Kalácsdömping

A nagyszüleimmel éltem egy baranyai kis faluban Tarróson. Szép és vidám gyermekkorom volt. Papa és mama is remekül főzött és mivel – ahogy a mama szokta mondani – elég „nyifáncás” (fejletlen, beteges) voltam, igyekeztek mindig a kedvemet keresni az ételekkel. Legtöbbször a papa főzött, mert ő nyugdíjasként már nem dolgozott.
A mama sepcialitása a kalács volt, ami minden vasárnap az asztalra került, de sajnos rettenetes mennyiségben.
Aki evett már kelt kalácsot, tudja, hogy frissen nagyon finom, másnap még jó, de aztán szikkadt állapotában igen nyögvenyelős és fogpróbáló portéka.
Papa mindig próbálta a kalácsáradatot szabályozni, de egy „ebből keveset nem lehet sütni” felkiáltással nagymama mindig megsütötte azt a pár tepsi kalácsot hármunknak, vagy inkább kettő és fél embernek.
Ahogy kisült az első adag, rögtön elkezdtük falni és dicsérni, mert tényleg nagyon jó volt.
Másnapra ugyan kicsit megcsappant a lelkesedésünk, de ettük a papával hősiesen, mert ha a mama már ennyit fáradt vele és benne van a sok mák és dió, ne menjen kárba.
Tekintve, hogy csak hárman álltunk szemben a rengeteg kaláccsal nem nyerhettük meg a csatát.
A harmadik napon már nem „kívántuk” annyira, de a mama szemrehányó tekintetét látva, kézbe fogtunk egy-egy szeletet a papával. A mozdulat itt megállt és egyikünk sem harapott bele, mert a papának eszébe jutott, hogy épp most kell leforrázni a kukoricadarát a disznóknak, nekem pedig nagyon fontos lett a macska kizavarása, mert tudtam, hogy a mama nem tűri meg a konyhájában. A mamának ugyan gyanús lehetett volna az általunk mutatott más irányú lelkesedés, de hát a szeretet vak, aki szeret, annak nincs hátsó gondolata, a mama pedig nagyon szeretett minket. A szeretet kölcsönös volt, ezért sosem bántottuk volna meg azzal, hogy nyíltan megmondjuk, hogy nekünk már a könyökünkön jön ki a kalács és a hátunk közepére sem kívánjuk. Erre az esetre nem vonatkozott nálunk az igazmondás.
Fontos teendőink közben a kiskonyhában futottunk össze a papával, aki épp azon fáradozott, hogy a kalácsot a kukoricadarába rejtse és nagylelkűen megengedte, hogy ezt követendő példának tekintsem.
Azért azt hiszem a mama pontosan ismerte a háromnapos kalács sorsát, de mivel neki is voltak elvei, tüntetően elkezdte előttünk enni és dicsérni, hogy lám még „ma is” milyen finom, omlós.
Sokáig azt hittem, hogy ő tényleg megeszi, és emiatt néha lelkiismeret furdalásom is volt, mígnem egy alkalommal, amikor elkísértem a tsz. majorba, ahol akkor dolgozott, megdöbbenve láttam, hogy a kőkemény kalácsot egy laza mozdulattal a gyepűbe (út melletti gazos sövény) hajítja.
Későn vette észre, hogy láttam a merényletet, de csak annyit mondott kicsit restelkedve, hogy „A papának nem kell mindent elmondani.”
Persze a következő vasárnap kezdődött minden elölről és egészen addig tartott, míg a mama sok-sok év után úgy érezte, hogy már nehéz a sok dagasztás, de akkor is bőszen hangoztatta, hogy „kalácsból nem lehet keveset sütni”.

Beck Emese
Author: Beck Emese

Beck Emese az Irodalmi Rádió szerzője. Beck Emesének hívnak és egy baranyai kisvárosban, Komlón élek. Közel negyven éve ügyintézőként dolgozom egy jogi területen működő magánirodában, amit nagyon szeretek. Kedvenc időtöltésem az olvasás és gyengém, hogy a könyveket birtokolni is akarom. Nincs kedvenc műfajom vagy szerzőm, de természetesen vannak kedvenceim. Írni csak kedvtelésből és közeli barátaim szórakoztatására kezdtem, de pár éve nekiláttam a bakancslistám teljesítésének, mely ugyan néha változik, de a saját könyv megírása mindig is szerepelt rajta. Lányom mindig ösztönzött az írásra, de soha nem volt bátorságom kilépni közönség elé és megmérettetni magam, azonban az idei évben úgy éreztem próbát kell tennem, így pályáztam az Irodalmi Rádió Bálint-napi szerelmes vers pályázaton és legnagyobb meglepetésemre és még nagyobb örömömre alkotásom bekerült az antológiába. Ez után érkezett a felkérés részemre, hogy legyek állandó blogszerző. Kicsit félve vágok bele, mert írásaimmal nem akarom megváltani a világot, nem akarok örök érvényű nagy igazságokat megállapítani, csupán szórakoztatni szeretnék, megnevettetni az olvasót, elgondolkodtatni azon, hogy másoknak sem csupa boldogság az élete és elterelni egy rövid időre a gondolatait a saját gondjairól. Főleg prózát írok, de a pályázat óta – saját magamnak is hihetetlen – felfedeztem, hogy versben néha könnyebben fejezem ki a gondolataimat. Történeteket kitalálni nem...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

2 válasz

  1. Kedves Beck Emese!
    Köszönöm az ügyesen megírt, aranyos történetet. Régi kedves emlékek törtek fel bennem az olvasásakor.
    Üdvözlettel,
    Szolnoki Irma

    1. Kedves Szolnoki Irma!

      Még nagyon kezdő vagyok, kevés szerző művét tudtam olvasni, de amit ma Öntől olvastam, az nekem fájdalmas, de csodás éveket hozott vissza.

      Mint említettem az út elején járok és nagyon jól estek kedves szavai.

      Munkájához további sok sikert és jó egészséget kívánok.

      Üdvözlettel:

      Emese

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ahol a mesék kezdődnek

Edit Szabó : Ahol a mesék kezdődnek Nem látom a mesémnek kezdetét, csak ha a föld felett lebeghetnék, szeretném bejárni a Föld tekét, melynek tetején

Teljes bejegyzés »

Augusztus leánya

Edit Szabó : Augusztus leánya Augusztusban nyílik minden virág, tündöklő szépségeket lát a világ, piros rózsák kúsznak és nyár derekán kividul erdőn-mezőn minden leány. Virágerdő

Teljes bejegyzés »

Gondolsz-e néha rám

(Senrjon csokor) Gondolsz-e még néha rám? Jut-e még eszedbe múlt-részlet. Sorsunk mivé lett? Gondolsz-e még néha rám? Eszedbe jut-e múlt, mint rege. Élet, csak csendes.

Teljes bejegyzés »

Naplementében…

Már én sem harcolni, sem győzni nem akarok, Tudomásul veszem, a nappalok halandók… Mi vagyok a világban… arc nélküli senki, Az utcán sem köszönnek, de

Teljes bejegyzés »

A múltamban

Visszatekintek a semmire… A régmúlt időmben, hősi várban laktam, Ez volt a sorsom, sikerült, jól belaktam… A régmúlt időmben, hősi várban laktam. Ez azonban már

Teljes bejegyzés »