Joshua Peters

-Elviszik őket, nem érted?- üvöltötte Victoria kétségbeesetten a férfinek. Joshua az ablakkal szemben ült az ágy szélén, és fagyos tekintettel meredt maga elé. A nő közelebb lépett és szinte könyörgő hangon folytatta. – Tudod, hogy hova viszik őket, tudod mit fognak tenni velük! Ezek gyerekek és nők!

Joshua nem mozdult. Az arcán egyre komorabb érzelmek uralkodtak el, a tekintete sötéten bámult az ablakon beszűrődő erőtlen, téli fénybe. A nő letérdelt mellé, a férfi térdére tette a kezét, és sírva fakadva bámulta a padló szürke szőnyegét, mely puha bojtjaira hulló könnycseppek egyre több sötét foltot ejtettek.

-Addig erőszakolják őket, amíg csak élet van bennük, addig verik őket, amíg holtan nem esnek össze…a halottakat pedig a város határán szétszórják, mi pedig csak állunk, és végig nézzük, ahogyan eddig is, ahogyan a varjak lezabálják a csontjaikról a húst, Joshua menj…kérlek segíts!-sírt tovább a nő, könnyektől égő szemekkel és piros arccal. Peters szinte sötétségbe borult a gondolatok százaitól, melyek villámcsapásként hasítottak az agyába. Az ölés gondolata úgy borzasztotta el, mint semmi más ezen a világon. Egy élet kioltásánál nincs aljasabb merénylet, és a lelke mélyén tudta jól, hogy semmi máshoz nem ért.

-Hányan vannak?-kérdezte meg alig hallhatóan a nőt.

-Nyolcat számoltam. Hatan terelik a buszokra a gyerekeket, egy másikba pedig a nőket. Kettő másik itt van az emeleti folyosó végén, és az ablakból figyelik a felszállást. Mindig így csinálják ezek a rohadékok. Amíg a csoport dolgozik, a többi magasról figyeli a területet és lelövik, aki az embereikre támad. Segíts rajtuk!-fejezte be a nő szipogva. Peters lassan felállt, a nőre se nézve megkerülte az ágyat, és a ruhásszekrényhez lépett. Az aljából kihúzott egy dobozt, amiben öt másodperces késleltetésű kézigránátokat vett elő. Magára húzta a barna színű taktikai mellényét, majd minden zsebbe belerakott egy gránátot. Nem húzott cipőt, nehogy meghallja a folyosón lévő fegyveres, hogy érkezik. Victoria az ágy széle mellett a térdére hajtotta fejét és még erősebben zokogni kezdett. Az egész teste remegett a félelemtől és a lelkiismeret-furdalástól, amiért erre kérte Joshuát. Az ajtó zárja kattant mögötte, a férfi pedig már nem volt ekkor a szobában. Az ajtó előtt megállt, ellenőrizte a biztosító szegeket, mély lélegzetet vett, és leforgatott minden lehetséges forgatókönyvet, arról, ami ezután történhet.

Lassan kitisztította a gondolatait és fülelni kezdett. Halk motoszkálást hallott bal oldalról, mintha valami fém megkopogtatta volna az üvegablakot.

-Hol vagy most?-suttogta halkan, Marielre gondolva, majd nesztelenül lépve a csempézett padlón egyre gyorsabb léptekkel futni kezdett, amikor megpillantotta a fegyverest, amint épp kinéz az ablakon, és a tűzlétrán odakint álló társának mutogatott valamit. Peters ekkor a leggyorsabb tempójában kezdett el futni, a fegyveresnek ideje sem volt reagálni, amikor Joshua teljes lendületével nekicsapódott hátulról, a férfi arcával pedig kitörte az üveget, teljes testével nekiesve az odakint álló társának. Egyikük azonnal átbukott a korláton, és nyakra esve, törött gerinccel szétterült az alattuk húzódó járdán. A másik is nekicsapódott a létra aljának, ám alig vesztve lendületéből Petersre vetette magát és teljes erejéből ütni kezdte a férfit horog ütésekkel, kétszer eltalálva az ablakkeretből kiálló üvegszilánkokat, de ez sem tántorította el a lendületes támadástól. Gyomron rúgta Joshuát, ezzel visszalökve őt a folyosóra, majd követte és minden irányból ütni kezdte, eszetlenül csépelve az előtte álló férfit. Joshua folyamatosan hátrált, és figyelte a mozdulatait, bár folyamatosan ütések érték az arcát, érezte, hogy még néhány és elájul, ami a halálát jelentené, ezért stratégiát váltva, a következő ütésnél váratlanul nem hátra lépett, hanem előre ugrott, olyannyira, hogy a támadója szájszagát is érezhette, arc az arc mellett. Az ütése így cél tévesztett, Peters pedig már a támadóvonalon belül, az első lábával a combján eltalálva hatalmasat rúgott, a férfi elvesztette az egyensúlyát, a bal lába kicsúszott, Joshua átkarolta a nyakát felülről, és hirtelen leguggolt. A nyakcsigolyák kimozdultak a bőr alatt egyenetlen formát vettek fel, Peters pedig egészen addig maradt ebben a pozícióban, míg nem hallotta az idegszálak szakadását és a csontok tompa roppanását. Ekkor felállt és a testre sem nézve félrehajította.

Kilépett a tűzlétrára. Az alatta elterülő havas utcán láthatóan senki nem vett észre az eseményekből semmit, csak néhány menekülő civil látta a halottat a fagyos járdán, a saját embereik viszont messzebb voltak tőlük és még mindig azon serénykedtek, hogy a buszok mellett sorokba állítsák, és szelektálják a nőket és a gyerekeket.

-Hol a francba vagy most?- kérdezte ismét Marielt, aki nem volt olyan messze, mint gondolta. Az angyal odalent, a hófúvás közepén állt, körülötte emberek szaladtak csomagokkal a kezükben, és könnyekkel a szívükben. Felpillantott a tömeg közepéről Joshua Petersre, aki a második emeleti létrán mászott éppen le, és érkezett egy ugrással a havas talajra. Az angyal szeme kristálytiszta volt, és a lelke összegyűjtött minden fájdalmat, ami most körül ölelte őt. Tudta, mi fog történni, csupán egyetlen dolgot nem tudott, hogy Joshua túléli-e a saját cselekedeteit.

Peters rohanni kezdett. Futás közben kitörölte a vért a szeméből, az ütésektől feldagadt arcával nem is foglalkozva, csak azt érezte, hogy néhány foga letört. Kiköpte a csontmaradványokat és futott tovább a buszok felé takarásban, nehogy meglássák a fegyveresek. Látta, hogy jó néhány méterre vannak még az civilek tőlük, ezért kivett két gránátot a mellényzsebből és az egymás mellé parkolt buszok vezetőfülkéje alá hajította őket, majd ezzel a lendülettel jobbra kanyarodott és a testével nekicsapódva egy üzlet faajtajának, beszakítva azt a földre esett, amikor a két detonáció szétszaggatta a járművek sárga karosszériáját, és első kerekeit. A szélvédő ezernyi szilánkra robbant, majd fekete füstbe burkolództak.

A fegyveresek káromkodva szaladtak oda, és hagyták magukra a civileket. Géppisztolyaikat szorítva a robbanáshoz rohantak, és védelmi állást vettek fel a menekülő civilekre irányítva a célkeresztjüket. Egy ideig vártak és figyeltek. Ez idő alatt Joshua elővett még egy kézigránátot, kihúzta a szeget, de az ujjaival még lenyomva tartotta a biztosítókart, majd felállt és a törmelékeken taposva hátrálni kezdett, amit a hozzá legközelebb álló fegyveres észrevett és azonnal beszaladt az üzlethelyiségbe. Peters ekkor a földre ejtette a gránátot és bevetette magát az egykori bevásárló pult mögé.

Amint a férfi belépett, a robbanás szinte azonnal bekövetkezett, nagy nyomást generálva az apró helyiségben, szétszakítva a férfit az alhasáig, belsőségei a kirobbanó ablaküveggel együtt terült szét a padlón, a falakon és a plafonon is. Peters befogott füllel hevert a padlón, a pult felső része rá zuhant és összetörte az alsó bordáit. Az adrenalin hatására azonban erről tudomást sem véve felegyenesedett, átlépett a romokon, a szétroncsolt, vörös színekben úszó testen, majd lehajolt az automata gépfegyverért, ellenőrizte a tárat és kilépett az üzletből gomolygó füstből az utcára, maga elé tartva a fegyvert. A maradék öt fegyveres vele szemben állt, és a füstöt figyelték, feszülten, a társuk nevét kiáltva. Joshua meghúzta a ravaszt, mielőtt felismerhették volna, hogy nem a társuk jön ki az épületből. Vállának támasztva remegett, rázkódott a kulcscsontja minden eldördülő lövésnél. A kilőtt golyók koponyákba csapódtak, mellkasokat szaggattak darabokra, nyaki és combartériákon keresztül haladva az egyre több vérrel festett hóval borított betonba csapódtak. Egyedül Joshua fegyverének torkolattüze villant a füstben, egészen az utolsó golyóig, amikor üresen kattant az elsütőbillentyű.

Csend lett. A támadók közül négyen holtan hevertek a saját vérükbe fagyva, némelyikük felnyílt koponyájából az agyvelő szürke darabjai szinte eggyé váltak a hó vakító fehérségével. Az ötödik még levegőért kapkodva próbálta levenni a kabátját, hogy lássa mennyire súlyos a sebe. Esetlenül fedte fel meztelen mellkasát, amiből buborékozó vér ömlött. Peters rá se nézett, csak felemelt egy töltött fegyvert mellőle, és visszasétált az épületbe, ahonnan elindult. Felszaladt a lépcsőházon egészen az ötödik emeleti tetőre, ahonnan végig pásztázta a területet, hátha van még valaki, de a civileken kívül senkit nem látott.

Ekkor kezdte érezni, hogy sajog mindene. Az arca bedagadva, bordái eltörve, a hallása is tompa a robbanások óta, és vérzik a szája erősen, a talpa pedig több helyen kisebesedve.

-Hol vagy most?- üvöltötte a tetőről, majd annak betonszegélyét kezdte ütni ököllel. Mire Victoria is kiszaladt hozzá, a férfi öklén már mindenhol felszakadt a bőr és vér színezte a húsát, ő azonban csak ütötte, amilyen erősen csak bírta a düh könnyeivel a szemében.

-Állj le Joshua, állj le! -kiabálta a nő, és gyorsan átölelte a férfit, ő azonban ellökte magától és a jéghideg tetőre feküdt háttal, és a magasan és lassan úszó felhők tükröződtek a szemében. A lehelete homályossá tette a látását. Eddig nem is érzékelte a zord hideget.

-Ezért van minden. Emberi életeket kiontani. Nem történik más, nem változik semmi, csak máshol történik. Erre vagyok jó. Isten megteremti őket azért, hogy aztán engem küldjön és kivéreztettem őket. Ennyi az életem. Akivel találkozom annak a vére a betonra fagy. Már nem beszélünk egymással, csak leöljük a másikat, mint a vadállatok és én semmivel sem vagyok különb azoknál a szarháziaknál…semmivel.

-Elég! Hagyd abba és nézz le!-mondta határozottan Victoria, a férfi azonban nem mozdult, és csak a felhőket figyelte.

-Azt mondtam fordítsd balra a fejed és nézz le!-parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon a nő. Joshua komor arccal odafordult, és lenézett a tetőről.

Odalent családok találtak egymásra. Egyszerre síró és nevető szülők ölelték át a gyerekeket, mások kézen fogva mentek minél messzebb a borzalmaktól. Egy kislány hangosan zokogva borult anyja nyakába, aki felkapta őt és beborította csókjaival az arcát. Mariel még a hófehér tájnál is fényesebben ragyogott a boldog és megkönnyebbült emberek között. Amikor érzékelte, hogy Joshua lenéz, az angyal az épület felé fordult és egyenesen a férfi szemébe nézett. Tudta, hogy Joshua nem látja őt, de azt is tudta, hogy érzik egymást.

-Ezt te csináltad! Erre gondolj! Ha te nem lettél volna it akkor…-elcsuklott Victoria hangja. Bocsáss meg nekem kérlek! Bocsáss meg…de értesz engem? Ha nem vagy itt, azok a mosolyok lent, az a megkönnyebbült boldogság nem születik meg ezen a napon, hanem helyette a borzalom szabadult volna el!-mondta megtörten a férfinak, aki még mindig a lenti embereket figyelte. A tekintete fáradt volt, és habár megértette a feladatát ebben az életben…nem volt hajlandó elfogadni azt!

Zainkó András
Author: Zainkó András

Zainkó András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írásnak e szakaszában jelenleg 31 éves vagyok és kopasz. Nincs ezen mit szépíteni, rettenetesen hiányzik a hajam! Az írással olyan okok miatt foglalkozom, melyek nem túl kellemesek. Életem során rengeteg dolgot tapasztaltam ezidáig, amiket nem szabadna, sőt, egyes dolgoknak nem is lenne szabad léteznie, ám mégis. A szomorú és lelkünket felörlő pillanatok itt élnek velünk, ahogyan a boldog és örömteli pillanatok is. A világ eseményeit olykor testközelből, máskor távolról figyelem és a megtörtént események köré történetet építek, itt-ott változtatok valamin, de a végeredmény mindig ugyanaz: az Élet tisztelete. Könyveim, írásaim a háborúról szólnak, kegyetlenkedésről, rettegésről és veszteségről, de nem céltalanul. Habár a valóság sokszor nem teremti meg a remény lehetőségét (vagy nem látjuk), az írásaimban mindig jelen van az a boldogság, ami után kapunk, mintha csak nyújtózkodnánk, hogy a napfényt a markunkkal megragadjuk. A béke pillanatai nagyon fontosak számomra, ezért a humor és a családon belüli szeretetet használom, hogy bemutassam, létezik ez a fogalom is...mert keressük, keressük, és végül megtaláljuk! Ebben hiszek, és ez vagyok én.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Tükrömbe néztem

Edit Szabó : Tükrömbe néztem Bele nézek a tükrömbe, néha olyan girbe-görbe, épp hogy odapillant szemem, képben vagyok,ott egy ember! Ember,kinek mély a lelke, ember,kinek

Teljes bejegyzés »

Kyrie eleison

Kyrie eleison Kyrie eleison Uram irgalmazz, irgalmazz a ma emberének Mert nem tudják, mit cselekedének,cselekedének Felforgatják a világot, , megverte őket az átok A sátán

Teljes bejegyzés »

Figyelmetlenség

Figyelmetlenség Szomorúan emelkedik a halálos baleseti statisztika Vajon mi okozza a mérhetetlen figyelmetlenséget Fegyelmezetlenség, vagy az élet vad hajszolása Nem lenne jobb inkább éltednek földi

Teljes bejegyzés »

Mit értem el eddig?

Mit értem el eddig? Az előző részek tartalmából: Öt hónap alatt, három nagytakarítással a megtépázott Akvarista Blokk visszanyerte egykori pompáját és fényét. A bővülő taglétszám,

Teljes bejegyzés »

Tékozló szerelem

Tékozló szerelem. Régen míg fiatal voltam Más dimenzióban gondolkodtam A tékozló szerelmet nem ismertem Butaságnak tartottam, s elkerültem S a tékozló embert sem szerettem Bár

Teljes bejegyzés »