ÉDESANYÁM HALÁLA

 

 

ÉDESANYÁM HALÁLA

 

Évek óta ott motoszkált a gondolatomban, vagy ha elméláztam a csendben körbe járt, mint akit felruház egy vaskos védőpajzzsal, a halál jelenléte. Az utóbbi időben többször és különféle helyzetekben feltört – betört életem érzéseibe, de a pajzs nem akarta, hogy figyeljek rá, mintha feladatát gyakorolta volna a védelemben. Anya meghal. Istenem mi tevő legyek. Bevallom, semmitől ennyire nem féltem, mint édesanyám elengedésétől. Beszéltem okos emberekkel, akik, vagy hallgattak, vagy csak mélyen a szemembe néztek, volt, aki annyit mondott: – igen, eljön az idő! Mások vigasztaltak: –Te csak tudod. Mindig mindent megoldasz a jelenben! Na jó, ettől okosabb nem lettem. Féltem. Nekem már csak ő volt. Mindenki úgy döntött elég felnőtt vagyok és itt hagyott, elmentek a másvilágra.

Egyszer a csendben nekimentem e félelemnek. Meghal. Meghalt. A kettő nem volt egy és ugyan az. Melyik helyzet jobb? Igaz, ott voltam mind két helyzetben, de az érzelem, fájó állapotot hozott ki, melyben a szeretetet kellett gyakorolni. Fel kell vállalnom mindkét helyzetet. Így döntöttem. Ezért meditálni naponta többször is leültem, az időt Istennek ajánlottam. Vele együtt a Lelkem is, hogy tudjam majd mi tevő legyek. Annyit tudtam, a Fény fele kell, emeljem tekintetem. Vele tartsam a kapcsolatot, onnan ki ne lépjek, egységben maradjak vele.

Alig telt el 2 hét így, máris jött a hír, rosszabbodik anya helyzete. Kértem Istent, még nem vagyok felkészülve, adjon egy hetet. Meg kellett nyugodnom a gondolattal, hogy a valóság hamarosan az ajtóban, nyitni kell, hogy aztán teljes szívemből, teljes lelkemből, teljes erőmből tegyem a dolgom. A meditációval megerősödött a bizalmam, magammal szemben. Megértettem, hogy vagyok. Bíztam a létemben, bíztam abban, hogy itt és most vagyok, a feladatot megoldom. Tele voltam megfelelési vággyal. Mindent tökéletesen akartam csinálni, én a tökéletlen. A férjem meghalt, de úgy elájultam, hogy évek múltán értettem meg, nincs a Földön. Apám meghalt, nem voltam mellette, csak elkísértem utolsó útjára, tisztelettel. Most anyám, neki már én maradtam, ez az én feladatom. Anya csak egy van! Ő mindig rám szorult, engem kért minden helyzetben, hogy segítsek rajta. Beszéltünk a halálról, de intett, majd elintézed. Pedig sokat segített volna, ha tudok vele erről a témáról beszélni. De nem tette, hárított. Most meg már az ajtó előtt áll!

Már nem evett, infúziót kötöttünk be neki, de a véna nem bírta, fájdalmai voltak, injekcióztam, de nem hatott. Arcán látszott, hogy itt a vég. Jött az Atya, feladta a betegek kenetét. Elfogadta. Aztán csak nézett. Szeme üveges volt és nagyon fényes, arca pírba borult, orrcimpái tágultak és hosszasan nyöszörgő lélegzettel szűrte meg a levegőt. Aztán néma csend lett, mintha nem is szuszogna, fejét rázta és könnycseppek hagyták el szemét. Akkor megértettem, hiába minden, eljött az óra. Este fele, azt kérdi tőlem: – „Tán meg nem halok?”

Megfogtam kezét és elmondtam neki, nem élt hiába, sok jót tett, felnevelt engem, itt vagyok, nagy lettem. Mondtam neki, búcsúzzon el a világtól, bocsásson meg mindenkinek, legyen megbékélt a szíve, a lelke. Megkérdeztem van e valami óhaja. Elmondtam mennyire jól esett, amikor mellettem állt, milyen csodálatos, jó anya volt, hogy azt a sok szépet, kitartást, erőt, emberszeretetet mind tőle tanultam, viszem magammal az életben, és átadom az embereknek. Mindig él bennem és közöttünk. Tőle, tanultam a hitet, az Isten szeretetet, ő volt az, aki megtanított imádkozni, ő volt az, aki adott a szegényeknek, tanította és bátorította az elesetteket, hit abban, hogy nincs lehetetlen. Életemben olyan jó testvért, mint ő, soha nem láttam. Volt, amikor haragudtam ezért rá, hogy a testvérét előbbre teszi, mindenkinél fontosabb, mint én, de mára már megértettem a” tékozló fiú” hazajövetelét az evangéliumából, hogy én mindig ott voltam mellette, mindenem az enyém volt. Csak akkor, épp a lényeget nem értettem, a szabadságot, a megbocsátást. Besötétedett. Csend lett. Ez a csend! Olykor nagyon szeretem, de mostanában, ha csend lett, nagyon megkövetelte az éberséget! Súlya volt a csendnek! Ott kellett lenni a jelenbe, és figyelni, figyelni magabiztosan és határozottan.

Szeme, kék színű volt és már nagyon világos, mintha átszellemült volna, kitárult már előtte a mindenség boltíve. Rám nézett ezekkel, a szemekkel és csak néztük egymást. Itt volt a búcsú ideje.

Kérdeztem: – Félsz? Intett: –igen. Válaszoltam: –én is.

Csend volt. A csendben, megéreztem Isten jelenlétét. Mondtam: – nem kell félni, itt van Isten. Hozzád bújok, mint gyerekkoromban, megfogjuk egymás kezét és elbúcsúzunk.

Te haladsz a te utadon, és én is az enyémen. Rám nézett. Igen, rám nézett az égszínkék szemekkel, az élet megállt bennem. S arra kértem, hogyha meghal, hunja le a szemét, mert ha ez marad meg bennem, én is meghalok. Mosolygott. Most értettem meg, mit is jelent az, amikor valaki meghal benned, az a tekintet, ahogy rám nézett az égszínkék szemével, amikor egyszerre csend, üresség, semmi lett….

Oda bújtam mellé, megfogtam a kezét és meséltem sok, sok szépet az életünkből, folytak a könnyeim, de én csak meséltem, az életről és annak értelméről, a szeretetről. Elmondtam, hogy szeretem, hogy mindig él bennem! Ő olyan, mint a szeretet, ami soha meg nem szűnik, mindig ott van bennünk, egy érzés, egy gondolat, egy emlék, egy kép formájában, átölel, mosolyt fakaszt, vagy épp csodás könnyek potyognak.!

Már hörgött, nagyon nehezen lélegzett, de én csak meséltem, a szeretetről és én szorítottam a kezét. Éjjel volt, csend és nyugalom. A gyertya égett. Egy nagy melegség érintette meg szívem. Megijedtem. De ez a szeretet, ami ott körül vette szívem, nagyon jó érzést adott, megbékélést. Engedtem, hogy még ott maradjon ez az érzés, jó volt vele lenni. Aztán azt vettem észre, hogy csak én szorítom a kezét. Nem mertem egyből felkelni. Ott feküdtem mellette. Feküdtem a csendben. Feküdtem, hosszasan hallgatództam: – szuszog? Nem szuszog. Sóhajtottam. Megszólítottam, de nem válaszolt. Feküdtem mellette, és imádkoztam. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát, rá néztem. A szemét lehunyta és mosoly volt az arcán, szeretetét átküldte szívembe. Megöleltem, megcsókoltam, simogattam. Tudtam, hogy mindezt csak most tehetem meg utoljára.

 

 

 

 

 

 

 

Márton Csilla
Author: Márton Csilla

Márton Csilla az Irodalmi Rádió szerzője. Munkásságomban, amely több mint 30 év tapasztalatát összegzi: – az elmélet és a gyakorlat izgalmas ötvözésének rejtélyeit mozgatja, hozza felszínre. Sokat tanultam nyugaton, bejártam a világ ősi tudásaival rendelkező kultúrákat keleten, éltem életüket, hogy minél közelebb kerüljek az emberben rejlő szeretethez, megértsem a lélek szavát, szabadságát és tudatosságát! Könyveket is írtam, amelyek átfogó összegzést adnak a légzés terápiáról, egység magaddal és az Univerzum filozófiájáról, a C. G. Jung-i pszichoanalízisről, a pszichoszomatikus feldolgozásokról, a szellem törvényeiről, és velük összefüggésben a legalapvetőbb tanításokról, vallásokról, amelyek fontos szerepet jelentenek az egyéni önismeret és önfejlesztés megélésében. Feladatom mindig abban érzem, hogy közösen megtaláljuk kérdéseidre a választ, élethelyzetedre a megoldást, betegségeidre a gyógyulást, közérzetednek a javulást, hogy lelked kiteljesedjen és beteljesedve érj haza. A felismerésekkel nő a megértés, kiteljesedik az Én-tudat, valamint annak a tudata, hogy életeden képes vagy változtatni, megélni Önmagad anélkül, hogy mások elvárásainak nyomasztó terhét viseld, vagy épp megfelelj. Áttérve a szépirodalom világába, novelláimban is ezt szeretném közölni veled. Verseim az ébredés, tudatosítás és újjászületés lehetőségeivel kecsegtetnek. Megtisztelő számomra, hogy itt lehetek veletek!

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha nem leszel mellettem

Ha nem leszel többé mellettem, Szíved nem pihen meg szívemen, Hová is repülnék nélküled Messzire tűnő szürke fellegen? Patakcsobogásban lágy hangod susog, Lángod megperzsel vöröslő

Teljes bejegyzés »

Ismeretlen Barbara

(3 soros-zárttükrös) A szerelemvágyam ki van szögezve egy hirdetőtáblára, Nincs senki érdeklődő, csak a magány csókol, de két pofára… A szerelemvágyam ki van szögezve egy

Teljes bejegyzés »

Oximoronos lét…

Visszás faramuciságok! Világ annyira el van romolva, hogy embertömegek, a „jót”, nem is értik… A rosszért rajonganak, művelik, és még kérik! Azt, hogy ezt elvesztik:

Teljes bejegyzés »

Már elmúlt

Már elmúlt, nem a törvény alázatos szolgája vagyok, De a versírásban nagyon is jeleskedni akarok. Igyekszek jókat írni, legyenek tele lélekmarkok. Már elmúlt az, az

Teljes bejegyzés »

Ezerarcú Balaton

Ezerarcú Balaton Ó, Te hazámfia! Szeretünk! Vized a miénk. * Ezerarcú Balaton Gyönyörködünk is orcáidban… Vized… aranyból! * Ezerarcú Balaton Tudat simogat, hogy miénk vagy.

Teljes bejegyzés »