Szohner Gabriella Jégcsapok

Szohner Gabriella: Jégcsapok

A folyó csendes méltósággal ballagott. Nem volt fecsegős kedvében. Az idő kellemetlenül hideg lett, s bár még nem fagyott, a víz közel állt a dermedéshez. A sekélyesebb részeken itt-ott megcsillant egy picinyke hártya, ami majd növekszik, hízik, és lassan eléri a víztömeg közepét. A folyó tudta ezt. Most még nyaldosta a parti köveket, néha loccsant egyet csak úgy, majd újra elcsendesedett. Nem is igen volt kihez szólnia. A fák már régen lombjukat vesztették, és azon nyomban nyugovóra tértek. Velük tartottak a bokrok, a kistestvéreik. Széttárták csupasz ágaikat, és olyan mélyen aludtak, hogy észre sem vették, amint egyik-másik karocskájukat az előző napok esőzései miatt megemelkedett, és szétterült víz egészen átölelte. Az év ezen szakaszában itt nem járt senki. A meder olyan hirtelen mélyült, hogy nyáron sem volt alkalmas semmire. A folyónak ezt a részét a fürdőzők is, a halak is elkerülték.

Egy asszony lépkedett lassan, nehezen a keskeny parton. A cuppogós sárban száras cipője, minduntalan lecsusszanni készült, egyetlen szál drót tartotta a jobbost is, a balost is. Figyelnie kellett, hogy a lábán tartsa. Olykor megállt, lehajolt, kikotort a sárból egy követ, a majdnem a földig érő kabátja zsebébe rakta. Nagy volt a kabát, kétszer akkora is talán, mint a viselője. A találomra gyűjtött, mindenféle alakú köveket elgémberedett ujjaival eligazgatta a zsebekben, így tudott még betenni néhányat.  A nyakában szutykos madzagon szutykos szatyor lógott, néhány ökölnyi követ oda is bepakolt. Lassan mozgott, hátráltatta a hideg, meg a sár, amiből kikaparta a köveket. Alig állt a lábán. Enyhe pára gomolygott a folyó felett a lebukó napban. Az asszony sóhajának melege szempilláira csapódott, vízcseppekké változott. Letörölte őket. Szempillái mandula alakú szemeket kereteztek, mélyen, beesetten ültek szürke arcában, amit a saras kezével kent össze. Orra szép ívű, nemes vonásokat sejtetett, ajkai keskenyre szűkültek, kékeslilában játszottak, az álla közepén megbúvó gödröcske valaha vidám mosolyokban táncolhatott.  Nem bírta tovább vonszolni a terhét, görnyedt testét lassan nagyobb kőre engedte. Pihegett.

-Nem várhatok sokáig – motyogta – Hamar sötétedik.

Az égre emelte tekintetét.

A helytől, ahol az asszony leült, pár percnyi sétára volt a híd. Nem látszott jól, a pára eltakarta. A híd is fázott. Érezte ugyan a rajta átsétáló asszonyt, át is karolta volna örömest, mert megérezte ijesztő szándékát, bebetonozott lábai miatt azonban mozdulni sem tudott. A folyó is, a híd is, is jól ismerték az asszonyt. Gyakran járt erre, az egyik parton lévő erdőből, a másik parton kiépült, nyüzsgő nagyvárosba.

-Nagyon szomorú!- reccsent a híd.

-Mit akarhat? – loccsant a folyó.

A fák, mintha féltek volna felszínes álmukban, egymáshoz koccantak ágaik.

A kotnyeles verebek, természetüket meghazudtolva csendes ijedtségben gubbasztottak.

 

Messzebb innen, a városban, annak is a gazdagabb részén már kigyúltak a fények. Itt született és nőtt fel, az az asszony, aki most a folyóparton roskadt magába. Ott találta meg a szerelem, ott dolgozott, ott lakott a férjével, saját otthonukban. Boldogok voltak, gyerekzsivajos jövőt tervezgettek, várták a babájukat, aki nemsokára megérkezik, és értelmet ad életüknek. Karácsony felé járt az idő, s ők vidáman ültek autóba. Bevásárolni, szórakozni indultak az ünneplőbe öltözött utcákba, üzletekbe. Nagyokat nevettek, forró csokit kortyolgattak, jól megrakták ajándékokkal az autót. Észre sem vették az esőt, ami pár pillanat alatt jégpáncéllá fagyott az utakon. Csúszkáltak az emberek, csúszkált az autó. A férj, ha érezte is, nem nagyon bánta a jeget. Évődött, viccelődött asszonyával, a pocakját simogatta, csiklandozta, nevettette. Sokkal később sem tudta felidézni, hogy pontosan mi történt. Fehér falak között eszmélt, iszonyú fájdalmat érzett a lábaiban, a torkában, a hasában. Nővér jött, injekciót adott, ettől csitult a fájdalma és tisztult a tudata. A felesége után kiáltozott. Az orvos megnyugtatta, hogy nincs baja, nemsokára jönni fog. Amikor találkoztak, a fájdalmuk a tetőfokára hágott. Az asszony sápadt volt, nagyon sápadt, és nem volt már gömbölyű a hasa.

-A babát elveszítettük – szipogta. – Többé nem lehet gyermekünk.

Tényszerű volt minden mondata. Mit is mondhatott volna még? Sírdogáltak sokáig, aztán egymásba kapaszkodtak, s a gyógyulással törődtek.

 

Jóval később csitult a fájdalom, mint ahogy mindenféle fájdalom enyhül az idővel, bennük is homályosodtak a tragikus percek. Addigra azonban hideg közöny fészkelődött közéjük. Hogy mi táplálta ezt a másiktól való elzárkózást maguk sem tudták. Talán a tudat, hogy további életüket, terveiket kettészelte egy esztelen pillanat?  Vagy az önvád, amit a férfi egyre inkább magára húzott, elmerült benne, és hagyta, hadd marcangolja? Vagy talán az asszony lelkének sóvárgása? Fájdalma a be nem teljesült anyaság miatt? Bármi volt is az oka, mindketten jégcsapokat növesztettek maguk köré. Hosszúra nyúlt ez a ridegség. Egymás mellett éltek, egymás nélkül, hidegen, s ebben a hidegben megdermedt mindenféle kapcsolat. Elmaradtak a barátok, a jó szomszédok, a szülők, a munkatársak. Nem szerették sem a jeges levegőt, sem a jégcsapokat. Magukra maradtak ebben a fagyban. Olvadásról, gyerekről szó sem esett. Egy napon a férj abszurd ötlettel, és egy nővel érkezett. Azt mondta, mindent alaposan átgondolt, el is intézett, egy aláírás hiányzik mindössze, amit a feleségétől vár.

– Családot akarok, gyereket. Tudom, nagyot hibáztam. Most helyrehozom – folytatta.

– Hogyan? – kérdezte az asszony.

– Béranyát kerestem, és találtam is – mutatta be a nőt.

– Ezt nem szabad! Ez illegális! – tiltakozott az asszony.

– Mint a heroin, meg az ópium – simította haját a férfi. – Nem állhat az utunkba senki. Semmi! Csak a beleegyezésed kérem. Minden rendben lesz!

A nő, aki a terhességet bevállalta fiatal volt, szép, és meglehetősen okos, horribilis összeget kért a szolgáltatásért.

– Honnan lenne ennyi pénzünk? – firtatta az asszony.

Balsejtelmek gyötörték, vizsgálgatta a nőt, fürkészte a férjét, vallatta a jövőt. A lehetőség, az anyaság gondolata, minden rossz érzése ellenére rózsaszínre festette az eget. A „lesz, ami lesz” gondolatával aláírta a papírokat. Banki hitelt vettek fel, jelzáloggal az otthonukra. A béranyát kifizették, aztán vártak. Az asszonyról olvadozni kezdtek a jégcsapok. Nem tartott sokáig a tavasza. A férj egyre titokzatosabb, és szófukarabb lett. Soha nem mondott semmit. Vagyis, egyszer, hónapok múlva mégis. Elmondta, hogy a béranya eltűnt a pénzükkel, sehol nem találja. Neki pedig nincs állása, a leépítések során elsőnek rúgták ki. Az asszony akkor még reménykedett. Még tudták fizetni a hitelt, de rövidesen ő is elveszítette a munkáját. A bank követelőzött. Az események innen már túl gyorsan követték egymást, az ajtóban a végrehajtó toporgott. Nem volt segítség. Újabb hideg zúdult rájuk, és újabb jégcsapok nőttek. Mindent maguk mögött hagytak. Házat, bútort, ékszert, értéktárgyat. Előbb a város szegény negyedében próbáltak boldogulni. Rossz ötlet volt, mit sem tudtak az ottani rothadó, mocskos életről. Farkastörvények uralkodtak, hol egyik, hol másik kapualjból űzték ki őket, néha tettlegességig fajultak a dolgok. Éhesek voltak, rongyosak, kiszolgáltatottak. Egyre kijjebb szorultak a városból, már a külváros sem tűrte őket, volt ott elég nyomor. Egy lucskos, csatakos napon értek el a folyóhoz. Átkeltek a hídon, az erdőbe tartottak.

– Kik ezek? – loccsant a folyó.

– Még nem láttam őket – reccsent a híd.

– Ismeretlenek! Ismeretlenek! – zizegték a falevelek.

A kotnyeles verebek, akik keresztbe-kasul járták a környéket, és mindenkiről mindent tudtak, egymás szavába vágva csiripelték el a történetüket.

 

A házaspár öreg fa tövében, vastagabb ágakból, összetákolt egy kunyhófélét. Itt átmenetileg meghúzhatták magukat. Ha tehették, hoztak valamit a városból, beépítették új otthonukba. A szükség közelebb vitte őket egymáshoz. A férj kedvesebb, segítőkészebb lett. Az asszony őszintén sajnálta az urát. Előbb a baleset, most meg mindent elveszítettek. A férje bűne, vagy inkább balszerencséje, hogy itt tartottak, de erre gondolni sem akart. Még nem késő gondolta, még mindent helyrehozhatnak. Állást kapnak, új életet alapoznak, építenek fel. Reménykedett. Történhetett volna így is. A sors azonban másként keverte a lapokat. Ahogy nyár felé haladt az idő, melegedtek az éjszakák, a férj elmaradozott. Széjjel kell válniuk, így magyarázta, többre mennek külön-külön. Később előfordult, hogy éjszakára sem tért meg, több napra is egyedül hagyta az asszonyt. Ha visszatalált vagy részeg volt, vagy patyolat tiszta és illatos, mint aki selyemágyban aludt. Soha, semmit nem magyarázott meg. Az asszony magányosan járt be a városba, egész nap ott kódorgott. Ennivalóért kutatott, elviselte a lenéző pillantásokat, a durvaságot, az ütleget. Estefelé visszabotorkált az erdőbe. Eközben őszbe fordult az idő az első falevelek már rozsdabarnán várták halálukat.

– Szegény asszony!- loccsant a folyó

– Az ám! – reccsent a híd.

– Nem bírja ki! Nem bírja ki!- zizegték még utoljára a falevelek, majd a folyóba hulltak.

A kotnyeles verebek, akik a nyáron kövérre hizlalták magukat, még most is magvakat keresgettek. Egymás szavába vágva, nagy csiripeléssel fejezték ki nemtetszésüket.

 

Egy átlagos napon történt. Egy átlagos napon, amikor általában semmi sem szokott történni. Az asszonyt, akiben már alig volt felismerhető a régi valója, megszólította egy régen látott, távoli rokon. Záporoztak a kérdései. Ő mélyebben hajolt a kukába, de a rokont nem lehetett ilyen könnyen eltántorítani. Sorjáztak a kérdések, s amikor mindenre választ kapott, magához édesgette az asszonyt.  Megetette, megfürödhetett nála, még tiszta ruhába is öltöztette. A tanti nem akarta visszaengedni az erdőbe, mi több, egy pislákoló reménysugarat csillantott meg előtte. Azt mondta, szerez nekik állást. Azt is mondta, hogy tud albérletet, míg nem szedik össze a rá valót, ellakhatnak nála. Az asszony fantáziája meglódult. Már látta is magukat rendes ruhában, rendes lakásban, helyrehozott életben, örökbe fogadott gyerekekkel. Vajon hogy közölje mindezt a férjével? Hogy fogadja majd? Hónapok óta élnek egymás mellett ki-ki a saját jégcsapjaival. Egyik ötletet a másik után vetette el. Teltek a napok. Mire lehulltak a levelek, az asszonynak mégis sikerült tervet kovácsolnia. A születésnapja közelgett ez lesz a legmegfelelőbb este a beszélgetésre. Azon a napon az asszony nagyon készült. Aprócska ajándékot vásárolt, egy üveg bort vitt a szatyorban, s mire a hídhoz ért már mosolygott.

-Boldog – reccsent a híd.

-Kacag – loccsant a folyó.

-Eleget szenvedett – sóhajtotta az utolsó falevél és felfeküdt a szél szárnyára.

A kotnyeles verebek az utolsó magvakat csipegették a folyóparton, már nem értek rá csiripelni. Szorította őket az idő.

 

Azon az estén azonban a férj nem ment haza. Nem érkezett meg nappal sem, és a következő éjszaka sem. Az asszony begyalogolt a városba. Fogytán volt az ennivalója is, de jobban a férje holléte izgatta. Egy idegen utcába keveredett, azt sem tudta hogyan. Bámulta az ismeretlen utcanevet, körbe-körbe nézett, hogy tájékozódjon. Egy pillanat volt az egész. Egy pillanat, amikor minden megfagyott. Egy pillanat, amikor meglátta őket. A nőt, akit évezredekkel ezelőtt béranyaként ismert meg, a férjét, tiszta ruhában, elégedetten, és egy két év körüli fiúcskát, akit kézen fogva vezettek. Boldognak, elégedettnek tűntek. Az asszony már csak arra vigyázott, hogy őt ne lássák meg. Jeges szél támadt. Bekucorgott egy kapualjba. Hallgatta, a hirtelen feltámadt szelet, hallgatta, ahogyan a szíve szilánkokra repedt. Nem sírt. Levetette szép ruháit, a kukához hajtogatta, amiből egy télikabátot sikerült szereznie. Lassan ért folyóhoz, nehezen lépkedett a keskeny, sáros parton. Kezével kaparta ki a különböző formájú köveket. A kabátja zsebébe rakta, meg egy szutykos szatyorba, ami szutykos madzagon lógott a nyakában. Az asszony nem bírta tovább vonszolni terhét. Görnyedt testét lassan egy nagyobb kőre engedte. Pihegett.

-Nem várhatok sokáig – motyogta – Hamar sötétedik.

Az égre emelte tekintetét.

– Nagyon bánatos!- reccsent a híd.

– Mit akarhat? – loccsant a folyó.

A fák, mintha féltek volna felszínes álmukban, egymáshoz koccantak ágaik.

A kotnyeles verebek természetüket meghazudtolva csendes ijedtségben gubbasztottak.

 

 

 

 

Szohner Gabriella
Author: Szohner Gabriella

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel. A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim. Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja. Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat. Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam: „ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


VOLT EGYSZER….

Volt egyszer, hogy megláttalak, forró nyár volt, sütött a nap, hajadat lágy szellő fújta, s elhívtalak randevúra.   Volt egyszer, hogy csókod loptam, ajkad ízét

Teljes bejegyzés »

ELSŐ BETŰS!

Ki vagyok én? – kérdem önmagam, És mióta ilyen ősz hajam? Rám nem ismer már senki sem, Délceg alakom úgy hiszem Évekkel ezelőtt elveszett, S

Teljes bejegyzés »

Élethajó

Fut az Élet hajója. Búsan néha dalolva Munkától meghajolva Ezüsthajú anyóka   Régi idők hajnalán Vályog falú,hűs tanyán Fonó zengő víg dalán Táncra perdült kisleány

Teljes bejegyzés »