Zsámoly foszlány

Vitos Irén

 

Zsámoly foszlány

 

Barokk nosztalgia üli meg a hajnalt.

Koldusálom reggelim felett,

vállamról erőtlen alél le

a maréknyi selymet összetartó pánt.

A tükörből rám bámuló

fülledt csendélet drapériái,

nagyanyám bojtos zsámolyát rángatják elő

a tekervényekből. Azt a törpét,

halványzöld zsinórral körbe szegve.

Ahogyan rámered a fölé görnyedt áhitat,

lehajtott fejjel, imára kulcsolt,

csontos kezekkel, mint aki épp

bebocsátást vár Szent Péter kapuján.

Elrongyolódik a pillanatnyi kép,

a fércek nem tartják össze

az elmén megrepedt, homályos foszlányokat.

A zárolt emlékezet kulcslyukán,

betapogatózik a kutakodás.

A sánta széken kuporgó,

még apró szívverésem ámulatát

falvédőre hímezné a régmúlt

kenderáztatóban megfonnyadt keze.

Már nem tudsz magadhoz inteni,

s a térdedre ültetni, de még érzem

az érclábosban sült, óriásfánk zamatát.

Hallom a légycsapó csattanását

a nyárikonyha ablakán,

amikor méhviasz ragadt a fogainkba,

s a nyárral keveredett mézpergetés illata

szétkenődött a falakon.

Látom, az üvegek alján pikkelyesre rakódni

a bórvízben túltengő vas rozsdáját

a vakablak hűsében, a pince derekán.

Hatalmas tearózsák szirmán a harmatot,

a heverő felett a falat védő takarón.

Színes virágporgolyócskák közt

a törött méhszárnyakat,

s válogatás közben a felnéző pillanatban

megrekedve, ahogyan a hajadat fonod.