Ha egyszer majd megöregszel,
s álomra hajtod megőszült fejed,
lesz-e, ki homlokodra csókot ad
s füledbe súgja, hogy szeret?
Lesz-e, ki ott van, ha rosszat álmodol,
s nyugtat, hogy “semmi baj, szívem”,
majd karjával gyengéden átölel,
s tudod, most nem bánthat senki sem.
Ha egyszer majd megöregszel,
lesz-e, ki kezével simítja két kezed?
S bár remegő karja néha ingatag,
de nincs ennél jobb mindenekfelett.
Lesz-e, ki arcodra mosolyt varázsol,
ha néha könnyet ejt bánatos szemed?
Hisz álmotok már ugyanaz marad,
s együtt szálltok a csillagok felett.
Ha egyszer majd megöregszel,
lesz-e, ki örökkön melletted marad?
És ha éppen úgy tartja kedvetek,
átsétáltok majd a szivárvány alatt.
Lesz-e, ki dolgos, öreg kezével
elsimítja majd ráncos homlokod?
Szemedbe nézve azt sugallja,
te vagy, kiről mindig álmodott.
Ha egyszer majd megöregszel,
és a világnak sajnos, vége lesz,
lesz-e majd nyíló virágotok,
mely örökkön ott virít sírotok felett
Author: Takács László
Takács László az Irodalmi Rádió szerzője. 1956 április 2-án születtem, tehát már nem a fiatalabb korosztályt erösítem. De lélekben még mindig közéjük sorolom magam. Jelenleg egy Heves megyei kis faluban élek. Már egyedül. Gyökereim Zala megyéhez kötnek. Ott él a családom. Édesanyám, húgom. Most lettem 2020-ban nyugdíjas. Az irodalmat mindig is szerettem. Verseket már 16 éves korom óta irok, de komolyabban csak úgy 3 éve. Prózát kevésbé, közülük is a rövid, csattanós irásokat művelem. A versek amik igazán örömöt adnak. A versek írása. Kedvenc témáim a világ nagy dolgai, az emberi kapcsolatok, az idő, és a szerelem. De bármi, amit múzsáim sugallnak. Azt hiszem, hogy az irásaim bővebb információt adnak rólam, mint bármilyen önéletrajz. Köszönöm, hogy itt lehetek. Ha maradhatok, igyekszem méltó, aktív tagja lenni e nagyszerű irodalomkedvelő társaságnak.
