Homokba karcolt betűk

Kicsi volt még, igazán kicsi. Óvodába járt, a nagycsoportba.

„Előtte az élet!” – mondták, amikor a göndör fürtjeit nézték.

– Mi szeretnél lenni? No, mondd meg a néninek! – faggatták untalan. De a fiúcska nem mondta. Alig volt ötéves, a vonásai máris megkeményedtek, szúrós szemekkel nézett bele a tőle majd ötven évvel idősebb asszony szemeibe, majd tehetetlenségében egyszeriben csak elfordította a fejét, és az anyja oldalának dőlt.

– Szégyenlős szegényke! – mentegetőzött az asszony, miközben a fia hátát simogatta.

– Majd kinövi! – mondta a néni, de a szemei mást sugalltak. Látta azt mindenki.

Elköszöntek, ment mindenki a maga dolgára. Az anya és a fiú némán sétált. Fojtogató volt a csönd. Az asszony a gyermek felé nyúlt, de a fiúcska elhúzódott. Úgy mentek tovább némán, szavak nélkül. Remélve, dacolva. Hamarosan hazaértek, de ott sem esett néhány szónál több.

– Mi volt ma az oviban? – kérdezte szeretettel az anyja, de a lelke mélyén kesergett. Tudta a választ. A fiú csak nemlegesen bólintott.

Csönd volt. Újra csak csönd.

– Finomat főztem ám! – mondta az anya, miközben a hangja majdnem elcsuklott. Fáradt volt, elnyűtt, csalódott.

Csönd volt. Hosszú csönd. A fiú az asszony felé fordította az arcát.

– KKK-öszönöm! – mondta erőlködve, majd a szobájába szaladt.

Dadogott. Szégyellte azt az anyja előtt is. Megvárta, amíg a szüleje a fürdőszobába ment, csak aztán fogyasztotta csak el a vacsoráját.

Sok nap telt el így. Voltak jobb idők, és voltak rosszabbak. Aztán más szelek fújtak. A gyermek nőtt. Talán nem csak méretileg, s nem is az évei szaporodtak meg; érzelmileg lett gazdagabb. Az óvoda az iskola mellett foglalt helyet, s a fiú egyszeriben szerelmes lett. Az érzés rárontott, meglepte, letaglózta. Csak állt az óvoda udvarán, és meredt szemekkel nézett a szomszédos iskola udvarára, ahová az a lány járt.

Megbabonázta a látvány, égette a belsőjét, fájt, és melengette egyben.

Szerelem volt az, visszavonhatatlanul is szerelem. Kín és boldogság keveréke.

Ha ott volt a lány, örült neki, de emésztette is magát. Ha nem volt ott, epekedve várta őt, ha közelebb kerültek egymáshoz, kipirult arccal fordult el.

„Mit mondhatnék neki, ugyan mit is mondhatnék?” – gondolta.

Aztán mindezt elképzelte. Később, amikor egyedül maradt, ki is mondta azokat. Dadogva, rettenetesen, de mégis kimondta, vállalva az érzéseit legalább saját maga előtt. Érzések mardosták belülről, ki kellett azokat engedni magából.

Egy este az anya vacsorát készített. Nem beszélt, a csönd hangtalanul darálta róla a húst. Finom illatok szálltak a levegőben. S a fiú megszólalt. Szavai darabokra törték a csöndet.

– Anya, ttt-aníts mmm-eg írni! – mondta, szinte könyörögte. A szemei remegtek, ahogy az asszonyra ránéztek.

S az asszony nem szólt, nem is kérdezett. Átérezte a kínt. Mosolygott, de zokogott belülről. Tudta, ha egyszer megtanul írni a gyermeke, mégannyira se hallhatja majd szavát. Mégis kimondta azt, amire a gyermek várt.

– Hát persze, kincsem! Holnap elkezdjük! – mondta. Mikor este leoltotta a villanyt, és rájuk zuhant a sötétség, a nő magában el is kezdte a tanítást.

Közben a fiú egy mondókát mondott, egy régi mondókát. Csak úgy magának, hangok nélkül. Mindig azt mondogatta, amikor előjöttek a képek onnan régről, ahogyan az apját megtalálta a földön feküdni. Ács volt, sok tetőt megjavított. Akkor azonban sok cserép el volt törve körülötte. S ő nem felelt, amikor szólt hozzá. Az anyja azt mondta, csak alszik, és minden rendben van, de akkor miért könnyezett?

Nem értette akkor. Mindent csak később. Azóta dadogott.

 

***

 

Új nap virradt. Az udvaron voltak ők ketten.

Csönd. Megint csönd. Soha nem hagyta az el őket! Olyan volt, mint egy örök és kellemetlen tanú az életükben. A gyermek maga elé bámult, dacos volt, az asszony tanácstalan. S az asszony szertenézett maga körül, mert nem volt más, amit tegyen. Előző este pedig oly aprólékosan átgondolt mindent.

Más az élet. Átírja az álmokat.

Meglátott egy gallyat a porban feküdni. Szép, hosszú gally volt az, lehetett használni akármire is. Kézbe vette. Eleinte csak firkált vele, karistolt, aztán írni kezdett. Szeretet volt a tinta, gondoskodás a pálca, játék minden mozdulat. Az anyaság, a féltés vezette a vonalakat.

Néhány pillanat múlva egy telt ákombákom virított a homokban, mégis csinosnak tetszett. Olyan írás volt az, amilyet csak a nők tudnak.

– Látod, kincsem! Ez az „a” betű. Az alma, az autó kezdődik ezzel. Próbáld! – mondta a nő, és a fiú kezébe adta a pálcát. A fiú vonakodva vette el, majd odafigyeléssel utánozni kezdte az ábrát. Reszketeg keze szinte darabolta a homokot, de végül sikerült teljesítenie az anyja kérését.

– Szép! Igazán nagyon szép, mondta az anya. Szemei ragyogtak, az arca tündökölt, rég nem volt már része hasonló örömökben. A fia mindvégig zárkózott maradt. Vele is.

Homlokon csókolta egyszülöttjét, majd buzdította; írjad még, rajzold! Legyen tele ez az apró föld! – s a fiú tette, amire az anyja kérte. Lehet azért, lehet más hajtotta, de egyre szebben kanyarodtak a betűi. Mikor eleget gyakorolta, az asszony mást talált ki; – nézd, kincsem, ha egy vesszőt teszünk felé, akkor „á” betű lesz belőle! Ádám, árok, árpa… Próbáld!

Ment az is, hogy is ne ment volna! Nem voltak fáradtak még, s a nő a „b”- t is megmutatta volna, de a fiú közbeszólt.

– És, hogy ííí-rják a „szö” betűt?

Az asszony eleinte nem értette, de a fiú meg akarta azt tanulni, hát megmutatta.

Szép karcsú betű volt, tetszett az a fiúnak. Hamar megtanulta írni, talán még többször is próbálta, tökéletesítette unszolás nélkül. Az anyja élvezettel nézte azt, s közben azon gondolkozott, miért pont azt a betűt választotta a fiú. S a gyermek nem fáradt. Kérte a tudást, szomjazta azt. Nagyon régen töltöttek annyi időt együtt, a nő boldog volt, örült minden egyes pillanatnak.

– Nos, melyik betűt szeretnéd ezúttal? – kérdezte furfanggal a hangjában, mert érezte, hogy valahová ki kell, hogy lyukadjon ez az egész.

– Azt, aaa-melyikkk-el aaaz egér kkkezdődik! – hadarta, de a szeme tűzben égett.

– Ahogy az egér… – búgta az anya, és szép vonásokkal rajzolt egy „e” betűt.

A fiú gyakorolt, az anya tovatekintett. Amott a sok „szö” betű sem tűnt még el, mintha rántották volna maguk mellé a megannyi „egér” betűt. S az anya megvilágosodott. Felállt, arrébb ment, hogy a gyermek ne lássa, ne hallja. A szájára tapasztotta a kezét, az arca elé borultak őszbe vegyülő fürtjei.

Egyre több volt a fehér.

Akkor eszébe se jutott.

Zokogott.

Nevetett.

Zokogott.

Nevetett.

Mindezt némán, de mégis szívszaggatón.

Megértette, bizonyossá vált előtte, hogy áttörtek a gátak.

Ideje volt.

Elfordult, letörölte a könnyeit, megköszörülte a torkát.

S mosolygott.

A nők csodálatosak.

Nem szólt semmit. Csak leült a fiú mellé, és írni kezdett a homokba. Nem volt több pálca, az ujjaival tette azt.

A fiú nem figyelt.

Eleinte nem.

Aztán egyre hosszasabban figyelt arra a szóra, amit az anyja írt minduntalan a homokba.

– Aaa-z mmm-it jelent? – kérdezte.

– Szeretlek! – mondta egyszerűen. Úgy is hangzott. Mégis belepirult abba a gyermek. Alig tudta levenni arról a homokba karcolt szóról a szemét. Izgága lett, bár szerette volna leplezni azt.

Az írásóra azután hamar vége lett.

A fiú az ujjaival elmaszatolta az aznapi munkát. Azt az egy szót azonban meghagyta. Úgy gondolta, az anyja nem vette észre.

Az anyák azonban nem olyanok; mindenről tudnak.

Vacsora után a gyermek elköszönt. Nem aludni tért azonban. Kiosont az udvarra, ceruzát vett elő és papírt. Lerajzolta azt az egy szót arra a papírra, és odabent még ezerszer leírta. Utoljára egy cifra lapra írta azt fel, öröme volt abban. Aztán amikor kész lett, összehajtotta, és az ingének zsebébe tette.

Másnap, nem mert az udvarra kimenni. Azután sem. Sok idő telt el így. Belesorvadt abba a lélek. Egyszer mégis kinézett az ablakon. A lány ott állt. Szép volt, gyönyörű. Meghasadt abba a szív. A fiú kiment. Rohant. A szíve dobogott, a lábai csak vitték előre, mintha soha nem akartak volna megállni a súlytalannak tűnő teste alatt. Akkor minden könnyű volt, csak a feladat nehéz.

Lihegve állt meg a lány előtt, aki kérdőn nézett rá. Remegett a lélek. A fiú nem állta a pillantását. Lesütötte a szemét, és a zsebében kezdett kotorászni.

A cetli nem volt sehol.

Elmaradt.

„Hol van?” – esett kétségbe a fiú, és újra beletúrt a zsebébe. Csak a semmit markolászta. Segítségkérően nézett az útra, de a poros járda szótlan maradt. A fiú visszafordult. Lassan a lányra emelte a tekintetét.

Szép volt az a lány. Nagyon szép. Bár ne lett volna annyira csodálatos!

És mégis!

Az a lány magyarázatot akart. Szavakat. Valamit.

„Mit akar ez a fiú?”

S a fiú szólásra nyitotta a száját. Hangja rekedtes volt, felismerhetetlen. Mintha csak az apja szólalt volna meg helyette.

– Szeretlek! – mondta ki egyenesen a lány szemeibe tekintve. Szép volt az a szó, csengett, mint a harangzúgás. Tetszett az a fiúnak, tetszett a lánynak. S a fiú kimondta ismét és megint, újra meg újra.

– Szeretlek, szeretlek, szeretlek… – és csak mondta, amíg a levegő engedte neki, majd megállt, pihegett, és csöndesen lesütötte a szemét.

Csönd volt.

Mérhetetlen, vigasztalan csönd.

Ölni tudott volna az.

De mégsem.

A lány csókja volt, ami összetépte azt a marcangoló csöndet. A fiú arcán csattant az.

A pillanatok órákká nőttek, s a fiú soha nem dadogott többé.