Had csukom le végre
Had csukódjon végre szemeim könnyfátyola
Szemeimnek zöldje feketét virágoza
Csukódjon hát énrám árnyék s gyűlölet
Csukódjon hát koporsóm, hisz ez hozna örömet
Pihenjen hát testem mely fényét rég elhagyta
Heverjen testem is erőtlen, elhagyva,
s repítse el messzi, jeges szél is nevemet
Had csukom le végre, végre az én szememet
Tombolják el haragomat évszakoknak tánca
Lobbanjon hát futótűz, mely szememet nem bántja
S tépje rózsa vessző én jéghideg bőrömet
Csendüljön hát énekként rég megígért köszönet
Had csukom le végre, végre a sok rosszat
Árnyaktól megvadult pirkadatként roskad
Mindaz mi egykor ösztönként bennem élt
S bennem a Jóisten halálra felcserélt
Had feledjem rögtön álmaimnak képét
Had feledjem egyből személyem egy részét
S feledje el mindenki, mindenki a nevemet
Had csukom le végre, végre az én szememet
Author: Vas Dominik
Vas Dominik az Irodalmi Rádió szerzője. Pár éve foglalkoztat a versírás, ami számomra mindig is egyfajta mentsvár volt, ahol megörökíthetem a számomra szép, vagy éppen fájdalmas érzéseket, érzelmeket, gondolatokat, emellett pedig az önkifejezés egy rendkívül egyedi fajtája. A művészetekben általában a legtöbb ember az érzelmi szélsőségekkel tud azonosulni, hiszen ezek azok a dolgok amiket mindenki valamilyen szinten tapasztal. Legyen az akár az öröm és a boldogság, vagy esetleg ennek az ellentétje. Én mindig is próbáltam ezeket egyfajta összhangként tekinteni, hiszen egyik sem létezhet a másik nélkül, azaz nincs olyan dolog a világon, amiben ne találhatnánk meg mindkettőt.