Joshua Peters IV.

Amit eddig valóságnak hittél az most megváltozik! Amit könyörület és remény vett körül, semmivé fog foszlani, és a málladozó, szétrohadó lelkek szenvedéseinek gyűrűjében te állsz majd. Nem mentheted meg őket, ahogyan magadat sem. Egyetlen angyal sem lesz segítségedre. Hívhatod Marielt, és talán hallani is fog, de nem lesz ott, amikor saját lelkedből ömlő véredben fogsz fürdeni! Rád szabadítom az összes gyűlöletet, és kínt, amivel dacolni próbálsz! Felnézel majd, hogy lásd a napot, de én eltakarom azt sűrű, fekete felhőkkel. Esőcseppel hullanak majd alá, sikolyok közepette, üvöltés és borzalom lesz az, ami az arcodról lemossa a port és a könnyeket. Most ébredj fel, és láss a szememmel. Lásd a fekete lelkek sötétjét, emeld magad elé a kezeidet, és próbálj tenni ellene. A tetteid láthatatlanná válnak majd, és soha, senki nem fogja megtudni, milyen reményt éltettél magadban. Ébredj fel, Joshua Peters!

 

Az ideiglenes katonai támaszpont támadása hajnalban kezdődött, és az őrség már hiába fújt riadót. A sátrak és kisebb épületek sorra robbantak szét, és szakadtak cafatokká a ponyva alatt alvó katonák testeivel együtt. Mintha pergőtűz alá vették volna őket, és gyorsan felvillanó fények világították meg szaporán a felhős égboltot. Lángok csaptak fel, kráterek keletkeztek, az eszeveszettül menekülő emberek közül sokan nem jutottak messzire. A lökéshullámok bábként taszították a falaknak az erőtlen testeket, porrá zúzott csontokat és szétszakadt húst maguk után hagyva. Mások leszakadt végtagokkal kúsztak a homokban, erőtlenül megmarkolva azt, míg az újabb rakéták be nem csapódtak.

Alig tíz perc alatt az ideiglenes tábor már csak lángoló szeméthalomnak tűnt, szénné égett, darabjaira hullott testekkel, és vérrel színezett homokkal.

Az ellenség nem ment oda felmérni a pusztítást, amit okoztak. A robbanások utáni néma csendben mindössze néhány propeller hangja hallatszott, ahogyan a drónok átrepültek a terület felett kamerafelvételeket készíteni, majd néhány nagyobb kör után visszatértek a város falain túl elhelyezkedő rakétakilövőkhöz, melyek teherautók hátuljára voltak erősítve. A járművek körül pedig a külföldi katonák ellen felkelő harcosok álltak a sötétben, talpig fegyverben, mozdulatlanul. A felkelők vére alaposan átvizsgálta a drónok videófelvételeit, majd örömteli tapssal nyugtázta a győzelmet, melyet aztán a többiek is viszonoztak. Hamarosan virrad, majd csak aztán mennek oda, és szedik össze a még használható fegyvereket.

 

Joshua arcát már régóta égette a nap. Hirtelen riadt fel az álomból, amiben a mélyből szóló hang szólt hozzá. A férfi izzadt arcára homokszemcsék ragadtak, és szinte egész teste a homok alá volt temetve. Felső teste épp csak kilógott a puha talajból. Hirtelen ült fel, és az első dolog, amit meglátott az az egyik társa hullája, ami ugyancsak félig betemetve, megsárgult, és kiszáradt szemekkel bámult. A szája cserepes volt, fülén a száradt vér egészen fekete volt. Élettelenül bámult egyenesen Petersre, aki ebben a pillanatban nem tudta, hogyan került ide. Az utolsó emléke, hogy a tábor szélén lévő sátrában próbált elaludni. A most élettelenül fekvő katonatársát Rolfnak hívták és ő volt az ügyeletes nevettető, még azokon a napokon is, amikor folyamatos tűz alatt álltak. Soha egyetlen pillanatot sem szalasztott el arra, hogy megtréfálja a többieket, vagy meséljen egy vicces történetet valamelyik exbarátnőjéről+. Egyszer azt mesélte egy nagyon kemény nap után, hogy szex közben leestek az ágyról és a baleseti sebészeten kötöttek ki. Rolf szerint a történet legfontosabb szempontja az volt, hogy legalább épp akkor volt orgazmusa. Joshua sosem figyelt ezekre a történetekre, inkább félrevonult, de fél füllel hallotta azokat, és olykor-olykor halványan elmosolyodott.

Rolf azonban már nem lélegzett. Sárga, fakó szembogara mozdulatlanul figyelte Joshuát, aki próbált kiszabadítani a lökéshullámoktól beterített testét. Egy ideig próbálkozott, de alig bírta összeszedni az erejét, hogy kiszabadítsa a lábait. Ismét hátradőlt és az egykori társa tekintetét figyelte. Élettelen arc, élettelen tekintet szegeződött továbbra is Joshuára. A férfi csak feküdt a hátán és a halottat figyelte. Hatévnyi katonai szolgálat alatt megedződött, és elviselte a halottak látványát, de most mégis érzett valami elhagyatottságot, valami… kétségbeesést legbelül. Talán az álom miatt. Élénken emlékezett a test nélküli hang minden szavára. A férfi még percekig feküdt homokon, egy pillanatra sem véve le a szemét a társa üres tekintetéről, majd erőt gyűjtött és addig nem állt meg, míg mindkét lábát ki nem szabadította a homok súlya alól.

Miután felegyenesedett, ellenőrizte minden testrészét, és egy enyhe bordasérülésen túl mást nem vett észre. Az oldalára csatolva megtalált a pisztolyát, és a kését. Négy tartaléktár volt a mellső zsebében, mivel az utóbbi időben szokássá váltak az éjszakai támadások, így taktikai és golyóálló mellényben feküdt le aludni minden éjszaka, vagy nappal, amikor a váltások ezt lehetővé tették.

Joshua a homloka elé tartva a kezét körülnézett. Körülbelül húsz méterre van most a szétrobbantott táborhelyektől. Füstöt látott az egész területről felszállni, aminek fekete színei eltakarták a napot. Lassan közelebb lépett, gyenge volt az egész teste, és remegett, mintha napok óta nem aludt volna. A füstfoszlányok között átszűrődő napfény elvakította néhány pillanatra, majd ismét félhomályba borult a vidék. Megállt és szemeivel fürkészte végig a területet. Parázsló ponyvák, megbarnult vér a homokon, összeégett, darabokra tört fegyverek és romokban álló tiszti szállás, ami tegnap éjjel még egy vályogkunyhó volt. Sehol egyetlen halott, sem legyek zümmögése, sem bármilyen nesz a tűz halk ropogásán kívül. Balra, pár száz méterre a város feküdt. Joshua arca mozdulatlan és kifejezéstelen volt. Egyedül a tekintete sugallta, hogy küzdeni akar a túlélésért, és ahogyan közeledett a város felé, egyre komorabbá vált az arca, keze pedig a pisztolya markolatán tartva.

Már egészen közel ért az első épülethez, amikor oldalról neszt hallott. Gondolkodás nélkül vette elő a fegyvert és tartotta a csövet a hang irányába.

-Pszt! Peters, gyere ide!-suttogta Matt őrmester egy alacsony, családi ház tetején lapulva. Gyere gyorsan!-mondta kicsit hangosabban, és integetett a karjával. Joshua odasietett, és társa lenyújtott karját megragadva felmászott ő is. Odafent még négy társuk hasalt, a tető négy oldalán elhelyezkedve, hogy figyeljék a környék mozgását. Iszonyatos bűz terjengett, de ezzel nem is foglalkozva, mozdulatlanul feküdtek, és géppisztolyokkal, távcsöves puskákkal figyeltek mindent maguk körül.

-Jó, hogy látom tizedes, már csak ennyien maradtunk, de már dolgozunk a menekítési ponton!-suttogta a férfi.

-Menekítési pont? Egyikőtöknél se látok rádiót!-felelte Peters.

-Sms!-felelte az őrmester. Huszonegyedik század!-mosolygott, majd vállon veregette Joshuát. Már üzentem a parancsnokságnak. Itt a délkeleti szárnyon van egy alagút, az másfél kilométer hosszú, de a végén fel tudnak minket venni, csak odáig kell eljutni, megmutatom!- fejezte be, majd mindketten a tető másik oldalára kúsztak, ahonnan rá lehetett látni, az alig harmincméternyire levő alagút kijáratára. A bűz egyre csak erősödött, Joshua pedig lenézett. A ház mellett hatalmas árokban felhalmozták a lemeztelenített hullákat és egymás hegyére-hátára hajították az éjjel a felkelők. Barátok, tisztek, katonatársak meztelen testei kanyarogtak egymásba gabalyodva, hófehér bőrük az árnyékban szinte egyetlen rózsaszín, tekergő masszának tűnt, a legyek pedig hatalmas, zümmögő rajként lepték el őket.

-Mi a terv?-kérdezte halkan Peters.

-Kivárjuk az éjszakát, aztán indulunk. Royalnál -becsületes nevén Roy-, aki a bal szélen figyel a puskával, van robbanószer. Berobbantjuk magunk mögött az alagutat, hogy véletlenül se tudjanak követni. Bírod még víz nélkül?

-Nincs más választásom!- felelte Joshua.

A nap lassan átkúszott hosszú órák alatt az égbolton. A hat katona szinte teljes mozdulatlanságban feküdt végig a ház lapos tetején. A környéken helybeliek gyűltek össze a lerombolt tábor területén, hasznos holmik után kutatva. A felkelő harcosok pedig útblokádokat állítottak fel szögesdrótokkal és kiégett kocsikkal, melyeket nagy nehezen gurítottak a helyükre az olvadt gumiabroncsokon. Lassan esteledett, Matt pedig sorra odakúszott mindenkihez, jelezve, hogy pár perc múlva indulnak, amikor halk motoszkálásra lettek figyelmesek. A hirtelen jött indulás izgalma, feszült hallgatódzásba fulladt. Nem moccantak, csak figyeltek, mert a neszek az alattuk lévő házból jöttek. Az idő szinte megállt, és fegyvereiket magukhoz szorítva meredtek mind a hatan maguk elé. Ekkor egy férfi szaladt ki a házból, egyenesen a barikádok felé, a ház falai pedig pár másodperc múlva kirobbantak a helyükről. Az épület megroggyant, a megmaradt falak dőlni kezdtek, egyenesen a hullákkal teli verembe csúszott a tető tartószerkezete. Joshua érezte, a robbanás dobhártyaszaggató erejét a fülében, mielőtt a törmelékekkel együtt alázuhant. Puhára esett, de azonnal arrébb kellett gurulnia a kihűlt testeken, nehogy ráhulljon a lehulló törmelék. Gondolkodás nélkül felállt és a gödör másik oldalára próbált eljutni minél gyorsabban, de a lábfeje a merev karokba és lábakba gabalyodott. Füst és por szállt a levegőben, eltakarva a társait, akik közül csak ketten élték túl a robbanást. Mindannyian az árok vége fele igyekeztek vértől és portól piszkos arccal.

-Matt őrmester, ne hagyj itt!-kiáltotta Royal egy ajtónyi faldarab alá szorulva. Az őrmester visszarohant hozzá, amikor viszont odaért, a magasból a fal alsó része is elmozdult, majd lecsúszott, Roy koponyáját egy pillanat alatt szétlapítva, agyvelejét pedig az apró kavicsokra és szürke sittre robbantva. Az őrmester szomorú tekintettel hajolt oda hozzá, és kikotorta a halott társa mellett fekvő robbanószert tartalmazó táskát, majd visszaindult az alagút irányába. Peters eközben kapkodva próbálta kiszabadítani a lábát, míg végül sikerült, gondolkodás nélkül belekapaszkodott a gödör oldalába, fel sem nézve, hogy minél előbb szabaduljon ettől a borzalomtól. A kezével belekapaszkodott egy félig ülő helyzetben lévő, falfehér bőrű halott nyitott szájába, ami a merevség miatt egy ideig tartotta a férfi kezét, majd halk reccsenéssel leszakadt az alsó állkapcsa, Peters azonban nem torpant meg és mászott tovább egészen addig míg ismét a háta alatt érezhette a homokot. Néhány másodpercig csak feküdt a hátán és maga elé tartva a kezét nézte, amivel felkapaszkodott. Az arca nem mutatott érzelmet, és úgy érezte, már soha nem is lesz rá képes.

-Nyomás Peters!-szólt halkan Matt, miközben felsegítette a csapat harmadik túlélőjét, Osvaldot, aki egy szőke hajú, és kormos arcú, meglehetősen testes katona volt. Joshua elővette a pisztolyát, és lefújta róla a port, Osvald a gépfegyverét ellenőrizte, míg Matt őrmester a robbanószerkezettel babrált, útban az alagút felé. Joshua és társa előreszaladtak biztosítani a terepet, de a járat üresnek bizonyult. Az őrmester időzítőre kapcsolta a szerkezetet.

-Srácok, negyed órára állítom. Ennyi idő alatt át kell érnünk a túloldalra, úgyhogy futólépés, de csak óvatosan! -mondta, majd betemette homokkal a táskát a bejárattól pár lépésre. Miután mindhárman jelezték, hogy a fegyvereik kibiztosítva, golyóálló mellény és tartaléktárak a helyükön, a lehető legnagyobb csendben eleinte kocogva futni kezdtek a sötét alagútban, melynek hűvös levegője isteni fuvallatként csapta meg az arcukat az egész napos veszteglés után a tetőn.

Pár száz méter után sem tapasztaltak semmi mozgást ezért a leggyorsabb iramban kezdtek futni. Körülöttük csak a deszkákkal megerősített homokfalak, felettük pedig néhány elektromos vezeték bélelte az alagutat. Érezték a kijárat közeledtét, ahogyan egyre jobban melegedett a levegő, Matt őrmester pedig sűrűn figyelte az óráját. A lihegésükön és hangos szuszogásukon kívül nem csaptak zajt, hisz talpuk a puha homoknak csapódott.

Előttük halvány fényforrásra lettek figyelmesek. Az alagútnak már majdnem a végén jártak, és a beszűrődő napfényt is látták már, de megtorpantak hirtelen, amikor néhány villanykörtét pillantottak meg a mennyezeten. Lassítva, fegyvert előre emelve közelítettek. Ezen a ponton börtöncellákhoz hasonló apró helyiségek voltak a földbe vájva, vastag acél oszlopokkal, és egy ajtóval, ami ugyancsak edzett fémből lett beépítve, lakatokkal lezárva kívülről. Az acéloszlopok betonozott talapzatban álltak.

-Nem lassíthatunk, mindjárt robban!-szólt határozottan az őrmester, a cellákra se nézve, amiből összesen húsz darab volt egymás mellett elkülönítve. Joshua azonban megtorpant, és a fején kidagadó erek jelezték a hirtelen támadt kétségbeesését és dühét, ahogyan a fém oszlopok mögé nézett. Minden egyes cellában hat-hét kisfiú volt bezárva. Előttük üres tálak az ételnek, a sarokban műanyag vödrök szolgáltak a székletnek és a vizeletnek. A gyerekek nem lehettek többek tíz évesnél, és ijedten bámultak a férfira, egyetlen szót sem szólva.

-Ezek mindig így csinálják Joshua! A gyerekeket elrabolják, és olyan helyre viszik őket, ahol egymásra vannak utalva, bezárva, és mindig csak egy adag kaját kapnak. Meg kell küzdeniük az ételért. Ezek a gyerekek serdülőkorra már gyilkolnak egyetlen parancsra. Egyet már agyon is vertek!-mutatta Osvald az árnyékban fekvő élettelen gyermek testét. Az apró, vékony test bezúzott koponyával hevert a sarokban, alvadt, barnára száradt vérrel az arcán. Tekintete a mennyezet felé meredt, kezei és lábai kitekeredve jelezték, hogy többen lefogták őt, eltörték a végtagjait, hogy ne tudjon ellenállni, majd betörték a koponyáját egy kődarabbal. Ő lehetett a legkisebb, talán hat éves volt. Peters arca remegni kezdett, és kirántotta társa kezéből a gépfegyvert, hogy a puskatussal leverje a lakatot, de az nem mozdult.

-Két perc és robban!-üvöltötte az alagút szájából, az őrmester. Szedjétek össze magatokat, nem tudjátok kihozni őket!

Joshua azonban ezt meg se hallotta. Újra és újra lecsapott a lakatokra, de azok stabilan tartották magukat. Üvölteni kezdett.

-Hol vagy? Hol a francba vagy a kurva életbe, kellesz! Basszameg!-kiáltotta Marielnek, vagy bármilyen angyalnak, akiket egész eddigi életében oly erősen érzett, most viszont csak a hideg, rideg érzés járta át a testét.

A gyerekek sírni kezdtek és a fémoszlopok közül kinyújtva a karjaikat próbáltak Osvaldba kapaszkodni, aki tehetetlenül hátralépett könnyekkel a szemében. Peters elővette a pisztolyát és több lövés után végre szétpattant az első lakat, majd egy teljes tár kiürítése után a második és harmadik is. A gyerekek szinte félresodorták őt, olyan iramban menekültek a fény felé. Joshua odalépett a többi, most már sikító gyerek rácsa felé, amikor a távoli robbanás megrázta az egész alagutat. A villanykörték elsötétültek. Osvald rohanni kezdett, Peters pedig még egyszer, utoljára a síró gyerekek szemébe nézett, és szúró fájdalomként érezte a mellkasában, ahogyan az ártatlan arcok beleégnek a lelkébe. Ösztönösen az egyik fiú kinyújtott karját megragadta, a falak beomlottak, majd a lökéshullám faltól falig verve a férfi testét az alagút száján kitaszította őt és a homokos talajhoz vágta. Nem ájult el. Bár percekig tartott, mire összeszedte magát, lassan, egész testében elgyengülve, remegő testtel térdelt és visszanézett a beomlott járatra, amiből nem szűrődött ki már több hang. A teljes alagút beomlott, minden cellát betemetett vastagon a rájuk zúduló homok. Joshua ekkor lenézett és észrevette, hogy a gyermek keze csuklónál leszakadva még mindig a férfi kezében volt. Peters gyomra összeszorult, arca pedig vörösödni kezdett. Lassan szétnyitotta tenyerét, és végigsimította a rajta fekvő apró ujjakat. Sokáig térdelt így és a csuklóból vérző kezet bámulta. Mögötte civil lakosság gyűlt össze és figyelték az eseményeket.

Peters üvegessé vált tekintettel, bámult a porfelhőbe. Orrából, füleiből, és tarkóján esett mély sebekből ömlött a vér, de nem érezte ezt. A fiúk arcára gondolt, akik reménykedve üvöltöttek torkukszakadtából, majd pár másodperc múlva a falhoz verte őket a robbanás ereje, végül pedig belefulladtak a rájuk zúduló homokba. A férfi lassan felállt és úgy érezte a gyermekek halálának gondolata szétfeszíti a fejét és mellkasát belülről.

-Itt az egyik őr!- kiáltotta Matt őrmester, aki egy közeledő felkelő hátának szegezte a pisztolyát és Peters felé noszogatta őt. Joshua lassan felé fordult és végigmérte a férfit. A nyakában egy vékony láncra fűzve lógtak a lakatok kulcsai.

-Ez nem őr. Ez egy kiképző. A zöld szalag jelzi a karján, hogy a gyilkolást kell tanítania kifejezetten a gyerekeknek. Így van?-üvöltötte Peters. A férfi elmosolyodott, ahogyan a katona arcába nézett mindössze pár lépésnyire. Habár láthatóan félt, mégis vigyorgott. Joshua kikapta a tokjából a kését, és még mielőtt bárki közbeléphetett volna odalépett a férfihoz, az alhasába vágta a pengét és felrántotta a gyomorszájáig, majd elhajította a kést. Egészen sötét vér ömlött végig a ruháján, vörösre színezve azt. Az egész egy másodperc alatt történt, és még Osvald sem tudott idejében odaérni, sem pedig az őrmester ,,megálljt” parancsolni. Peters teljes erejével belevágta a hatalmas, nyílt sebbe a karját, megragadta a felüvöltő férfi beleit, majd kirántotta azokat a földre. A harcos elesett, Joshua pedig nem eresztve el a vastagbelet húzni kezdte a hánykolódó testtel együtt a földön. A felkelő próbált utána mászni, esetlenül kapkodott a hosszú, szürke, kígyónak látszó zsigerei után, mindhiába.

Joshua, fölé magasodott, középen megszorította a kézfeje köré tekert belet, melyre apró homokszemcsék tapadtak, majd embertelen gyűlölettel az arcán egyszerűen kettészakította a zsigert, és a barna székletet a férfi arcára folyatta, végül pedig a testére hajította, és hátra se nézve elhaladt az őrmester mellett, aki kitágult szemekkel próbált az öklendezésén uralkodni. A homokban fetrengő férfi iszonyatos üvöltése még sokáig hallható volt, a körülötte összegyűlt tömeg pedig halálra rémülve igyekezett minél gyorsabban visszavonulni a házaikba.

A kiürítési ponton a helikopter rotorja már forgott, amikor odaért a három katona. Egyikük sem nézett Petersre. Valahol, legbelül megértették, amit tett, de rosszullétük nem csillapodott egy percre sem. Egyedül Joshua tekintett előre komor, kibékíthetetlen arccal.

-Ez lesz abból, ha nem vagytok itt! Ez lesz a világból, ha nem segítetek! – mondta maga elé tekintve a helikopter felé, arra gondolva, hátha egy angyal meghallja, de még a jelenlétüket sem érezte.

Testén esett több sebből csepegő vér hagyott nyomot maga után a porba hullva, majd lassan megbarnulva a napon azon a helyen, ahova már soha nem tér vissza. Ezek a vércseppek emlékeztetik majd a földet arról, ami itt történt. Az emberi lélek pusztulásának helyszíne lett ez, és még oly sok hely a világon.

 

Két hét múlva, a kórházi kezelés után Joshua a század pszichiáterének irodájában ült a férfival szemben, aki a kórlapot és a hivatalos jelentést – amely nem tartalmazta a kivégzést -tanulmányozva sokáig csak hallgatott, majd hosszas várakozás után megszólalt.

-Milyen hatással volt ez önre? – kérdezte a pszichiáter, aki nem mellesleg hadnagyi rangban szolgált a seregnél, bár lőport még nem kellett szagolnia.

-Hogy milyen hatással? A társaimmal együtt lecsúsztunk egy ház kibaszott tetejéről, mert kirobbantották alólunk a falakat, és egy halottakkal teledobált tömegsírba zuhantunk. Egy hulla nyitott szájába kapaszkodva másztam ki onnan, mégis mit gondol, hogy érint ez engem? – kérdezett vissza dühösen Peters, az orvos pedig érezte, hogy jobb ha témát vált.

-Ki az a Mariel?-tette fel a következő kérdést, Peters pedig vele szemben ülve teljes testében megfeszült és a férfira nézett.

-Soha nem beszéltem erről, honnan tud róla?

-Peters tizedes, ön 24 órás megfigyelés alatt van itt a kórházban, és beszél álmában. Ilyenkor az általános stressz szintet mérjük fel, traumákat, az alvajárástól az álmukban beszélésig a katonáknál. Általában csupa halandzsa, vagy pánik, amit tapasztalunk, de önnél más. Marielt említi többször éjjelente. Ki ő a maga számára?

Peters továbbra is feszülten ült, sokáig az orvos szemébe bámulva komoran, és egyetlen szólt sem szólt a kezelés végéig. Csak ültek egymással szemben, a pszichiáter figyelte a férfi mozdulatlanságát és az arcvonásait, melyek nem árultak el a továbbiakban semmit.

Hosszú óra volt.

Az orvos végül megtörte a csendet.

-Ön hazamegy katona. Egy hónap eltávot javasoltam önnek a tegnapi megbeszélésen. A törött bordái helyre jönnek majd, de tudom, a lélek sebei nem múlnak el egykönnyen. Pihenjen és szedje az antidepresszánsokat, amiket felírok most!-fejezte be és néhány receptet elővéve körmölni kezdett.

Joshua továbbra is némán, mozdulatlanul ült előtte. A gondolat, hogy hazautazhat, ijesztő káoszt teremtett a gondolataiban, és izzadtságcseppek jelentek meg a homlokán. Az orvos átadta a papírokat, és kezet fogott a férfival.

 

Peters lassan pakolta a málhájába a ruháit, gondosan összehajtva azokat. Úgy érezte, nem bír mozogni, mintha csak attól tartana, hogy hirtelen elájul, ám amikor végzett, a hátára csapta a zsákot és elindult a reptérre. A repülőgép már készen állt az indulásra, Joshuán kívül néhány sérültet pakoltak még fel és rögzítettek. Hat órás út következett, fájdalmas sikolyokkal, amikor néhány ágyon fekvő katona gipszelt végtagokkal, bekötözött arccal és mellkassal felriadtak álmukból. Peters csak ült mellettük és figyelte őket rezzenéstelen arccal, és így szelték át a felhők fölött a fél világot.

 

A 23 éves Dominic Peters éppen nyerésre állt billiárdban, amit a saját albérletének nappalijába vásárolt. Egymás után lökte be a csíkos golyókat a lyukakba. Körülötte néhány iskolatársa szitkozódva markolták a dákót, alig várva, hogy ők kerüljenek sorra.

-Ha az utolsót is elrakom, Mark, a dákód legfeljebb arra lesz jó, hogy szépen ráülj, és vigyorogj!-kacsintott Dominic, majd rádőlt az asztalra, megcélozta az utolsó golyót, de elvétette, és a fehér golyót lökte be véletlenül a lyukba.

-Ezt a seggedbe!-vágott vissza mark, aki kicsit alacsonyabb volt Dominicnál, és nehezebb volt elérnie még a hosszú, fa eszközzel is a kiszemelt teli golyót, de sikerült és végre úgy érezte, van még esély a győzelemre, aztán hirtelen felkapta a fejét és Dominic háta mögé nézett ijedten.

-Szia apa!-mondta halkan Dominic, majd megfordult és Joshuát szorosan átölelve szinte belerobbant apja mellkasába, ami a férfinek nem kicsi fájdalmába került, de nem mutatta ki azt a fiának.

-Ez a csóka az apád? Honnan tudtad, hogy ő az? – kérdezte fennhangon Mark.

-Csak az én apám olyan bunkó, hogy köszönés nélkül bejön!-mosolygott a fiú, és ismét átölelte Joshuát.

-Akkor én most megyek, majd folytatjuk!-szólalt meg zavartan Mark ismét, látva a katonai egyenruhában lévő férfit, aki a legkevésbé sem tűnt barátságosnak.

-Ne, nem kell! Nem maradok!-felelte Peters, majd egy lépést hátrált és végignézett a fián. Egy magasak voltak már, azzal a különbséggel, hogy a fiúnak több haja volt, Peters pedig erősen kopaszodott.

-Jól vagy?-kérdezte a fiútól, majd körbenézett maga körül a lakásban. Láthatóan már csak egy apró kanapé és egy kisebb étkezőasztal maradt a billiárdasztalon kívül. Nyilván nem volt olcsó mulatság, de örömmel töltötte el, hogy vidámnak látja a fiát.

-Én teljesen, sokat gondoltunk rád a lányokkal! Mindig pezsgőt bontunk, amikor hazajössz!

-És amikor elmegyek?-kérdezett vissza Joshua szemöldökét felvonva.

-Ó, akkor a pezsgő mellé jacussis bulit is csapunk, csupa pucér nővel!- nevetett Dominic és ismét átölelte a férfit, látszólag el sem akarta engedni.

-Hogy vannak a csajok?

-Norah lassan végez az ápolónői tanfolyammal, Ria pedig lassan egy éve dadusként dolgozik az óvodában. Szólok nekik, hogy hazajöttél! Anya keményen dolgozik, most idősgondozó, eléggé leterhelt, ritkán látom. Felhívom, rendben?

Joshua megtorpant egy pillanatra, és eltöprengve bámulta a barna parkettát a talpa alatt.

-Ne…még ne!

-De azért hazamész ugye? Nagyon hiányzol nekik!- mondta nyomatékosan Dominic, az apja pedig belenézett a szemébe szomorú tekintettel és lassan megcsóválta a fejét.

-Nem tudok most hazamenni…ne szólj nekik. Majd kiveszek egy hotelszobát! Ti csak játszatok tovább a golyóitokkal-mondta, majd felemelte a málhazsákot.

-Ez elég buzisan hangott!- tette hozzá vigyorogva Mark a háttérből.

-Remélem nem!- válaszolta Joshua, majd kilépett az ajtón, egyenesen a lépcsőházba, az első fordulónál azonban megtorpant és hátranézett.

Dominic utána sietett és a lépcső tetején megállva szólt az apja után.

-Nagyon kemény volt apa?-kérdezte megtört hangon, mivel ismerte azt a tekintetet, amit most az édesapja szemében látott.

-Soha ne tudd meg fiam!-suttogta Peters, majd elindult lefele, egyenesen az utcára. Dominic még percekig állt a lépcső kopott festésű korlátjának támaszkodva és megpróbálta elképzelni, min mehetett keresztül az apja, de a háborús tudósításokon kívül nem tudott semmit az ő tevékenységeiről, mert soha nem mondott még egyetlen szót sem arról, ami odaát történt vele.

Joshua megállt a hotel előtt, ahol szobát készült foglalni. Szétnézett lassan és figyelte a járókelőket. Fiatal fiúkat, akik gördeszkával száguldottak át az úttest másik oldalára, egy idős asszony az előtte guruló konzervdobozt próbálta felvenni a járdáról és visszatenni azt a táskájába. Az autók dudálását és a vezetők hangos káromkodásait hallgatta, valahol messze tűzoltóautó szirénáját, pár lépésre tőle pedig egy szerelmespárt, a padon ülve, ahogyan fiatal lány könyörögve kért bocsánatot éppen a fiútól, mert csókolózott annak legjobb barátjával. Peters csak állt, hallgatta a hangokat, érezte kipufogógáz szagát és a közeli gyorsbüfé illatának keveredését. Az ujjai már teljesen elzsibbadtak és elfehéredtek a málha fülének szorításától. Ezt észrevéve a férfi megfordult és besétált a szálloda forgóajtaján. Jobbra tőle a recepciós pult mögött mézes-mázos mosollyal köszöntötte az illetékes munkatárs.

-Üdvözöljük itthon uram, remélem kellemesen telt az útja és még kellemesebben fogja magát érezni minálunk! Miben segíthetek?-kérdezte az aprócska szemüveges ember, akihez képest Peters szinte óriás volt.

-Egy szobát szeretnék!

-Értem, hány napra, és milyen ár kategóriára gondolt? Tudok kínálni lakosztályt, ami a parkra néz, kettő, illetve dupla ágyas deluxe szobát, a minibár és a széf természetesen mindegyik helyiségben rendelkezésre áll!-vigyorgott tovább a férfi.

-Mit tudom én…adjon egyet, ami a parkra néz!-vonta meg vállát Joshua, és elővette a bankkártyáját a pultra helyezve azt.

-Értem, akkor nyitva tartom a foglalását, kicsi csalás, de majd hosszabbítja, amikor eldöntötte, hány éjszakát szeretne. Lefoglalom most önnek egy éjszakára, és ez esetben kérem jöjjön vissza holnap reggel tíz óráig ha hosszabbítani szeretne!

Joshua bólintott. Kitöltötte a regisztrációs kártyát, magához vette a szobát nyitó kulcskártyát, és elindult a liftek felé. Halk sípolás jelezte, hogy nyílik a liftajtó. Alig két perccel később a férfi már a szobák közti puha szőnyeget taposta fekete bakancsával, míg meg nem érkezett az ajtajához. A kártyaleolvasóhoz érintette a fehér kártyát, a zár kattant, majd belépett a szobába. Napfényben fürdött az egész helyiség. Balra tőle a mosdó hófehéren ragyogott, a franciaágyra rakta a csomagját, és lassan, olykor felszisszenve a fájdalomtól kibújt a katonai zubbonyból. Ahogy szétnézett maga körül, egyszerűen elképzelhetetlennek, földöntúlinak érezte a finom tisztaság illatát, a rendezett bútorokat, a karbantartott falakat, plafont. Egyetlen porszemet sem látott sehol. Mintha egy másik életből született volna ide. Már csak a nadrágja és fehér atlétája volt rajta, amikor eltöprengve felemelte a karját, tenyerét maga felé fordította, és eluralkodott rajta az a végtelen düh és szomorúság, amit képtelen volt kitörölni magából. Emlékek sokasága, amik semmi másra nem képesek, csak tönkretenni mindazt, ami jó a világban. A tenyerét bámulta megtörten, és érezte a halott fiú leszakadt kezének puha érintését, mintha még mindig azt szorítaná. Joshua egész teste elzsibbadt, elgyengült hirtelen, majd a földre rogyott, és homlokával a szőnyegen csillapíthatatlanul zokogni kezdett. Az egymás után legördülő könnycseppek eláztatták az arca alatt a szőnyeget. Egész testében remegett, a könnyek pedig egyre erősebben robbantak ki a testéből, mintha már évtizedek óta fojtotta volna vissza őket. Tenyerével erősen szorította a kisfiú kezét, semmi mást nem érezve már maga körül. Órákon át sírt a földön, míg végül az oldalára fordult és elaludt. Vörös arcának vonásai lassan, nagyon lassan kisimultak. A nap közben lenyugodott, és az utolsó, narancssárga sugaraival szinte betakarta a földön fekvő férfi testét.

-Hol vagy?-suttogta álmában Joshua zavartan. Hol vagy…?