Szeretlek,
ahogy tavasz a tobzódó életet,
amint játszik vele millió képzelet,
ahogy a nyár az arany búzamezőket,
mint éhező a szívből adott étket,
ahogy az ősz a bronzszínű köntösét,
megőszült fa minden lehullt levelét.
Szeretlek,
ahogy tél a végtelen, tág hómezőt,
amint betakarja, mint hű szeretőt,
ahogy anya az egyetlen gyermekét,
kinek odaadná mindannyiszor szívét,
ahogy eső szereti a kiszáradt földet,
ahova örökkön életet adni tér meg.
Szeretlek,
ahogy partját szereti a tenger,
és simul hozzá végtelen örömmel,
mint testet a bent felejtett lélek,
mint teremtést a megszülető élet,
mint sugárzó, kedves arc a könnyet,
mely oldja az elmúlt, nagy szerelmet.
Szeretlek,
ahogy kiejtett szó szereti a hangot,
ahogy lágy mosoly szereti az arcot,
ahogy óra szereti a tovatűnő percet,
kit minden percben újra megölelhet,
ahogy Nap az újrakelő Holdat,
és fényajkával örökkön csókolhat.
És az időknek végén lesz még egy fejezet,
benne leszünk, mint kérdésben a felelet,
és mikor a világ apró bűzös romjaira hull,
majd a szürke gyomokon a szín is megfakul,
akkor két kis virágot simít össze ott a szél,
az egyik majd te leszel, a másik meg én.
Author: Takács László
Takács László az Irodalmi Rádió szerzője. 1956 április 2-án születtem, tehát már nem a fiatalabb korosztályt erösítem. De lélekben még mindig közéjük sorolom magam. Jelenleg egy Heves megyei kis faluban élek. Már egyedül. Gyökereim Zala megyéhez kötnek. Ott él a családom. Édesanyám, húgom. Most lettem 2020-ban nyugdíjas. Az irodalmat mindig is szerettem. Verseket már 16 éves korom óta irok, de komolyabban csak úgy 3 éve. Prózát kevésbé, közülük is a rövid, csattanós irásokat művelem. A versek amik igazán örömöt adnak. A versek írása. Kedvenc témáim a világ nagy dolgai, az emberi kapcsolatok, az idő, és a szerelem. De bármi, amit múzsáim sugallnak. Azt hiszem, hogy az irásaim bővebb információt adnak rólam, mint bármilyen önéletrajz. Köszönöm, hogy itt lehetek. Ha maradhatok, igyekszem méltó, aktív tagja lenni e nagyszerű irodalomkedvelő társaságnak.