártalmas. Töltött magának, és nem mérte az aranyló cseppeket, majd pedig rágyújtott. Megszívta a parázsló cigarettát, jó mélyen, hogy átjárta tüdejét a nikotinos füst, majd csak lassan engedte távozni testéből, hogy a kiáramló, fehéren gomolygó lég ködbe burkolja megfáradt arcát.
Kortyolt egyet a pohárból, és hagyta, hogy átjárja a nemes ital tiszta forrósága. Lassanként eltűnt még két szál, miközben a kitöltött alkohol is elfogyott. Szomorúan nézte az üres poharat, melyet végül testvére levelére helyezett, hogy el ne fújhassa azt, az olykor feltámadó hűs szél. Közben pedig nagyon elálmosodott. Nem igazán aludt ezen az éjjelen. Magára húzta a plédet, amit még kora hajnalban hozott magával, hogy ne fázzon annyira. Hátradőlt. Úgy érezte, mintha egyre távolabbra sodródna a valóságtól.
Eddig abban reménykedett, hogy az a sok orvosi vizsgálat mégiscsak tévedett vele kapcsolatban, mikor közölték vele az évekig tartó tortúra után, hogy a betegsége már csak néhány hónapot hagyott meg neki. Reménykedett, hisz olyan erősnek érezte magát még nemrég. De pár hete már sejtette, hogy nincs sok ideje hátra. Mostanában pedig napról-napra egyre gyengült, fáradékonyabb lett, még a légzése is elnehezült, mintha csak valami fokozatosan kiszívta volna belőle a megmaradt életet.

Még egyszer, utoljára, szerette volna látni szeretett öccsét, akivel nem úgy váltak el, ahogy testvéreknek szabadna. Talán vissza kellett volna hívnia, de nem volt képes bármit is mondani. Félt, és elkeseredett. Talán még felhívhatná most is. De hirtelen olyan álmos lett, kimerült, megtört. A teste egyre nehezebbé vált, szemhéjai szinte maguktól elkezdtek lecsukódni. Csak még egyszer láthatta volna a testvérét, csak még utoljára hallhatná a hangját, ennyit kívánt.
A kapu nyikordult kettőt a megszokott módon, és ő hallotta az ismerős hangot a távolból, bár nem tudta nem csak a képzelete játszik e vele kegyetlen játékot, mégis, oly jól esett neki, hogy önkénytelenül elmosolyodott.

Testvére belépett, majd ledobva csomagjait a kertkapunál, rohanni kezdett felé. Maga mögött hagyott minden régi félreértést, szemrehányást és haragos gondolatot, ami az évek során, mint egy kínzó méreg megannyi cseppje, duzzadt viharos tengerré kettejük között. Térdre hullott bátyja székénél, kezébe kapva annak erőtlen tenyerét. Zokogott, mintha szólnia is fájdalmas volna. Testvére ráemelte fáradt, de immár megbékélt tekintetét, és elmosolyodott látva a vágyott, könny áztatta arcot. És ez a mosoly oly melegséggel töltötte el mindkettőjük lelkét, amit még a csípős hajnali levegő sem tudott kioltani. Ám az erő lassan megfakult a legyengült izmokban, és az élet utolsó szikrája végül csöndesen ellobbant.

Hideg szél rezegtette a lombokat, és amíg a kis városka éppen csak ébredezett, addig ez az ember, testvére ölelő karjaiban, lassan örök álomra szenderült.

Author: Juhász Péter (Peter Shepherd)

Peter Shepherd - Juhász Péter az Irodalmi Rádió szerzője. A nevem Juhász Péter, 1985-ben születtem Budapesten. Tanulmányaim során alapvetően a természettudományok vonzottak. Végzett környezetvédelmi technikus vagyok, mely után az ELTE TTK biológus szakán is eltöltöttem néhány nehéz évet, melyek személyiségemre és írásaimra gyakorolt hatása tagadhatatlan. Mindig is fokozott érdeklődést mutattam az irodalom iránt. Köszönet érte szüleimnek, akik már egészen kis koromban megismertettek a magyar népmesékkel, valamint rengeteget olvastak fel nekem például Grimm legszebb meséiből és más hasonló klasszikus kötetekből. Vélhetően ennek köszönhetően alakulhatott ki bennem már gyerekkoromban egy választékos és gazdag szókincs, mely akkori irodalomtanáraimnak is feltűnt. Kezdetben még versek írásával is próbálkoztam, ám később sokkal inkább megfogott a prózai önkifejezés. A középiskolai és egyetemi évek alatt kezdtem el egyre gyakrabban novellákat írni. Eddigi műveimet, zsánerüket tekintve két csoportba tudnám szétosztani. Az egyikbe a drámai hangvételű életképekről szóló, rövid, érzelemdús novellákat tudnám sorakoztatni, míg a másik nagy csoportot a science fiction zsánerbe tartorozó novelláim teszik ki. Megvallom most már jellmzően inkább ezen utóbbi kategóriában alkotom, mivel lenyűgözőnek találom azt a kreatív gondolati szabadságot, amit e zsáner megenged. Azért néha el-el kalandozom más irányokba, és igyekszem kipróbálni magam minél többféle stílusban. Írásaim javát mostanáig leginkább csak a baráti társaságom élvezte, de...