Ünnep az udvarban

 

 

Egy ünnep volt az egész, egy szertartás, amely évente egy alkalommal került megrendezésre, mint a karácsony, vagy egy születésnap, de mégis alapjaiban véve egészen más volt. Odakint került megrendezésre a nagyszülők háza mögötti udvarban, ahol már napokkal az esemény előtt elő voltak készítve a szükséges kellékek, úgymint a húsdaráló alkatrészek, gázrózsák és perzselők, kések és bárdok, abáló kosarak, füstcsövek, vágódeszkák, szűrők, húsklopfolók, zsíros bödönök, hurkatöltők üstház, üstök, üstfedők és fakanalak, húsdarálótárcsák és szeneskosarak. Megadták a módját ennek az évente egyszer megrendezésre kerülő egésznapos eseménynek, amely a kis Tibi gyermeki figyelmét teljesen lekötötte, túlcsorduló érdeklődését magára vonzotta a nagyszülők háza táján. Ilyenkor a teljes rokonság összegyűlt, nemcsak a közeliek, az egymás által heti rendszerességgel látogatottak, hanem még a távoliak is, beleértve az oldalági rokonokat, akik éves szinten egyszer, vagy legjobb esetben is kétszer találkoztak egymással. De még a szomszéd is átjött, akikhez a nagyszülőket egyfajta magyarázhatatlan kötelék fűzte, amely több volt egyszerű szomszédi jóviszonynál, ám mégsem kerültek lelkileg soha úgy igazán közel egymáshoz. Az ilyesmit talán egyedül csak faluhelyen értik. Egy titkos kötelék, egy titkos megállapodás volt ez közöttük évtizedek óta, amelynek létrejöttéhez nem volt szükség annak idején közjegyzőre meg bírósági határozatra, a lelkekben kialakult ez, miután felismerték egymás emberségességét és a szomszédiviszony életre szóló jelentőségét. Így volt ezzel egyébként az egész utca, a szomszédiviszony mindenki közt valami hasonló íratlan és kimondatlan közmegegyezés volt. A szomszéd Pista bácsi, akinek magának is voltak háziállatai, nem idegenkedett a disznóvágás körüli tevékenységektől, mint ahogy abban az agglomeráció által a fővároshoz csatolt, néha falusi utcában senki sem, az utcalakók legnagyobb része háziállatokat tartott. De, akinek kifejezetten a disznóvágás volt a szakterülete, az Kari bácsi volt, a nagypapa egy volt autószerelő kollégája, akinek a legfőbb és legősibb mestersége hentes volt. Zömök testével, vaskos és erős kezeivel és szilárd tekintetével, – amelyben mindig valami ősi, gyilkoshajlamú vadászokra jellemző elszántság ült, – megjelent aktív segítőkész vendégként minden januárban disznóvágás idején. Az egész udvar ilyenkor egyetlen munkateleppé változott, megtelt élettel és nyüzsgéssel, ahol mindenkinek megvolt a maga feladata. A garázs, amely szembenézett az üresen kongó, többé-kevésbé lebetonozott udvarral, ilyenkor tele volt munkaasztalokkal, melyeket nagypapa autójának és a különböző, arra az időszakra mindig eltávolított limlomok üresen maradt helyére zsúfoltak be. Kari bácsi dagadt alkarja, amely kilógott a már véres fehérköpenye alól, már a délelőtti órákban serényen dolgozott, amikor is Tibi az anyukájával megérkezett az egész rokonságot és barátikört összerántó munka színhelyére. Kari bácsi volt az, aki a disznóvágás legelejétől kezdve mindig ott tartózkodott – általában a feladatára kijelölt helyén a garázsban – a legidegenebb személyként a kis Tibi számára, aki korábban még sohasem látta őt, így minden esetben megtartott tőle egy néhány lépés távolságot, miközben némán és tisztelettel teli tekintettel bámult fel rá munkája közben. Mindenki mást ismert, még az évente általa egyszer látott rokonokat és a szomszéd Pista bácsit is. Mindenkiről tudta, hogy kicsoda, és ezek az általa többé-kevésbé ismert tolongó arcok jellemzően sokat beszélgettek egymással munka közben a megszokott utcai ruhájukban, amelyiket nem sajnálták felvenni egy ilyen alkalomra, egyedül Kari bácsi, a teljesen idegen dolgozott a hentesek hivatalos fehér ruházatában tetőtől-talpig. A dédi kissé elkülönülve töltötte a hurkát egy széken ülve a megszokott fekete alapon fehérmintás, csizmájáig érő ruházatában, fejkendővel a fején. A nagymama nem mulasztotta el egyetlen disznóvágás előtt sem egy-, vagy néhány nappal felajánlani nagy kegyesen a kis Tibinek, hogy disznóvágás hajnalán jelenjen meg náluk, és ne pedig csak valamikor a késődélelőtti órákban, hogy megfoghassa a coca farkát. Mindig így mondta, és mindeközben nevetett, amely nevetésbe egyszerre vegyült valami kedves szeretetteli és gonosz sátáni. A kis Tibi természetesen hamar megértette ebből, hogy a disznó leölésének műveletét akarja láttatni vele a nagymama, aki még abból a generációból való volt, amelyik – különösképpen, hogy paraszticsaládból származott – nem érzett afféle sajnálatot a baromfiállatok iránt, amely könnyeket csalogathatott volna ki a szeméből, és amely arra sarkallhatta volna, hogy váljék vegetáriánussá. Tibi azonban soha nem jelent meg hajnalok hajnalán a nagyszülők által rendezett disznóöléseken, ami tulajdonképpen az anyukáján is múlott, aki, – miközben szörnyülködve hallgatta az édesanyját, a nagymamát, amint a fiát invitálja a disznóölés hajnalára, – már előre eldöntötte, hogy a kis Tibit soha nem fogja elengedni ezekre a hajnali műveletekre. Így történhetett meg, hogy Tibi mindig átaludta ezeket a brutális, vérengző pillanatokat. Csak az elbeszélésekből tudta meg, hogy ilyenkor megnyitják a disznó óljának ajtaját, bekerítik az állatot, akit, – miközben minden erejével kitör a gyűrűből, megszúrnak, majd pedig engedik tébolyult visítozással futkosni az udvarban, – engedik, hogy kivérezzen, hogy vércsíkokat húzva maga után kifulladva összerogyjon, majd pedig megadják számára a kegyelemdöfést, amely pillanatig hosszú kínkeserves percek vezetnek el. Az újabb EU-s törvények alapján a baromfiállatokat – beleértve természetesen a disznót is – el kell kábítani, mielőtt levágják, amely rendkívül humánus megoldást azon okból nem szerették alkalmazni évezredeken keresztül, mert közvetlen a halál beállta előtt stresszes és adrenalinnal teli disznónak a húsa finomabb. Pontosan ez az oka annak, amiért a macskák sokáig játszanak a rémült és sikoltozó egérrel, mielőtt elfogyasztják őket. A vérbe ilyenkor olyan anyagok kerülnek, amelyek megédesítik a húst. Abból a bizonyos húsból még frissen is evett a kis Tibi egyízben, amikor is még a szinte ki nem hűlt vértől átjárt melegű disznónak a szívét felajánlotta neki amolyan ebédutáni csemegének a nagymama egy fémkehelyből, éppen olyanból, mint amilyenben egyébként a halottak elhamvasztott testét szokás tárolni. Tibi életében ekkor érezte először úgy, hogy valaha élt élőlénynek a már funkció nélkül céltalanul lézengő szerveit fogyasztja, és nem csupán valamit, amire rámondják, hogy étel. Az ősember gyanakvó ösztönével vetette magát az ételre, egy kicsit úgy, mint akinek a saját nagyanyja, – aki egész addigi élete során mindig ellátta őt bőségesen minden zsírban úszó jóval, amik mindig is valami anyukától egészen eltérő, tradicionális receptek alapján készültek, – meg szándékozik mérgezni őt, abban a pillanatban, amikor a népes táborból megszökve mindössze csak ők ketten tartózkodtak odabent a házban egy rövid ideig. A kis Tibi nézte a disznószívet a tányéron, ezt az általa még soha nem látott alakzatú kissé rózsaszín, kissé barnás ételdarabot, mint valami idegen tárgyat, majd a szájához emelte azt, és miután érezte, hogy még valóban kellemesen, enyhén meleg az ételdarab, beleharapott. Az első viszolygások érzete hamar feloszlott benne, és átszelídült egyfajta kíváncsisággá, olyasvalamivé, amilyet soha korábban még nem érzett. Ez a disznó szíve, gondolta, ezzel érezhet ez a röfögő, aranyosan goromba és tapintatlan állat, aki mindig valami homályos, értelmet nélkülöző bárdolatlansággal nézett az ő szemeibe, amikor betekintett hozzá az ólba, amely szívben még akár benne is élhetnek az érzései teljes buzgalmukkal együtt, amilyen meleg az, meg lehetnek telve szeretettel és vággyal. Hallotta egyszer egy ismeretterjesztő filmben, hogy szívátültetés után az a fél, aki megkapta a test motorját, felveszi az elhunyt személynek a szokásait, vágyait és érzéseit. Felvetődött benne a kérdés: vajon miféle szokásai voltak ennek a disznónak, miféle vágyakat és érzéseket élt meg? Szerencsétlen optimista és naiv állat a legutolsó pillanatokig abban a hamis és téves hitben élt, hogy szeretetből etetik, hogy szeretetből kotyvasztja neki össze nagypapa minden hajnalban a számára egyébként furcsamód mindig jóillatúnak és gusztusosnak ható sárgásbarna moslékot a műanyag vödörben, amelyért, – hogyha éppen két disznót tartottak, mert olyan is előfordult, – fékevesztetten és ész nélkül tolongtak a vájúnál. Ezt mindenesetre bizonyosan tudta erről az állatról. A szívnek különös íze volt, semmihez se hasonlítható, első harapásra kissé kellemetlennek hatott, ám a szájában forgatva hamar rájött arra, hogy a test motorjának a húsa nem tartalmaz számára kellemetlen meglepetéseket. Valójában se nem volt jó, se nem volt rossz, egyszerűen csak teljesen egyedinek érezte, az állat összes többi húsától különbözőnek, és feltételezte, hogy ez minden más állatfaj esetében ugyanígy van. Az egyik kutya, egy nagytestű, magas és dús szőrzetű németjuhász ezen alkalmakon házörző feladatát egy kissé félvállról véve sétálgatott méltóságteljesen a különféle, ám egy célból abszolválandó feladatokat végző emberek közt, mint egyfajta rokona a disznónak, akit ismert, és tisztában volt azzal, hogy őt megölték, hogy aztán jóízűen belakmározzanak belőle, és azzal is, hogy ővele az ilyesmi soha nem történhet meg, mert nagy barátságban van az emberrel, aki szolgálatára egyfajta íratlan és ősi közmegegyezés alapján feladatot végez. Ilyenkor talán hálát vakkantott a kutyák istenének is, amiért nem egy távolkeleti országba született. A másik kutya, egy közepestermetű keverék, akinek az anyja farkas volt a nagypapa szerint, ilyen napokon meg volt kötve, mert megbízhatatlanul és hamisan ólálkodott mindig is a számára idegenek körül, és nemegyszer már meg is harapott vendéget. Ő, mint aki tisztában van javíthatatlan hajlamából fakadó sorsával, hosszúláncon, tisztes távolból szemlélte az eseményeket két hátsólábán, mintegy méltóságosúrként kihúzva magát. A kis Tibi odakint mindig szeretett az emberek közelében lenni, ugyanis a tüzet felhasználó, önmagukból füstöt okádó gépek, valamint a sok ember teste melegítette őt a januári fagyban, amely átjárta az egész eseményt, beleértve az ő csontjait is. Természetesen, mint minden disznóvágásra általában, úgy ezekre a családi disznóvágásokra is januáronként kerítettek sort. A kis Tibivel a legutolsó disznóvágáson megesett, hogy az esemény nagyrésze alól kivonta magát, és nagynénjével, Erikával, – és az ő gyerekeivel, akik az ő unokatestvérei voltak, akik ugyanabban az utcában éltek, mint a nagyszülők, – úgymond elszöktek, és odaát egész délután meséket néztek. Vilma néni, egy távolirokon pedig a mesenézés délutánján jelent meg, átjőve a disznóvágásról, és hajolt be bűntudatot keltve a nappaliszobába a kanapén kényelmesen heverésző Tibihez a következő jókívánsággal, amellyel tevékenységét firtatta:

  • Hát kellemes délutánt a fiatalúrnak! – Tibi kellemetlenül érezte magát ettől a megszólítástól, a világ lustájaként tekintett önmagára, és alig várta, hogy Vilma néni, mint a testet öltött két lábon járó bűntudat eltűnjön az ajtóból. Szinte látta magát az ő szemrehányó szemeivel, amint átjött a lázas munkából, és a nappali kanapéján látta elfeküdni őt a saját tunyaságában, átadva önmagát a teljes tétlenségnek. Jóllehet nem csinált semmit a disznóvágásokon azon kívül, hogy rácsodálkozott az őt körülvevő különös és tradicionális, nyüzsgéssel megtelt világra, sőt, talán még azt is lehetett mondani, hogy útban volt és aggatott, ám Vilma néni esendő felnőtt létére mégis megvádolta őt semmittevéssel ott a nagynéniék nappalijának küszöbéről, csak mert semmittevés és semmittevés között is akad némi különbség. Talán elhiteti olyankor a felnőtti világgal, amikor jelen van a kezek alatt zajló munka közben, és átjárja őt magát is a hideg, hogy ő éppen kitágult gyermeki értelmével folyamatosan tanulja és szivacsként szívja be tudatába mindazt, amit később majd ő visz tovább és ültet bele a tradíció körforgásának hintájába, ami önmagában gyönyörködtető és dicséretre méltó, ellentétben a négyfalközti semmittevéssel. De mégis minthogyha Tibi ösztönösen megérzett volna valami végzetest és pusztulásba torkollót az évek alatt, minthogyha mindaz, ami valaha a legszentebb családihagyomány és az összes létező rokoniszálak kötődését megmozgató esemény volt, kezdene fellazulni és értelmét vesztve a porba hullni. Életének utolsó két disznóvágása a nagyszülőknél már nem egészen olyan volt, mint amilyenek a korábbiak voltak. Egyre több veszekedést hallott nagypapa és anyuka közt, amely nagypapa tradíciók iránti ragaszkodásából, és az anyuka modernkori kényelméből fakadt. Mindig is nehezen engedte el lélekben a családot és mindent, ami hozzá köthető és szent volt, az évtizedek rögzült megszokásait és az élelmiszerbeszerzésnek a legősibb módját, természetesen azt az egész család és rokonság bizalmas bevonásával, mint egyfajta áldozást egy törzsszövetségben az istenek felé. Ilyen jellegű eseménynek számított még a krumpliszedés a nagyszülők földjén, amely az egyébként meglehetősen hosszú kert végében kezdődött a kerítésen túl, amely még a belső kertnél is terjedelmesebb volt, melyet nem határolt kerítés, mint amilyen telek minden utcabéli lakónak volt, akik ott laktak végig párhuzamosan az ő oldalukon, akiknek legnagyobb része termesztett is azon zöldségeket, ám jóval kevesebb létszámú segítséggel is beérték természetesen ilyen eseményeken a nagyszülők, mint a disznóvágások idején, – amely teleknek a végében a Szilas-patak csordogált hol szilajul kitörni készülve saját korlátai és keretei közül a Medárd-nap utáni negyvennapos esőzésektől feldagadva, hogy vizét a földek öntözéséhez szolgáltathassa, hol pedig szerényebben, neurotikus és alig hallható vénasszonyos poroszkálással éppen hogy fenntartva patak jellegét funkcionált nem különösebb felhajtást keltve önmaga körül. Nagypapa olykor riasztópisztollyal kijárt a telekre, hogy néhány durrogtatással elijessze a termést megdézsmálni igyekvő varjakat, akik ellen a horrorisztikus, szalmából készült és valami pszichopata férfiemberre emlékeztető madárijesztő nem nyújtott kellő védelmet. Ilyenkor a kis Tibi az unokatestvéreivel, Gáborral és Tündével hanyatt-homlok menekült, mert sok mindent ki tudtak nézni a mindig csendes, ám ritkán éles gúnnyal és erős hangján felszólaló, olykor rosszindulatúan nevetgélő, mindig borostás és mordábrázatú nagypapából, bizony még azt is, hogy lelövöldözi őket egy éles lőfegyverrel, de legalábbis, hogy alaposan megkergeti őket. Odabent a kertben a nagyszülők fóliában termesztettek palántát és paradicsomot, valamint amellett húzódott végig csaknem egészen az udvar elejéig a szőlőtőke, amelyről szüretelték le a szőlőt minden ősz elején és közepén, egyébként pedig inkább az állattartás dominált, – azon belül is a tyúkok és a kacsák élveztek prioritást. Ezen állatok gyakran voltak kiengedve a hátsó elszeparálható udvarrészre, ahol olykor az egyik veszedelmes és embernagyságúra felborzolódó kakas dühödten kergette meg a kis Tibit, aki szabályosan rettegett tőle és menekült előle. A kacsák tartásával a nagyszülők hamar felhagytak. Az utolsó kacsa-faj, amelynek példányából tartottak maguknál jónéhány egyedet, azok némakacsák voltak, – melyek közül hiába kapott kitüntetett figyelem révén az egyik anyakacsa a kiskacsájával együtt bájosan csengő becézgetésre alkalmas nevet az őket meghatottan szemrevételező nagymamától, ugyanolyan kegyetlen és banálisan állati brutalitással lett általa átvágva a nyakuk, mint az összes többi szárnyasé, – ám végül ezután fokozatosan egyre, és egyre kevesebb háziállattal beérték, míg végül már csak a disznók és a tyúkok maradtak. Az egyedüli kirívó eset volt, ami a kis Tibit felvillanyozta és egyben mélyen megdöbbentette, amikor a disznóól melletti rég kihasználatlan üres ólba nagypapa kecskét hozatott, akitől aztán féléven belül meg is szabadult, ugyanis nem szándékozott bajlódni még a vele való munkával is annak mindössze csak a teje végett, mivel mást nemigazán tartogathat ember számára egy ilyen állat. A kertben megszokott baromfiállatok közül pedig egyébként a disznók voltak azok, akiktől a leghamarabb megszabadultak a nagyszülők, aztán következtek a szárnyasok a kacsákkal, majd végül a tyúkokkal, amely szárnyasok közül annyi rengeteg példányt látott már a halál torkában megakadva vergődni, amint a nagymama lefogva a halálfélelemtől ösztönösen vergődő testüket elvágja a nyakukat, és kiereszti fekete sűrű vérüket a földre, amely valóságos tócsában állt össze aztán odalent a lábak alatt. Ezek az alkalmak pusztán a legalapvetőbb emberiszükségletek kielégítéséről szóltak, melyeket nem lengett körül szertartásos csodálat, amelyekre nem gyűlt össze a közelitől kezdve a távoli rokonság és nem kerítettek neki egésznapos felhajtást, csendesen és kisebb műveleteket igénylően történt a létszükségletből történő gyilkolás, csak mert az ember húsevő állat is. A kis Tibi ekkor győződött meg arról a saját szemével, hogy a halál beállta, az öntudat apró madári szikrája, a lélek nevű örökké vibráló rezonancia elköltözése a testből és a test funkcióinak a teljes leállása nem egyetlen pillanat műve, hanem hosszú percek vezetnek el a megsemmisülésig. A szárnyasokat még a halál beállta után is, miután már a fej különvált a testtől, – amely fej minden esetben üveges, kialudt és fénytelen apró tekinteteket mutatott, – rángatózni látta a még utoljára aktívan és kétségbeesetten működni igyekvő idegpályák funkcionálása okán. Ezt látva nem is bánta Tibi, hogy nem ment el korahajnalban megfogni a coca farkát, habár a gyermeki kíváncsiság örökké vele maradt.

 

 

Nagypapa, egy napon a házukban, amikor a lányával, – mint ahogy szokása volt olykor mind a kettejüknek állandóan makacs és nyakas természete miatt, – összevesztek, mivel ő ismét elvárta volna, hogy nagytömegben összegyűljenek a következő januáron, és készségesebb segítségre jelezte igényét a szerinte olykor lustának tűnő lányától, aki viszont megkérdőjelezte a disznóvágások létjogosultságát és szükségességét a többi rokon nevében is. Azt állította, hogy az öccse és az ő családja is ugyanezen a véleményen vannak, csak éppen nekik kényelmetlenebb volna konfrontálódni megalkuvó természetükből fakadóan, ezért inkább beletörődve teszik a dolguk. Szerinte ugyanis már semmi szükség nem volt olyan jellegű tevékenységekre a világban, mint a disznóvágás, legalábbis nem mindenáron, amikor is már egy nagyvárosban mindenhez hozzá lehet jutni a felvevőpiacon. És bár egy néhány évtized előtt még faluként jegyzett külvárosi övezetben éltek mindahányan, egy olyan utcában, amelynek mindegyik kertudvarából sároslábú kacsák és tyúkok szaladgáltak ki az útra, közölte azt is vele, hogy egy nagyvárosban élnek, nem pedig tanyán vagy falun. Egyfajta semmire nem jó kényszeres pótcselekvésnek titulálta ezeket az eseményeket, amelyre a tradíciókat, mint egyre inkább egyetlen még megmaradt múltat idéző bástyáit forrón melengető nagypapa éktelen haragra gerjedt, és így szólalt föl:

  • Figyelj ide, kislányom, igazságod van, egyáltalán nincs szükség arra, hogy taktusra többen összejöjjünk erőszakot véve magunkon, úgy nem kell, hogy gyertek. Hogyha számodra ennyit jelentenek a hagyományok és a szüleid felé nyújtott segítség, akik felneveltek téged, akkor maradj is otthon. Van egy hektár földem, de ott egye meg a fene az egészet! A Vilmáék kétszáz kilométer messziről egyetlen zokszó nélkül, mindig szívesen eljöttek, de a te számodra egyedül, aki egy kilométerre se laksz tőlünk, jelenti a segítség a legnagyobb kényelmetlenséget… Persze te azt mondod, hogy sokak nevében beszélsz, amit kötve hiszek, ám mostantól mindenki megnyugodhat, mi sem leszünk már fiatalabbak, a disznóvágások csak egyre nagyobb terhet fognak jelenteni nekünk, többet nem veszünk disznót, nem lesz több disznóvágás!
  • Na de papa! – szólt közbe a látszólag beavatatlan nagymama hervadtan, aki szemmel láthatóan nemkülönösebben örült annak, hogy lánya hozzáállása hozzásegíti az urát ilyen horderejű döntések meghozatalához.
  • Anus, ne szólj közbe! Bennem már korábban érett ez a döntés – szólt rá erélyesen a nagypapa, és a nagymama már csak ennyit mondott szemrehányóan a háziasszonyok örök villámhárító bölcsességével:
  • Jól van, ne veszekedjetek!

 

 

Tibi mind a mai napig úgy emlékszik vissza az utolsó disznóvágásra, mint aki diszkréten és gyáván elvonult valami felnőtté avatásra alkalmas esemény utolsó felvonása elől a mesékkel megédesített magányába, amelyre visszaemlékezve mind a mai napig bűntudatot érez, hiszen mégiscsak ezek a délutáni órák voltak az utolsó lehetőség arra, hogy férfiasan helytállva segítséget nyújtson a felnőttemberek számára, de legalábbis ott álljon egyfajta inasként, és ellesse azt, amit sehol máshol nincs lehetősége megtanulni. Mindenről szó szerint az utolsó pillanatokban csúszott le életében, ami beavathatta volna őt hagyományos és mentális értelemben a felnőttek világába, a disznóölésen-, és vágáson kívül ilyen volt aztán később a katonaság, mivel az elsők között volt, akik már nem kaptak behívót. A nagynénitől – aki egy utcában lakott a nagyszülőkkel – amikor visszafele sétáltak az estiórákban a szertartás és a munka színhelyére, a kapuban már messziről meglátta Egon bácsit cigarettázni Kari bácsival. Soha nem látott sem otthon, sem a nagyszülőknél dohányozni senkit, habár a nagypapának voltak csodálatos, aranyozott gyűrűben, majd magában a dohánytartályban végződő hullámos ívet leíró világosbarna színű pipái, amelyek ott hevertek az antikszekrénye tetején, és amelyeket csak úgy ajándékba kapott még évtizedek előtt, és mindössze csak díszként funkcionáltak. Számára ekkor a dohányzás művelete azt jelentette, hogy valami rendkívül komoly esemény zajlott le körülötte, érett felnőtt résztvevőkkel benne. A januári este korán sötétedett, és ebben a feketeségben pedig csak Egon bácsi szürkésfehér haja és a hófehér cigaretta a kezekben a narancssárgán parázsló végeikkel világítottak. Miután elszívta a cigarettát a két férfi, elbúcsúztak egymástól, beültek az autóik vezetőülésére, és elindultak haza. Még talán nem sejtették, hogy utoljára látják egymást, utoljára dolgoztak együtt és szívtak el egymás társaságában el egy kellemes frisslevegőn végzett munkanap után egy cigarettát. Odabent a nagyszülők házában sárga vödrökben és ezüstszínű fémedényekben álltak a megölt állatnak a vöröseslila belsőszervei, készen a megfelelő helyen való elraktározásra és a megfelelő módon történő felhasználásra. Az egész konyha a kifordított emlőstest jellegzetes szagától bűzlött. A kis Tibit megkínálták friss májjal és disznó körömmel, majd pedig lassan, és végül megbékélten mindenki nyugovóra tért, miután a kis Tibi és anyukája elbúcsúztak a nagyszülőktől, és elindultak hazafelé. Soha többet nem került elő a nagypapa és az anyuka között a vitát generáló téma, viszont az idő által a végletekig szépített nosztalgikus gyerekkori emlékek örökre Tibivel maradtak.

 

Vége

Tóth Mihály
Author: Tóth Mihály

Tóth Mihály az Irodalmi Rádió szerzője. Üdvözlök mindenkit, Tóth Mihály vagyok. Több, mint egy éve folytatok írói tevékenységet. Eddig két regényemet és egy novelláskötetemet jelentette meg elektronikus könyvként a Libri, valamint a Líra. Papíralapú könyvként én magam, magánkiadásban jelentettem meg a könyveimet, melyek közül egyet már be is mutattam a tavalyi könyvfesztiválon. Nagyon szeretek adni az embereknek, értékes, örömteli pillanatokat nyújtani a számukra és szórakoztatni. Számomra az írás nem munka, hanem a legnagyobb feltöltődéssel járó tevékenység. A célom az, hogy minél több emberrel megismertessem a műveimet, és előbb-utóbb idegen nyelvekre is lefordítsam azokat annak érdekében, hogy a világ számos pontján élők balzsamként alkalmazhassák azokat a tudatukra és a lelkükre.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ahol a mesék kezdődnek

Edit Szabó : Ahol a mesék kezdődnek Nem látom a mesémnek kezdetét, csak ha a föld felett lebeghetnék, szeretném bejárni a Föld tekét, melynek tetején

Teljes bejegyzés »

Augusztus leánya

Edit Szabó : Augusztus leánya Augusztusban nyílik minden virág, tündöklő szépségeket lát a világ, piros rózsák kúsznak és nyár derekán kividul erdőn-mezőn minden leány. Virágerdő

Teljes bejegyzés »

Gondolsz-e néha rám

(Senrjon csokor) Gondolsz-e még néha rám? Jut-e még eszedbe múlt-részlet. Sorsunk mivé lett? Gondolsz-e még néha rám? Eszedbe jut-e múlt, mint rege. Élet, csak csendes.

Teljes bejegyzés »

Naplementében…

Már én sem harcolni, sem győzni nem akarok, Tudomásul veszem, a nappalok halandók… Mi vagyok a világban… arc nélküli senki, Az utcán sem köszönnek, de

Teljes bejegyzés »

A múltamban

Visszatekintek a semmire… A régmúlt időmben, hősi várban laktam, Ez volt a sorsom, sikerült, jól belaktam… A régmúlt időmben, hősi várban laktam. Ez azonban már

Teljes bejegyzés »