Az én időmben – azt hiszem szerencsére – nem volt igazán sok tv, még gondolati szinten sem volt számítógép vagy internet, a gyerekek „egymással” játszottak, nem online játékokat folytattak ismeretlen emberekkel. Nem ültek a szobában, még akkor sem, ha kint hideg volt, vagy ezerrel sütött a nap, hisz annyi felfedezni való csoda akadt mindig, annyi kalandban lehetett részünk, annyi vidám dolog történt mindig, és a legszebb az volt az egészben, hogy mindezt együtt éltük át.
Ha visszagondolok a gyerekkoromra, sajnálom a mostani gyerekeket, hisz annyi mindenről lemaradnak. Persze az idők változnak és a mai gyerekek nem élhetnek úgy, mint mi, de kicsit jobban kellene vigyázni az egyensúlyra, hogy ne legyenek magányos gyerekek, akik ugyan ismerik a legújabb technikai vívmányokat, de fogalmuk sincs arról, milyen egy közös szalonnasütés, vagy milyen jó móka kincset keresni együtt, még akkor is, ha semmit sem talál az ember.
Nálunk senki sem volt allergiás, hisz parlagfű, nyárfák és mindenféle virág és „gaz” közt nőttük fel, szóval esély nem volt arra, hogy „megóvjuk” magunkat ezektől a – mai kifejezéssel élve – káros hatásoktól és örülök annak, hogy még az én lányom is kaphatott ízelítőt ezekből a dolgokból és azt hiszem ettől sokkal izgalmasabb és szebb volt a gyerekkora. Neki ugyan már voltak mindenféle játék kütyüi, de az ő „csapatuk” is még úgy nőtt fel, hogy ha lehetett inkább együtt voltak a szabadban, ha pedig valami miatt a lakásba kényszerültek, akkor is együtt szállták meg a lakást. Persze nem mindenhol tolerálták a „hordák” megjelenését, de engem soha nem zavart, sőt feldobott, ha nálunk voltak, mert kit érdekel némi rendetlenség, ha hallom a nevetésüket, kit zavar néhány folt vagy morzsa a szőnyegen, ha látom, hogy falják a pogácsát vagy a pizzát, hisz a lakás van értünk és nem mi érte.
Hogy valami fogalmuk legyen gyerekkorom estéiről, talán elmesélek egyet, amiből persze számtalan volt és bár mindig ugyanúgy játszódott le, soha nem tudtuk megunni.
Nem tudnám elmondani, hogy a nyári vagy a téli esték voltak szebbek, de azt hiszem így nem is lehet különbséget tenni, hisz mindegyiknek megvolt a maga varázsa és szépsége.
Amiről most beszélek, az télen esetleg jobban elképzelhető lenne a korai sötét beállta miatt, mi mégis mindig nyáron csináltuk. Talán azért, mert akkor voltunk szabadabbak, nem lógott a fejünk felett az iskola és a tanulás réme és olyankor soha nem volt olyan, hogy „időben” ágyba kell kerülni, hisz másnap lehetett sokáig aludni. Ez is érdekes, mert nyáron mindig a pacsirtákkal keltünk, talán éppen azért, mert nem kellett.
Na, megint kicsit elkalandoztam lelkileg és megint elszaladt velem a ló, pedig nem ez volt a cél.
Szóval nyáron sokáig süt a nap, észre sem veszi az ember, hogy már 9 óra, a gyereknek pedig – szerintem – máskor sincs időérzéke, ha jól mulatnak, nem ám nyáron.
Azért ugye valami rendnek kell lennie nyáron is, így a felnőttek korlátozták, hogy meddig is lehet az utcán flangálni és mi az az idő, amikor már haza kell menni.
Ez általában az esti harangszó volt, de nyáron ezt nem tartották be szigorúan, hisz egy szép nyári estén a felnőttek is kiültek a házak elé, pihentek, beszélgettek, élvezték a kellemes estét, sőt nem egyszer együtttollaslabdáztak vagy fociztak a gyerekekkel.
Ilyen estéken sokszor hangzott el a szomszéd néni kiáltása az ablakból: „Ki szeretne diavetítést?”
A helyes kérdés persze nem ez lett volna, hanem az, hogy ki nem??? Természetesen mindenki, sőt – néha restelkedve – de a felnőttek közül is sokan akartak.
Hát felkerekedett a kis (mondjuk inkább nagy) csapat és megszálltuk a szomszédokat.
A szertartás azzal kezdődött, hogy az udvarra kitettek pár lavórt (most azt mondanánk finoman, hogy mosdótál), benne jó hideg kútvízzel és mindenkinek lábat kellett mosni.
Ez talán mulatságos, de ha figyelembe vesszük, hogy nyáron igyekeztünk minden kötöttségtől megszabadulni, amibe az is beletartozott, hogy ha lehetett mezítláb jártunk (na, ezt próbálnák meg a mai gyerekek) el lehet képzelni milyen koszos kis patáink voltak.
A szomszéd néni igen pedáns, rend- és tisztaságszerető volt, no meg imádta a szépséges rongyszőnyegeit, tehát természetes volt a lábmosás.
Jelzem ez teljesen rendjén volt, sőt még praktikus is, hisz otthon már nem kellett erre időt vesztegetni, meg közben rengeteget lehetett nevetni, mert természetes, hogy néhány nagyobb lavórba többen beleálltak egyszerre, amitől annak a feneke kiszakadt, vagy kifolyt a víz és az udvar csupa sár lett, tehát lehetett elölről kezdeni a csutakolást.
Azért minden jónak vége szakad egyszer, de szerintem néha csak azért, hogy még jobb következzen. Nálunk ez pont így történ.
Ma is hallom néha azt a szinte áhítatos csendet, ahogy a korábban zabolátlan gyereksereg, szépen sorba, bevonul a szobába és csendesen leül a megszokott helyére. Soha nem volt tolakodás, vagy rendetlenség, hisz egyrészt tudtuk, hogy akkor véget ér, ami még el sem kezdődött, másrészt annyira vártuk a mesét, hogy talán emiatt minden másról megfeledkeztünk.
A szoba fala fehérre volt meszelve ugyan, de az élmény fokozása érdekében még külön lepedőt is tettünk a falra, mert úgy sokkal izgalmasabb, érdekesebb, ha azon jelennek meg a képek.
A diavetítőt kizárólag a szomszéd néni fia kezelhette, mert ugye az övéké volt, meg persze vigyázni is kellett arra, hogy ne gyulladjon meg a film, vagy ne szakadjon el.
Nagyon sok film volt és természetesen olvasni kellett a mesét, ami minden képkocka alján volt.
Mivel a szomszédban én kivételezett helyet élveztem és szinte a legkisebb voltam, az első film mindig az volt, amit én kértem. Mondjuk, nem kellett volna kérdezni, mert én mindig a Három törpét kértem, amit ugyan sokan untak már, de a hagyomány az hagyomány, és én ragaszkodtam ahhoz, hogy minden este úgy kezdődjön, hogy szegény Borsika ugyan beüti az orrát, de a végén minden jól alakul, hisz a testvérei szeretik, Borsika belátja, hogy rosszalkodott és pórul járt, de a kása megvigasztalja és minden újra szép és jó lesz.
Aztán egymás után jött Csipkerózsika, aztán Hófehérke, meg a többi mesebeli szereplő.
Az idő múlásával, ahogy nőttük persze néztük a Koppányi aga testamentumát, az Egri csillagokat és más „komolyabb” filmeket, de a lényeg mindig ugyanaz maradt. Együtt voltunk és úgy gondoltuk ez maga a csoda.
A filmek csak gyűltek-gyűltek, mert ha valaki „kimozdult” madárdalos kis falunkból és olyan helyen járt, ahol diafilmet lehetett venni, mindig hozott valami újat és még általunk nem ismertet.
Azért volt néha visongás is, mert időként elolvadt a film, vagy „kiment” az égő a gépben, de ez már csak hozzá tartozott az élményhez.
Egy idő után – szerintünk mindig nagyon korán – a szomszéd néni „fájrontot” (vége) hirdetett és bár kelletlenül, de mindenki hazament.
Szép esték voltak, de ugyanilyen szépek voltak, amikor sokáig tollasoztunk és már szinte nem is láttuk a labdát, vagy májusi estéken megvártuk a cserebogarakat és azon versenyeztünk, hogy ki tud többet összeszedni, télen pedig klassz volt a hógolyózás vagy hóemberépítés még akkor is, ha már kék volt a kezünk a hidegtől és a lábunk teljesen lefagyott.
Lehet, hogy kicsit csepegős ez a nosztalgia, de csak élje bele magát mindenki ebbe a hangulatba, képzelje el ezeket az estéket és talán még az is előfordul, hogy valaki felsóhajt: „De kár, hogy ebben nekem nem volt részem, vagy de kár, hogy ilyen ma nincs”.
Természetesen nem csak a gyerekek töltötték együtt az estéket, hanem a felnőttek is. Néha összegyűltek egy-egy udvaron, vagy pince előtt és beszélgettek, a férfiak sakkoztak, fröccsöztek, no és politizáltak, az asszonyok pedig hol panaszkodtak, hol dicsekedtek, aszerint, hogy melyiknek volt keletje, netán pletykáltak vagy megszólták azt, aki nem volt ott.
Ez utóbbi is csak „kölcsönbe” ment, hisz a társaság mindig változott ugyan, de a forgatókönyv ugyanaz maradt.
Author: Beck Emese
Beck Emese az Irodalmi Rádió szerzője. Beck Emesének hívnak és egy baranyai kisvárosban, Komlón élek. Közel negyven éve ügyintézőként dolgozom egy jogi területen működő magánirodában, amit nagyon szeretek. Kedvenc időtöltésem az olvasás és gyengém, hogy a könyveket birtokolni is akarom. Nincs kedvenc műfajom vagy szerzőm, de természetesen vannak kedvenceim. Írni csak kedvtelésből és közeli barátaim szórakoztatására kezdtem, de pár éve nekiláttam a bakancslistám teljesítésének, mely ugyan néha változik, de a saját könyv megírása mindig is szerepelt rajta. Lányom mindig ösztönzött az írásra, de soha nem volt bátorságom kilépni közönség elé és megmérettetni magam, azonban az idei évben úgy éreztem próbát kell tennem, így pályáztam az Irodalmi Rádió Bálint-napi szerelmes vers pályázaton és legnagyobb meglepetésemre és még nagyobb örömömre alkotásom bekerült az antológiába. Ez után érkezett a felkérés részemre, hogy legyek állandó blogszerző. Kicsit félve vágok bele, mert írásaimmal nem akarom megváltani a világot, nem akarok örök érvényű nagy igazságokat megállapítani, csupán szórakoztatni szeretnék, megnevettetni az olvasót, elgondolkodtatni azon, hogy másoknak sem csupa boldogság az élete és elterelni egy rövid időre a gondolatait a saját gondjairól. Főleg prózát írok, de a pályázat óta – saját magamnak is hihetetlen – felfedeztem, hogy versben néha könnyebben fejezem ki a gondolataimat. Történeteket kitalálni nem...
