A legbiztosabb módja, hogy rávegyenek valamire az volt, ha azt mondták „úgysem mered”. Kérdem én, mit tehet erre az, akibe egy csipet önérzet szorult? Természetesen Hannibált megszégyenítő bátorsággal áthalad az Alpokon, vagy Dugovics Titusz módjára a mélybe veti magát.
A falu mindkét utcája előtt volt egy kis árok a csapadék elvezetésére. Tavasztól őszig mindig száraz volt és jó ülés esett a füves partján.
Minden ház előtt volt egy híd, hogy kocsival be lehessen állni az udvarba és mivel az árok nem volt mély a hidat betonból készült hídgyűrűkből csinálták. Jó szórakozás volt a gyerekeknek ezeken átbujkálni, hisz elég nagy volt az átmérőjük, így semmi veszély nem fenyegetett senkit.
Tekintve, hogy nekem már akkor is volt egy nagyon enyhe klausztrofóbiám, gyakran hangoztattam, hogy ez nem jó játék és igyekeztem kikerülni.
Ez mindaddig sikerült, amíg valakinek szemet szúrt a húzódozásom és elhangzott a varázsszó. „Azért nem mászol be, mert félsz és nem mersz.”
Ilyet aztán senki nem mondhat nekem felkiáltással elkezdtem bemászni a gyűrűbe. Sajnos az adrenalin löket és a „megmutatom én” érzés csak a híd feléig tartott, ott megálltam, összekucorodtam és se előre, se hátra.
Mivel hiába vártak a cső másik végén „utánanéztek” mi lehet velem. Először azt hitték elaludtam, de mivel ennek kicsi volt a valószínűsége, második ötletként felmerült, hogy beszorultam. Az a tény, hogy én voltam a csapatban a legkisebb hamar a gondolat elvetésére bírta a többieket és már az ok nem érdekelte őket csak az, hogy hogyan szedjenek ki.
Próbáltak csalogatni ígéretekkel, fenyegetéssel, de mivel egyik sem győzte le a félelmem, maradtam.
Egyik okos – természetesen fiú – azt javasolta, hogy kössenek kötelet a lábamra vagy a kezemre és húzzanak ki, de mivel jól rúgtam és karmoltam, nem akadt jelentkező a béklyózásra.
Talán még most is ott lapulnék, ha az egyik lány nem indítványozza, hogy hagyjanak ott, játszanak mást nélkülem, mert én úgy is olyan beleszólós és irányítgatós vagyok.
A düh erőt adott és mindent legyőző akaratot – mint a Pufin lekvár a Bud Spencer filmben – és egy „megtéplek” kiáltással kirobbantam a gyűrűből.
Szerencsére a lány gyorsan szaladt én pedig nem akartam „arcot veszteni” ezért kihúztam magam és nevetve mondtam, hogy lám mindenkit sikerült megtréfálnom.
Az eset után azért kicsit óvatosabb voltam a döntésekben, ha elhangzott az „úgysem mered”.
Author: Beck Emese
Beck Emese az Irodalmi Rádió szerzője. Beck Emesének hívnak és egy baranyai kisvárosban, Komlón élek. Közel negyven éve ügyintézőként dolgozom egy jogi területen működő magánirodában, amit nagyon szeretek. Kedvenc időtöltésem az olvasás és gyengém, hogy a könyveket birtokolni is akarom. Nincs kedvenc műfajom vagy szerzőm, de természetesen vannak kedvenceim. Írni csak kedvtelésből és közeli barátaim szórakoztatására kezdtem, de pár éve nekiláttam a bakancslistám teljesítésének, mely ugyan néha változik, de a saját könyv megírása mindig is szerepelt rajta. Lányom mindig ösztönzött az írásra, de soha nem volt bátorságom kilépni közönség elé és megmérettetni magam, azonban az idei évben úgy éreztem próbát kell tennem, így pályáztam az Irodalmi Rádió Bálint-napi szerelmes vers pályázaton és legnagyobb meglepetésemre és még nagyobb örömömre alkotásom bekerült az antológiába. Ez után érkezett a felkérés részemre, hogy legyek állandó blogszerző. Kicsit félve vágok bele, mert írásaimmal nem akarom megváltani a világot, nem akarok örök érvényű nagy igazságokat megállapítani, csupán szórakoztatni szeretnék, megnevettetni az olvasót, elgondolkodtatni azon, hogy másoknak sem csupa boldogság az élete és elterelni egy rövid időre a gondolatait a saját gondjairól. Főleg prózát írok, de a pályázat óta – saját magamnak is hihetetlen – felfedeztem, hogy versben néha könnyebben fejezem ki a gondolataimat. Történeteket kitalálni nem...