-Most már biztosan tudod, hogy mennyi mindent tartottam rejtve előtted, mégis ismertél. Azt az oldalamat ismerted meg, amelyikben még volt jóság. Hónapok óta nem beszéltem senkivel, csak veled!-suttogta az éjszaka fekete levegőjébe John, miközben Christine sírkövének támasztotta a hátát a hűvös földön ülve. A férfi fáradtan nézett fel a csillagos égboltra, és néhány pillanatig a hideg idő miatt látható leheletének páráját figyelte, ahogyan lassan szétoszlik, akár a füst. Végig olyan érzése volt, mintha a nő mögötte állna, és hallgatná a szavait.
-Szóba álltál velem, és minden nap beszélgettél. Idegen voltam neked, és életemben először fogott el az érzés, ami szeretet… másképp nem tudom megfogalmazni, biztosan értesz. Szerettem, ahogyan körülnéztél, a mozdulataidat, az arcvonásaid változását, beszéd közben. Akkor még nem tudtam, hogy megmenthettél volna, úgy, ahogyan azokat a nőket is, akiket megöltem. Utólag ébredtem rá arra, hogy amíg veled voltam, és rád gondoltam, nem bántottam senkit. Hosszú hónapokig, szinte elfelejtettem azt, hogy emberek életét oltom ki, de elmentél, és az egyetlen remény is eltűnt az életemből, ami megmenthetett volna, mert nem tudom abbahagyni. Nincs hozzá erőm! Most már mindent értesz és látsz a múltból és a jelenből is…azt hiszem ebben hiszek. Üresek az utcák nélküled és néma csend van ott, ahol a hangodat hallottam. Megragadtad az egyetlen apró darabot a lelkemből, ami még jó volt, és nem eresztetted. Talán ez a szerelem, nem tudom, én jobb szeretem szeretetnek hívni, mert a szeretet magába foglal mindent, ami igazán fontos.- suttogta tovább a férfi néha maga elé bámulva, elmerengve, darabosan ejtve ki a szavakat, amelyeket azelőtt soha nem mondott ki. Ijesztő érzés volt, ahogyan ezek a szavak elhagyták a száját. Idegen érzés. Már órák óta ült a temetőben, egyre csak az életén töprengett, és Christinen. A nőn, aki felfedezett benne valamit, ami annyi titok közé volt rejtve. A férfi most feláll, és összehúzza barna bőrkabátján a cipzárt. Szemben állt a sírkővel, az élettelen márvánnyal, ami szinte világított a csillagok és a hold fénye alatt. A nő fényképe egy üveg mögül figyelt rá a márvány közepére helyezve.
John szemét lesütve állt egy darabig és a gondolatait próbálta összeszedni, hisz annyi mondanivalója lenne még.
Percekig csak állt, mintha csak ő lenne egyedül, az egész univerzumban, és magára maradva hiába is talál szavakat, már nem hallhatja többé senki. A magány hullámai viharos erővel csaptak össze az érzelmei felett. Kinyitotta a szemeit lassan, és minden erejét összeszedve a nő fényképére nézett. Kissé kifakult az évek során, de a haja színe, vidám szemei és mosolya még mindig egy élettel teli, boldog ember arcát mutatták. Kevés ahhoz a tavasz, a nyár, az ősz és a tél, hogy elhomályosítsa a nő szikrázó boldogságát…mert az volt, és néhány pillanatig John Morgan életében, ő maga is azzá vált.
-Ha egyszer újra találkozunk, tudjuk, hogy én a másik irányba tartok majd, mert nem érdemlek jobbat, de ha csak egy pillanatra is, amíg az utat megteszem a pokol felé, és meghallod egyetlen egy szavamat…-elakadt a férfi hangja, váratlanul elfordult a sírtól és elindult a temető kijárata felé, majd megtorpant.
-Hiányzol!-suttogta, egy pillanatra visszafordulva, majd folytatta útját a kijárat felé, és végül elhagyta a temetőt a város déli irányába haladva. Narancs színű fényekkel kivilágított utcák, a frissen aszfaltozott út kátrányos illata és az egyetlen ember lépéseinek halk nesze töltötte meg a teret ezen a hajnali órán.
Az új lakása felé tartott, ami messze volt a parktól, és mindennap többet kellett sétálnia, de legalább nem panellakás, ahol az ember a mosdót se használhatja úgy, hogy tíz másik szomszéd ne tudjon róla. Az éjszaka misztikus csendjében, a feketébe burkolódzott vidék és a gyenge fényű utcai lámpák fényei alatt elhaladó férfi léptei szinte nesztelenek voltak. A lépések lassúak voltak és kimértek. Egy olyan emberé, aki semmit nem bíz a véletlenre, és minden eseményre több tervet is tartogat a fejében, még mielőtt azok megtörténnének. Ez volt John Morgan, a hagyatéka pedig szenvedés és halál, amit okozott. Különös kettősség szelte ketté lelke csendjét, ahogyan az élet szépsége után kutatott, és minden napsugarat megbecsült, a keze mégis könyékig merült a vérrel teli folyókban, melyeket ő maga fakasztott.
A lakása irányába fordult és áthaladt az úttesten, el egy játszótér mellett, melyet magas tölgy és bükkfák szegélyeztek, majd befordult a széles utcára, melynek közepén kétsávos út vezette át az autókat a belváros felé. John a környezetet kémlelve vette észre, hogy a túloldalon az égbolt szinte világít, és füst szaga csapta meg az orrát. Átsietett a túloldalra és két háztömb után észrevette a helyi pékség mögé épített raktárból a magasan felcsapó lángokat. A férfi egyenesen odasétált, és látta, ahogyan összeverődtek már páran és mobillal a kezükben kamerázták az eseményeket. Az előttük álló épület teteje a beszakadás szélén állt, és apró réseken eresztette ki magából a füstöt, és lángokat. John megállt egy pillanatra és arra gondolt, hogy az egész olyan, mint egy hatalmas, lélegző test. A belülről feszítő hő recsegő-ropogó hangokat hallatva feszítette szét az oldalt levő fa ajtókat, füstöt eregetve azok nyílásain is. John csak állt, és töprengett. Szemében a lángok ijesztő tánca tükröződött, a férfi azonban megnyugvást érzett tőle. Az emberekre nézett, akik közül sokan pizsamában jöttek le a lakásukból, hogy filmre vegyenek mindent, amit látnak. Morgan pedig elsétált mellettük pár pillanat múlva és folytatta az útját a lakása felé, a látvánnyal mit sem törődve elért az összeroskadni készülő épület mellett, és már szinte maga mögött tudta azt, amikor üvöltést hallott belülről.
Megtorpant, és visszafordult. Egy darabig csak állt és hallgatózott. Az üvöltés sikollyá változott addigra. Egy gyerek sikolya, valahonnan a füstöt lélegző épületből. John azonnal visszarohant a bejárathoz, ahol a bámészkodók azóta még többen lettek. Az emberekkel mit sem törődve kereste a bejárati ajtót, végigtapogatta mindet, ellenőrizve, hogy melyik nem forró.
-Öreg, menj már ki a képből!-szólt oda neki hangosan egy középmagas férfi, aki egy szál papucsban, melegítő ruhában állt, maga elé tartva a telefonját. John dühtől eltorzult hangon odalépett és ököllel arcon ütötte a férfit, aminek hatására nekiesett egy másik bámészkodónak, végül mindketten hanyatt vágódtak. Morgan visszaszaladt az egyetlen ajtóhoz, ami még csak langyosodni kezdett. Fém ajtó volt, de szerencsére befele nyílt, így a férfi először megpróbálta berúgni, de az alig moccant, míg végül teljes testével nekirontott, a zsanérok kiszakadtak a helyükről.
John a pékség árusító helyiségében találta magát, aminek levegője füsttel telt meg, és sűrű fátylat varázsolva a férfi szeme elé. A pult mögötti helyég ajtaja már meleg volt, berúgta és a forróság hirtelen szinte arcon csapta, de nem állt meg egy pillanatra sem. A raktárhelyiségen futott keresztül, aminek oldalai magasan voltak pakolva búza és liszteszsákokkal. A lángok végigterjedtek a gerendákon, tésztagyúró asztalokon, székeken, és az üres zsákok százain. Az épület túloldala felé vette az irányt, miközben felfele is kellett figyelnie, mivel a tetőszerkezet egyre jobban megroggyant és az izzó tetőlécek folyamatosan hullottak a padlóra.
-Hol vagy?-üvöltötte, amikor a raktár túlsó végéhez ért. Kétségbeesetten fordult körbe, már kormos arccal. Nem jött válasz, így az egyre sűrűsödő füstben tovább keresgélve megpillantott egy kis irodát, ami még egyben volt. Ekkor újabb lécek hullottak le, immár cserepekkel együtt, John mellé zuhanva, néhány könnyebb darab pedig lepattant a hátáról, míg ő berontott az irodába.
-Hol vagy?- üvöltötte ismét, miközben köhögni kezdett, és a füsttől égő szemeivel próbált hunyorítva körülnézni. Az íróasztal alól előmászott egy alig tíz éves fiú és tanácstalanul nézett a férfira.
-Egy itt vagyok is megteszi!-morogta John, majd megragadta a fiú kezét és maga mögött húzva kiléptek az irodából. Egyre nagyobb darabok zuhantak a padlóra, eltorlaszolva a visszautat, ráadásul John ekkor vette észre, hogy néhány gázpalack is áll a megtöltött liszteszsákok mellett. A lángok gyorsan kúsztak végig a széttört búrotok és zsákok maradékain. John megpillantott egy félreeső ajtót, aminek berúgta az ajtaját és a fiút a tűztől legmesszebb levő sarokba állította. A mosdót találták meg. John nem talált egyetlen törülközőt sem, ezért levette a barna bőrkabátját, majd alóla a pólóját is, amit azonnal a mosdóba rakott és hideg vizet kezdett engedni rá, majd az arcát is megmosta.
-Mi a neved?-kérdezte a dermedt gyerekhez fordulva.
-Philippe!-válaszolta remegő hangon.
-Rendben Philippe, kimegyünk innen!-mondta John, majd az átáztatott pólót a kifiúra tekerte és gondosan betakarta a fejét. Egy apró törlőrongyot talált még. – Ezt folyamatosan tartsd az orrodon Phil!- utasította a férfi.
-A nevem Philippe!-vágta rá a gyerek,
-Nagyszerű, látom, máris jobban vagy!- sóhajtotta John, majd visszavette a meztelen felsőtestére a kabátját. Még egyszer megmosta az arcát, majd ismét a gyerek kezét megragadva kilépett és elindult az egyetlen útvonalon, amit még nem borított be a tűz. Keresztülszaladtak a túloldalra, majd a hangos recsegésre lettek figyelmesek, ahogyan a tető nagyrésze, több méternyi léc, gerenda és cserép zuhan le a fal tövébe, egyenesen a gázpalackra, ami hirtelen hangos, fütyülő hangot kezdett hallatni a szelepéből. John odakapta a tekintetét, majd a tornyokban felhalmozott liszteszsákokra.
-Porrobbanás!-suttogta maga elé, majd gyorsan lerántott a gyereket a padlóra és szorosan átölelte. A gázpalackok eget rengető hanggal felrobbantak, a zsákok a levegőbe repültek és darabokra szakadva a terem levegőjébe kerülve a liszt milliónyi szemcséje keresztülhasított a lángokon, melyek felemésztve azokat, hatalmasra dagadva egyetlen, majdnem az egész területet beterítő lángcsóvává változtatták a levegőt. John felpattant, és megpillantotta a rámpakaput, ami a kisebb lángok mögött állt. Futásnak eredtek és a fiút magasba emelve átugrott a tűz felett. A kapu műanyagborítása megolvadt, John pedig ismét köhögni kezdett, és szinte semmit sem látott a csípősre mart, kormos szemeivel. Az ajtót viszont érzékelte maga előtt. Nekiugrott újra és újra, de az nem mozdult, ezért letérdelt, kezével az apró rés alá nyúlt és minden erejét megfeszítve először feltérdelt, majd guggolni kezdett és combjára helyezve a testsúlyát felállt, a kapu pedig legalább fél métert emelkedett. A fiú tudta mi a dolga, azonnal kibújt alatta, a szabad levegőn ledobta a rongyot a szájáról és köhögve hányni kezdett a kerítés mellett. Eközben John felett a falakra függesztett raklapok, mintha csak festményként lógtak volna körbe szegélyezve belülről az épületet, lángolva aláhullottak. Az utolsó sor raklap is lefordult a helyéről, az alsó furatok azonban még stabilan tartották őket, így mintha csak egy csapóajtó lett volna, lefordultak a helyükről, és súlyukkal nekicsapódtak a rámpakapunak, ami kiugrott a sínekből, és az azt tartó férfival együtt kivágódott a szabadba. A John hátára csapódó deszkák és lécek súlya úgy lökte ki őt a kapuval együtt az épületből, mint amikor egy kocsmai verekedés után kidobták az embert a western filmekből.
A kapu félig kiszakadt állapotban állt meg, odabentről pedig újabb robbanások taszították feléjük a teljes berendezést, és a lángok is a levegő után nyújtózkodva kitörtek az épületből. Az erő, ami John hátának feszült hirtelen, a testét tehetetlenné tette, ő pedig a fiúra vetette magát. A rámpakapu füstölögve melléjük zuhant, a keret belsején végigfutó láncok, csigák és elektromos szerkezetek a robbanás erejével mind a férfi hátának csapódott.
Morgan agyában ezernyi gondolat kezdett átfutni a gyerekről, tűzről, füstről, gyilkosságokról és…Christinről. Érezte, hogy ereje fogytán van, nem engedte meg magának, hogy elájuljon. Mély lélegzett vett, és próbálta elterelni a gondolatait a hátára hulló lángoló törmelékekről. Mögöttük a tűz kitódult a kapun és a magasba nyújtózva kezdte nyaldosni a falat a tetőszerkezet irányába. John, fogait összeszorítva felállt és felsegítette a gyereket. A szeme sarkában észrevette a mentő és tűzoltóautók villogó fényeit. Nagyot sóhajtott, még nem érezte a fájdalmat a hátán keletkezett sérülésektől.
-Menj!-mondta halkan a fiúnak, aki megfogta a férfi kezét és húzni próbálta magával, azonban Morgan nem moccant.
-Csak…menj!-mondta neki még egyszer, mire a fiú némi habozás után odaszaladt az érkező segítséghez. John figyelte, ahogyan odaér és azonnal gondozásukba vették a mentősök. Oxigénmaszkot húztak Philippe arcára, majd befektették a kocsi hátuljába.
John Morgant nem láthatták, mert sűrű füst tódult ki az épületből, és ezt kihasználva, a férfi átmászott a kerítésen és folytatta útját a lakása felé. A tűz tombolása egyre távolabbi zajként törte meg a csendet, míg néhány perc után már ismét a hajnali némaság adott visszhangot a férfi lépéseinek. Az első sarokig ért, amikor az adrenalin csökkenni kezdett a testében, és iszonyatos fájdalom hasított a hátába. Az utca közepén a földre térdelt hirtelen és eltorzult arccal próbálta uralni. Köhögni kezdett erősen. A füst ízét érezte a szájában, végül pedig a roham miatt az aszfaltra hányt. Vörösre csípett szemei keresték a hazautat, végül felállt és a lakásáig meg sem állt.
Remegő kézzel vette elő a kulcsát, illesztette bele a zárba, majd lépett be az előszobába. Az egész helyiség mindössze egy nappaliból, kis méretű konyhából és fürdőszobából állt. Egyetlen személyes tárgy sem hevert egyik bútoron sem, ahogy televízió sem. A szürke falak, és barna bútorok nem tükröztek személyiséget, de a férfit ez soha nem zavarta. Cipőjét esetlenül húzta le, amikor pedig a kabátját próbálta levenni, a fájdalom ismét belehasított több helyen. Lassan besétált a fürdőszobába, és a tükörben észrevette, hogy a bőrkabát több helyen ráégett a bőrére. John egy pillanatra a mosdóra támaszkodott, a fejében végig gondolt mindent. Jobb kezét lassan, a fájdalom ellenére egyetlen hang nélkül lassan kibújtatta a kabátból, majd a bal kezét is. Egyik kezével alul, másikkal a kabát nyakát megragadva egyetlen mozdulattal leszaggatta magáról és a földre hajította a megfeketedett ruhaneműt. A fájdalom mintha ezernyi helyen robbant volna a testében, a férfi pedig a földre rogyott, ismét köhögni kezdett, izzadt homlokát pedig a hideg csempéhez nyomta. Percekig volt így, míg sikerült erőt gyűjtenie a következő feladathoz. Lassan felállt és kiment az előszobába, ahol a lakás egyetlen szekrénye volt, és az aljából kihúzott egy fekete sporttáskát, amit a mosdóra rakott. Kötszerek, kések, és rengeteg fertőtlenítőszer. Első lépésként odalépett a fürdőkádhoz, bedugaszolta, majd az összes flakon sebfertőtlenítő oldatot beleöntötte, ezzel vöröses színt adva a kád aljának. John nagyot nyelt, és a köhögésekkel már nem is foglalkozva átment a konyhába, a fiókot kihúzva elővette a leghosszabb nyelű kefét, amit a makacs szennyeződésekhez használnak. A sörtéje kemény szálakból állt, a férfi visszatért a fürdőbe, és féloldalt állva a tükör előtt átemelte a válla fölött a kefét és vadul dörzsölni kezdte az égett ruhaanyagokat a feketévé égett bőrfelületen. Foszlányokban vált le a bőrkabát bélése, az égett bőrrel és hússal együtt. John arca úszott az izzadtságban, a fájdalom ki híján az ájulás határára juttatta őt, amíg nem végzett az egész hátával. Fázni kezdett percekkel később, és egyre erősebben remegni. Christinre gondolt és a fiúra, semmi másra. Így bírta ki a fájdalmat üvöltés nélkül. A földön összegyűlt vértócsán és égett szövetdarabokon átlépve meztelenre vetkőzött, majd belefeküdt a kádba. A jódos szer csípése, olyan volt, mint villámcsapás a testbe. John elájult, és órákig feküdt ott magatehetetlenül.
A nap már felkelt, amikor magához tért. Kábán mászott ki a kádból, és többször is elesett amíg az ágyához ért. Az utolsó pár métert már kúszva tette meg. Az ágy mellett egy csokoládé volt az éjjeli szekrényen, amit nagy igyekezettel megevett, mielőtt ismét elájulna.
A hasára feküdt és figyelte a lehúzott redőnyön keresztül beszűrődő napsugarakat.
Mielőtt lehunyta szemeit arra gondolt, hogy nem tudja, fel kel-e még valaha…és többé már nem is érdekli.
Author: Zainkó András
Zainkó András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írásnak e szakaszában jelenleg 33 éves vagyok és kopasz. Nincs ezen mit szépíteni, rettenetesen hiányzik a hajam! Az írással olyan okok miatt foglalkozom, melyek nem túl kellemesek. Életem során rengeteg dolgot tapasztaltam ezidáig, amiket nem szabadna, sőt, egyes dolgoknak nem is lenne szabad léteznie, ám mégis. A szomorú és lelkünket felörlő pillanatok itt élnek velünk, ahogyan a boldog és örömteli pillanatok is. A világ eseményeit olykor testközelből, máskor távolról figyelem és a megtörtént események köré történetet építek, itt-ott változtatok valamin, de a végeredmény mindig ugyanaz: az Élet tisztelete. Könyveim, írásaim a háborúról szólnak, kegyetlenkedésről, rettegésről és veszteségről, de nem céltalanul. Habár a valóság sokszor nem teremti meg a remény lehetőségét (vagy nem látjuk), az írásaimban mindig jelen van az a boldogság, ami után kapunk, mintha csak nyújtózkodnánk, hogy a napfényt a markunkkal megragadjuk. A béke pillanatai nagyon fontosak számomra, ezért a humor és a családon belüli szeretetet használom, hogy bemutassam, létezik ez a fogalom is...mert keressük, keressük, és végül megtaláljuk! Ebben hiszek, és ez vagyok én.