Kicsit korábban keltem a kelleténél. Hűvös hajnal volt. Csináltam kávét hátha kizökkent a félbehagyott álmaimból. Forró kávésbögrémet szorongattam épp, amikor kopogtak a bejárati ajtón.
Csengő nincs mert általában nem várok senkit. Felesleges.
Nyitom az ajtót, miközben átjárta a forró bögre éltető melege az egész testem. Jól esett így korán reggel.A kávéillat meg úgy hatott rám, mint egy narkotikum.
Egy tizenéves kamasz fiú állt az ajtóban. Ismerősnek tünt nagyon, de hirtelen nem tudtam hova tenni az emlékeimben.
– Tessék. – szólaltam meg , kicsit meglepődve.
A fiú benézett a vállam fölött a lakásba, aztán fürkészőn végig vizslatott a tekintetével.
Nem volt bántó, inkább amolyan kíváncsi egyben sajnálkozó.
Végűl megszólalt.
– Hát, nem vitted sokra. Tudod nem ezt igérted.
Azzal a szemembe nézett, de nem úgy mint aki választ vár, inkább úgy mint aki egy egyszerű világos tényt közöl.
– Ki a fene vagy te, és milyen jogon. . . kezdtem el mondani felháborodottan, de nem hagyott szóhoz jutni.
– Terveid voltak, álmaid. Családról, boldogságról, és még ezer apró, de fontos dologról, az életedről a jövődről. Mond csak, mindent megtettél azért, hogy bármi megvalósuljon ezekből? Ugye hogy nem. – aztán mégegyszer sajnálkozva végigmért, majd hirtelen hátatforditott és lassú de határozott léptekkel elindult a kapu felé.
Meglepetésemben nem jött ki hang a számon, meg aztán mit is mondhattam volna. Végülis igaz volt amit mondott dehát mégis milyen jogon von felelősségra egy ismeretlen.. . ekkor a váratlan felismeréstől , megremegett a lábam csak hangtalanul tátogtam.
A fiú után néztem. Már tudtam ki ő. Mielőtt kilépett a kapun, még visszafordult. Végigmért a tekintetével utoljára és csak ennyit szólt.
-Az elrontott életedet már nem tudod jóvá tenni, de könyörgöm, azt ami még hátravan próbáld úgy leélni, hogy ne kelljen szégyenkeznünk. – ezzel lassan eltünt, elnyelte a hajnal.
“Szégyenkeznünk”- ezt mondta.
Tudtam már ki ő.
Az a kopott kis szürke kabát volt rajt amit annyira szerettem akkor és sokáig hordtam is. Meg egy farmernadrág, sportcipő még a hetvenes évekből.
A fiú én voltam. Kamaszkoromból. A tizenéves énem jött el hozzám. Talán, hogy figyelmeztessen. Nem tudom.
Ő még tele álmokkal, vágyakkal. És mit kapott ezekből?
Ha korábban jött volna talán nem így alakul.
A kávé közbe kihűlt. A bögre nem melegitett. A Nap amely kezdett volna átbukni a keleti horizonton, hogy életet leheljen az ébredező világba, most eltünt egy tolakodó felhő mögött.
Azt hiszem eső lesz.
Author: Takács László
Takács László az Irodalmi Rádió szerzője. 1956 április 2-án születtem, tehát már nem a fiatalabb korosztályt erösítem. De lélekben még mindig közéjük sorolom magam. Jelenleg egy Heves megyei kis faluban élek. Már egyedül. Gyökereim Zala megyéhez kötnek. Ott él a családom. Édesanyám, húgom. Most lettem 2020-ban nyugdíjas. Az irodalmat mindig is szerettem. Verseket már 16 éves korom óta irok, de komolyabban csak úgy 3 éve. Prózát kevésbé, közülük is a rövid, csattanós irásokat művelem. A versek amik igazán örömöt adnak. A versek írása. Kedvenc témáim a világ nagy dolgai, az emberi kapcsolatok, az idő, és a szerelem. De bármi, amit múzsáim sugallnak. Azt hiszem, hogy az irásaim bővebb információt adnak rólam, mint bármilyen önéletrajz. Köszönöm, hogy itt lehetek. Ha maradhatok, igyekszem méltó, aktív tagja lenni e nagyszerű irodalomkedvelő társaságnak.
