Csak egy kósza gondolat,
mi az aszfalton ottmaradt,
és az esti szürkületben
bambán nyúlnak az égbe
a megkopott tűzfalak,
melyeken a megvadult idő
hagyott szürke foltokat.
Hervadó szépségünk,
elnyeli mind a kárhozat,
és leszünk csak egy,
elfeledett pillanat.
A világ most beteg,
ezer sebből vérzik,
és sápadtan jajong,
sírja vissza múltja örömét,
míg húzza egyre a sötét.
Üres az utca és a tér,
hol egykor gyerekzsivaj
harsogta túl a csendet,
és szerelmes ifjú
bámult esengve,
és várta a szerelmet.
Majd öreg anyóka
vitte az élet terheit,
és szatyrában cipelte
mosolygó gyümölcseit.
Most csak a szél kergeti
egy összegyűrt újság
félelmes halálhíreit.
Az elhagyott kirakat
magát nézi a tükörben,
és a magas toronyból
sírva néz le az Isten.
A megkopott járda,
mely őrzi még az élet
hangos lábnyomát,
most néma csendbe
burkolózva fázik és
a tegnapról álmodik.
A világ most beteg,
immár nagyon beteg,
s ágyában égeti a láz.
Könnyei forró permetét
elnyeli a mohó sötét.
Hol az élet kérte jussát,
most a rettegés az úr.
Mi lesz majd, ha elillan a fény,
és végleg bealkonyul?
Mi lesz, ha meghal a nevetés,
mely még ott zeng valahol
a szürke ablakok mögött?
Hova lesz az édenélet?
Talán már meg is szökött.
A sarkokon a halál ácsorog,
s kaján vigyorral dalol,
hisz most ura csak igazán
hitvány önmagának.
Te teremtő lét, légy is akármi,
Isten vagy csak csillagok
kusza végtelen halmaza.
Te adtad nekünk e világot,
hát akkor ne vedd most el,
hisz ez az ember otthona.
Hagyj minket bűneinkben élni,
hisz már megtanultunk félni,
és egyszer tán mi is felnövünk,
és méltók leszünk arra,
mire egykor teremtettünk.
Kérlek, te bölcs teremtő,
ne legyen e csodás bolygóból
elhagyott, kietlen, árva temető.
Author: Takács László
Takács László az Irodalmi Rádió szerzője. 1956 április 2-án születtem, tehát már nem a fiatalabb korosztályt erösítem. De lélekben még mindig közéjük sorolom magam. Jelenleg egy Heves megyei kis faluban élek. Már egyedül. Gyökereim Zala megyéhez kötnek. Ott él a családom. Édesanyám, húgom. Most lettem 2020-ban nyugdíjas. Az irodalmat mindig is szerettem. Verseket már 16 éves korom óta irok, de komolyabban csak úgy 3 éve. Prózát kevésbé, közülük is a rövid, csattanós irásokat művelem. A versek amik igazán örömöt adnak. A versek írása. Kedvenc témáim a világ nagy dolgai, az emberi kapcsolatok, az idő, és a szerelem. De bármi, amit múzsáim sugallnak. Azt hiszem, hogy az irásaim bővebb információt adnak rólam, mint bármilyen önéletrajz. Köszönöm, hogy itt lehetek. Ha maradhatok, igyekszem méltó, aktív tagja lenni e nagyszerű irodalomkedvelő társaságnak.