Mint kárhozott, kit búja öl,
s élte holtáig gyötör,
úgy vagyunk a világunkban
rab és egyben börtönőr.
Mint űzött vad, ki menekül,
s lelkét adná az életért,
küzd, nagy szíve dobban,
de a halál mindig utolér.
Mint sasmadár, ki égbe száll,
de nem éri azt el soha,
itt lent nekünk e szép világ
mindig is csak mostoha.
Mint vándor, ki tolja szekerét,
s futna a zord világ elől,
úgy éljük kapott életünk
a tömegben mindig egyedül.
Mint csillagok hús-vér gyermeke,
ki valahol már régen elveszett,
a Teremtő vigyázó karjai közt
csak ábrándokat kergetett.
Mivé lett itt az értelem,
ember, kinek szíve oly nemes?
Élni kell e csillagvilágban,
de mondd csak, hol érdemes?
A Tejút gyengéden ránk simul,
hideg karjával féltőn ölel.
Honnan jöttünk, merre tartunk,
erre már senki nem felel.
Author: Takács László
Takács László az Irodalmi Rádió szerzője. 1956 április 2-án születtem, tehát már nem a fiatalabb korosztályt erösítem. De lélekben még mindig közéjük sorolom magam. Jelenleg egy Heves megyei kis faluban élek. Már egyedül. Gyökereim Zala megyéhez kötnek. Ott él a családom. Édesanyám, húgom. Most lettem 2020-ban nyugdíjas. Az irodalmat mindig is szerettem. Verseket már 16 éves korom óta irok, de komolyabban csak úgy 3 éve. Prózát kevésbé, közülük is a rövid, csattanós irásokat művelem. A versek amik igazán örömöt adnak. A versek írása. Kedvenc témáim a világ nagy dolgai, az emberi kapcsolatok, az idő, és a szerelem. De bármi, amit múzsáim sugallnak. Azt hiszem, hogy az irásaim bővebb információt adnak rólam, mint bármilyen önéletrajz. Köszönöm, hogy itt lehetek. Ha maradhatok, igyekszem méltó, aktív tagja lenni e nagyszerű irodalomkedvelő társaságnak.