Egy kisebb tavacska alakult ki egy Margit-körútra nyíló kis egyirányú utcácskában egy koranyári esős és borult délután. Talán az Aradi utca lehetett az, már nem tudom, mert arrafelé az összes egymással párhuzamos kis mellékutcácska egyforma. A kialakult képződmény tócsának hatalmas volt, tónak viszont kicsi. Az embernek mindenesetre az volt az érzése, hogy ha történetesen lapulna az egyik kabátzsebében, vagy a hátizsákjában leeresztett állapotban egy gumicsónak, akkor azt menten felfújná, és átevezne vele az egyik partról a másikra, még annak ellenére is, hogyha maga a fújás és aztán a levegő kipasszírozásának a művelete jóval több időt venne igénybe, mint az átkelés, mivel az ötlet olyan nagyon kézenfekvőnek, eredetinek és kényelmesnek tűnt. De az emberek nagyon szívesen át is úsztak volna rajta, hogyha a nyugatról érkezett hidegfront nem állította volna fel a lúdbőrt a hátukon, és nem akadályozták volna ebben őket társadalmi gátlásaik. Az emberi tekintetekben ezek a szórakozott gondolatok csillantak fel, amikor is megtorpanva szembesültek az ilyen időjárási viszonyok közt várható, és egyáltalán nem meglepetés-számba menő természetijelenséggel, mintha azt gondolták volna: Na, fogok egy csónakot, és én ezen most átevezek! Na, átöltözök és fürdőruhába, és átúszom ezt a kis tavacskát! És egészen biztosan meg is fordultak a fejekben ilyen gondolatok. Azok, akik nem egyedül voltak, hanem embertársukkal, esetleg több embertársukkal, amikor szembesültek ezzel a bosszúságot okozó, ám mégis mély tiszteletet követelő égi megnyilatkozással, – amely egy időre minden bénító következményével együtt beköltözött a civilizáció egy csúcslétesítményébe, a városba, – még kifejezésre is juttatták ezen gondolataikat, inkább önmaguknak, mint társaiknak: Na, adjatok egy csónakot, átevezek! Van fürdőruhátok? Átúszom! Igen, mert az emberekből akármilyen bosszúságot is váltott ki e kisebb tavacska a mellékutca elején, éppen ott, ahol a zebra is fel volt festve a gyalogosátkelőn, a két gyalogoslámpa között, ahol keresztülhaladásra volt ítéltetve a gyalogosforgalom, ahol megállnak az autók a bénító piroslámpa hatalma előtt, még a legsietősebb embert is megállította egy röpke pillanatra, és valamiféle alázatos csodálatot csalogatott ki belőle, mert ez a tócsa, ez a természetesen kérészéletű, megszületésekor rövid időn belül végbemenő pusztulásra ítéltetett tavacska az anyaföld műve volt, valami, ami ellen hiába is hadakozna az emberiség az önmaga által felhúzott betonburokban, valami, amely megmutatja, hogy a természet még mindig jelen van, akármennyire is izolálta azt az ember és tette laboratóriumi körülmények közé, és az ő erejével továbbra sem lehet bírni és szembe szegülni. Valami, ami alakította a többmillió éven át zajló geológiai folyamatokat, amely létrehozta azt a készt és egészet, amelybe beleszületett az ember, ami adott, ami körülvesz. Valami, ami annak a bizonyos felsőbb erőnek és szeszélynek a műve, amely a Föld bizonyos helyein romba dönt emberi otthonokat és amiket nőinevekre keresztelnek el a meteorológusok. És az az emberiteremtmény, amelyik éppen nem sietett sehova se már ezen a késődélutánon, az megállt ennek a természetitüneménynek valahol a közelében, és figyelte ezt a természeticsodát, ezt a szükségszerűen bekövetkezett alakulást, amint az újabb-, és újabb emberekből többnyire megegyező, azonos, ám mégis mindegyikből valamivel, egyéniségükből fakadóan talán egy nüansznyival különbözőbb reakciót csalogat elő, mint az összes többi embertársából. Minden egyes megtorpant reakció azonosságában is rejlett valami belső egyéniségből fakadó árnyalatnyi, szabadszemmel csaknem észrevehetetlen vélt különbözőség, egyesek esetében pedig, akiknél ez nem volt tapasztalható, vagy egyáltalán nem is csodálkoztak el az eléjük táruló természeti képződményen, mert gondolataikban elmerülve egyszerűen csak kikerülték azt, várt mindig valamit a megfigyelő, ami olyan nagyon emberi és olyan nagyon eredeti. Nem egy esősidőkben hétköznapinak bizonyuló, megszokott tócsáról beszélünk, amelyet hamar feledhető, hiábavalóan fellobbanó bosszús érzéssel a szívében átlép vagy megkerül a járdán az ember, hanem egy olyan többméter hosszú és széles vízrétegről, amely óvatos és megfontolt döntés kivitelezésére sarkallta az autósokat, akik a zöldlámpa előtt is teljesen lelassítottak előtte, a piroslámpa előtt való várakozás után pedig, amikor megkapták a zöldjelzést, bátortalanul indultak neki az akadálynak. Mind a két esetben lassan és körültekintően kezdtek neki a vízen való járás körülményes műveletébe, leszegett fejjel a szerencse kegyeire bízva magukat, szinte tojáshéjakon lépkedve lábujjhegyen. Autóik aljával sodorták és kavarták a vizet, és az ember e terjedelmes vízmennyiség láttán már tartott attól, hogy el fognak merülni benne, de legalábbis fenn fognak akadni a vízen. Amilyen széles és hosszú volt a tócsa, valahogy nehezen lehetett elképzelni róla, hogy mélysége mindössze csak centiméterekben mérhető akár méterek helyett. Az esővízen, ahogy az ilyenkor lenni szokott egyáltalán nem lehetett szemmel átlátni, fekete teteje tükörként verte vissza a fényeket, a magas épületeket, ezeket a város mesterséges képződményeinek a tetejét, és az eget. Volt olyan autós is, aki, – miután megérkezett a közlekedést valóban elsőlátszatra vélelmezhetően lehetetlenné tevő víztócsa elé, és szembesült ezzel a fenevaddal, és látta, hogy nem áll mögötte senki, – rükvercbe kapcsolt, és hátrafele menekült az akadály elől az egyirányú utcában, megfutamodva és gyáván. A gyalogos járókelők viszont, – akikből ezen a késődélutáni viharvégi nyári napon nem volt valami jelentősszámú, – közvetlenül egymásra mosolyogtak, és vagy egyirányban, vagy különböző irányokban kerülték meg ezt a kisebb tavacskát, amely akár egy óriási tónak a makettje is lehetett volna, amely kis tavacska, – aki, ha lelke lett volna, és hallotta volna azt, hogy mindössze csak egy tócsa névvel illetik, ledegradálva őt annak az egyszerű szintjére, talán meg is sértődött volna, – tökéletes mintája volt annak, ahogyan évmilliók előtt kialakultak, feltöltődtek vízzel a természetestavaknak otthont biztosító mélységes árkok. Akadt olyan is, aki megkerülte majd a fél utcát miatta, jóllehet a szóban forgó utca, amely a tócsának otthont adott, egy alig százméteres kisutcácska volt mindösszesen. Egy motoros ételfutár pillanatnyi megtorpanása után felhajtott a járdára, amelynek legszélén ért véget a tócsa, közvetlen egy gigantikus irodaház mentén, szinte lábujjhegyen lépkedve, egyensúlyozva jobb lábával, amit az irodaház mellé tett le minden második megtett méter után, mintegy lökést is adva ezáltal a motornak, szelíd berregéssel, motorhanggal átkelt a tócsán, és rögtön bekanyarodott a szomszédos utcába. Még ő volt a legbátrabb az összes közlekedő közül. Ez a tócsa alakította az aznap délutáni életet ott a Margit-körúton, váltott ki érzelmeket az alkotó saját képmására gyúrt kreálmányairól, átvéve az ő rezgését, miközben szimbiózis alakult ki, hiszen nem állt egyéb másból önmaga legbenső valója, mint abból az anyagból, amelyből az ember szervezete maga is hetvenszázalékban áll. Kiszűrődött a zene valamelyik autóból a körúton a villamossínek felől a piroslámpa előtt álló kocsisorból, és mintha mindjárt emelkedettebb hangulatba került volna az a bizonyos víztócsa, együtt élt, együtt rezgett az emberekkel, minden élőlénnyel. Az emberek pedig nem tehettek mást, mint tovább kerülgették őt, és habár csaknem mindenki érzett valami megbocsátható bosszúságot iránta, ami nem is annyira a személyének és a természet szeszélyének szólt, hanem sokkal inkább a helyi önkormányzatnak és a főpolgármesternek, az utak megfelelő állapotban való tartásáért, karbantartásáért hivatottak irányába, amiért hanyagságuk és slendriánságuk gidres-gödrös utakat hagyott maguk után, – megadva ezzel a lehetőséget arra, hogy összegyűljön bennük a pocsolya és az esővíz, – azonban nem látszott aznap késődélután senkin, hogy szembesülve az akadállyal szidalmazott volna bárkit vagy bármit. Mindenki, aki vagy autóval, vagy gyalogszerrel kompromisszumot kötött e természeti tüneménnyel, és alkalmazkodva hozzá, – akár rajta keresztül, akár átgyalogolva a körút túlsó végére, ezáltal jelentős kitérőt téve, – de boldog volt és türelmes. Az emberek érezték, hogy Isten tenyerében vannak, és a kegyét élvezik, legbenső önmaguknak hetvenszázalékát meglátva akadályként tornyosulva, akár a szeretett pimasz kismacskát a küszöb előtt, aki szándékosan azért fekszik el ott, hogy amolyan szeretetteljes bosszúságot okozzon a gazdáinak. Érezték, hogy benne vannak a szélben, hegyekben, csillagokban, a felhőkben, az égboltban úszó végtelenben, és a vízben. Az emberek önmagukkal találkoztak.
Vége
Author: Tóth Mihály
Tóth Mihály az Irodalmi Rádió szerzője. Üdvözlök mindenkit, Tóth Mihály vagyok. Több, mint egy éve folytatok írói tevékenységet. Eddig két regényemet és egy novelláskötetemet jelentette meg elektronikus könyvként a Libri, valamint a Líra. Papíralapú könyvként én magam, magánkiadásban jelentettem meg a könyveimet, melyek közül egyet már be is mutattam a tavalyi könyvfesztiválon. Nagyon szeretek adni az embereknek, értékes, örömteli pillanatokat nyújtani a számukra és szórakoztatni. Számomra az írás nem munka, hanem a legnagyobb feltöltődéssel járó tevékenység. A célom az, hogy minél több emberrel megismertessem a műveimet, és előbb-utóbb idegen nyelvekre is lefordítsam azokat annak érdekében, hogy a világ számos pontján élők balzsamként alkalmazhassák azokat a tudatukra és a lelkükre.