A Boszorkány

 

 

“A természet könyörtelen; nem hajlandó visszavonni virágait, illatfelhőit, muzsikáját és napsugarát az emberi aljasság miatt; földre sújtja az embert az isteni szépség és a társadalmi ocsmányság ellentétével. Nem kegyelmez; az embernek el kell viselnie a pillangó szárnyának, a madárdalnak szépségét, el kell viselnie, hogy a gyilkosságok, a bosszúállás, a barbárság kellős közepén elébe toppanjanak a természet szent szépségei (…). Az ember tör, az ember zúz, az ember öl, az ember magtalanít; de a nyár nyár marad, a liliom liliom marad, a csillag csillag marad.”

Victor Hugo

                                                                                             A Boszorkány

 

  1. A színrelépés

 

Alig pár hónapja járta a vidéket, az éghajlatváltozással foglalkozó kormányközi testület megbízásából, kutatómunkát végzett.

Vajda István meteorológusként került ki az egyemről, eddigi munkája során, megszállottként kereste az emberiséget végveszélybe sodró klímaváltozás okait, valamint, a klímadinamika rejtelmeit kutatta. Kolozsvári egyetemi katedráját cserélte vándorbotra, kapva kapott egy felajánlott lehetőségen, mikor a Nemzetközi Környezetvédő és Tanácsadó Iroda kutatómunkára kérte fel a globális felmelegedés helyzetére vonatkozóan. Kutatási területe egy hatalmas természetvédelmi terület volt. Régen magyarlakta vidék, a mai Romániához csatolva. Rejtelmes őserdők, sziklás hegyek, völgyek, néhol érintetlen, sűrű rengeteggel. Szállást egy erdészházban kapott, ahol már lakott valaki. Kálmán, az idős erdész közömbösen fogadta. Napok múlva már előfordult, hogy együtt vacsoráztak. A hatalmas, tekintélyt parancsoló, rönkfából ácsolt faház egy erdőszéli tisztáson állt, közelében sejtelmesen kanyargott egy kristályvizű patak. Reggelente innen indult útnak, előfordult, hogy napokra, hátizsákjában cipelte szállását, és a legfontosabb túlélőkészletét. Ám a telefonját soha nem vitte magával. Végéhez közeledett a nyár. Szorgos mókusok gyűjtötték a télirevalót, néhol szarvasbőgés hangja hallatszott a távolból. Bár a reggelek már hűvösebben, köddel indították a napot, nem volt érezhető az időjáráson, hogy hamarosan zorddá válik a vidék. Hajnalodott mikor útra kelt. Nem tervezett több napos kirándulást a mai napra, csak a közeli Medve szurdok vidékét szerette volna alaposan átnézni. Délelőtt nagyon jól haladt, észre sem vette mennyire eltávolodott az ismerősnek hitt területről. Ragyogó napsütésben gyalogolt, hihetetlen közelségből őzek követték, ügyet sem vetve a világukba nem illő kétlábúra. Mikor elveszett a vékonyka erdei csapás, tanakodni kezdett. Évszázados fenyők, áfonyadzsungel állta útját. Megfordult arra, ahol a napfény erősebben jutott át az ágak között, egy tisztást sejtett. Valóban, mikor elhagyta a sűrűt, varázslatos rétre jutott. Ragyogó napfény kápráztatta, először alig látott az erdei homályból kijutva. Színes tarka tengerként ringott a mezei virágok sokasága, édes illatuktól szinte elszédült. Talált egy alkalmas helyet, hozzáfogott egyszerű ebédjéhez. Nem evett sokat, ételét elpakolni készült. Ekkor zajt hallott. Körbekémlelt. A magas fűből, egy vörös bunda villant elé. Teljesen nem látta a vörös szőrme viselőjét, méretéből következtetett, kutyánál nem nagyobb, – talán róka lehet. Kisvártatva a rejtőzködő megmutatta magát. Egy jól fejlett, vörös róka termett előtte, leült vele szemben. Először a meglepetéstől mozdulni sem tudott, aztán nem is akart, nehogy elriassza. Józan esze azt diktálta, legyen óvatos, hiszen a szelíd állat veszettséget is hordozhat. Ám az előtte ülő négylábú nem tűnt betegnek, egyenesen rá nézett, sőt úgy tűnt, mintha akarna valamit. István megelőzte. Lassan fordult felé, halkan megszólította.

– Jó napot!

Közben a Kis herceg meséje jutott eszébe, ezért majdnem elnevette magát.

Mit művel, egy állathoz beszél, ha valaki látná, bizonyára bolondnak hinné. Számára már csak az lett volna meglepőbb, ha a megszólított ravaszdi válaszol. Nem tette. Továbbra is nyugodtan ült a fenekén, és rá bámult. István folytatta hátizsákos ebédje elpakolását, majd egy darab kolbászt kettétört, a vörös bundáshoz fordult újra.

– Éhes vagy? – a ravaszdi okos képet vágva, billentett egyet a fején.

A kétlábú megértette válaszát, lassan egy kolbászdarabot gurított a róka elé. Az nyugodtan felállt, óvatosan a szájába vette a kínált eleséget, majd nyugodtan elrágta. Pofáját nyalva, közelebb húzódott, egyáltalán nem mutatta jelét a félelemnek. István hitetlenkedve rázta fejét.

– Nahát, azt hihetném, hogy a meséből csöppentél elém, de úgy látom téged már megszelídített valaki.

Közben feltápászkodott, hátizsákját felhúzva indulni készült. Megtett pár lépést, elképedve látta, a róka a nyomába szegődött, kutyaként követi.

– Nem bánom, ha akarsz, tarts velem.

Mögötte úgy kocogott a róka, mintha mindig cimborák lettek volna. István néha meg megállt, jegyzetelt, a talajt, a növényeket vizsgálta. Négylábú követője ekkor leült, türelmesen megvárta, míg újdonsült barátja végez a papír kaparászásával. Késő délután lebukóban járt a nap, vörösre festette a rét füvét, a távolban madarak húztak hazafelé. Teljesen idegennek tűnt a vidék. Jobbra egy erdő magasodott fekete falként, körbekémlelt, a távolban az alkonyi nap fényében nagyon magas hegyek tűntek fel. István a fák felé vette útját. Arra gondolt, keres egy csapást, még sötétedés előtt megleli a hazavezető utat. Hátra pillantott, a róka hűségesen a nyomában, várakozott.

Elérve az erdőt, nem látott csapást. Haladt a fák mentén, kereste a rést, amin elindulhat. Hiába leskelődött, az alkonyat egyre sötétebb árnyakkal nyomult közelebb. Kilátástalannak tűnő helyzetében fogalma sem volt merre induljon. Süket, néma csend vette körül. Sehol egy hang. Szurokfekete alaktalan sötétségben tapogatózott. Elemlámpája lemerült, nem is gondolta, még a nap kezdetén, hogy szüksége lehet rá. Bizonytalanul haladt, mintha mélyvízben úszna. Nem volt félős. Délután már sejtette, nem fog kijutni az erdőből az est leszállta előtt. Átkozta magát. Már régen az erdészház biztonságában kortyolhatná kedvenc borát, a kandalló lángjait bámulva, ha nem téved el. Eltévedt. Végső csapásként elveszett lába alól a talaj. Zuhanni kezdett. Azt még érezte, hogy ágakhoz, sziklákhoz csapódik, tehetetlenül pörög a semmibe. Elveszítette eszméletét, olyan volt az egész, mint egy filmszakadás. Se hang, se kép, csak üres semmi.

Idegen füstszag ébresztette. Mozdulni akart, de a fájdalom megbénította, minden porcikája sajgott. Kábán próbálta szemét kinyitni, ám csak halvány foltokat látott. Hallgatta a tűz rágta ágak pattogását. Tisztult a látása, megbűvölten nézte a lángok táncát. Valahol a magasban, a kiugró sziklákon természetfeletti képek villantak fel. Lovak rohantak felhők között, majd alakjuk elveszett a sötét semmiben. Talán álmodott. Érezte a tűz gyógyító melegét,  puha takaró óvta sérült testét. Zúgott a feje, halk hangokat hallott. Egy karcsú alak sziluettjét vélte felfedezni a vibráló lángok fényében, majd ismerős állat alakja tűnt fel, mert megvillant vörös bundája. A róka! Hihetetlennek tűnt, tisztán hallotta és értette  az elhangzó szavakat, különös félelem kötötte gúzsba, nem mozdult.

– Utolsó pillanatban érkeztél. Megkértelek, hogy vigyázz rá! Ki tudja, mikorra tud újra talpra állni. Keresni fogják. Mi a fészkes, fenét fogok tenni? Nem ez volt a terv.

István óvatosan kinyitotta a szemét, ekkor már egy ismételt vörös villanást látott, amint a róka eltűnt a sötétségben.  Még jobban megrémült, mikor hozzáfordult a karcsú alak.

– Nicsak, felébredtél? Látok akkor is, ha te úgy véled, – nem. Észrevettem, figyelsz.

Könnyedén libbent közelebb, úgy, mintha nem is lépne, hanem úszna a levegőben.

István bénultan feküdt, nem tudta eldönteni, az ébrenlét, vagy az álom vidékén jár. Szorosan zárta szempilláit, a struccmadár jutott eszébe. Bár ez kevésbé adott megnyugvást. Érezte, hogy aki hozzá beszél, egyre jobban közelít. Furcsa virágillat lengte körbe, friss ibolya, szénaillattal keveredve. Minden bátorságát összegyűjtve, akadozva próbálta formálni a szavakat.

De nem tudott megszólalni. Látva igyekezetét, a rejtélyes megmentője újra hozzá fordult.

– Anna vagyok. Ne félj tőlem. Lezuhantál a sziklákról, csoda hogy élsz. Fox figyelmeztetett, majd rohant hozzám, hogy segítsek. Neki köszönheted az életed, bár ő csak egy róka. Most pihenj, hallgasd a természet hangját. Üzen neked. Figyelned kell a jeleket.

Elfordult, fát dobott a tűzre. A fellobbanó lángok fénye körbefonta, glóriát alkotva. Újra beszélni kezdett.

– Gondoltál már arra a rengeteg csendes ajándékra, amelyről azt gondolod, jár neked? Szikrázó reggelek, elnyújtózó nap ölelte délutánok, a bársonyos alkonyok, meleg nyári esték nehéz, fűszeres szénaillata, őszi erdők arany bársonya, ezer éj milliónyi csillaga… tiéd mindez, tudtad?

István bénultan feküdt, képtelen volt mozdulni. Hangosan pattogott a tűz, és legnagyobb rémületére, résnyire nyitott szempillái mögül, egy smaragdzöld szempárt vélt felfedezni, amely egész közelről vizslatta. Erős dorombolásából arra következetett, hogy egy macska van a közelében. A koromfekete hatalmas jószág, közelebb óvakodva befészkelte magát az oldalához. Érintése puha meleg párnaként simult mellé. Ekkor, halk nevetést hallott.

– Nicsak, S’uflet vonzódik hozzád, ez még soha nem fordult elő.

Hirtelen megremegett a föld. A macska körmeit kieresztve kapaszkodott, majd hátát meggörbítve dühösen fújtatott. Hatalmas ugrással termett gazdasszonya mellett,  minden szál szőre égnek meredt.

– Mi történt? – kérdezte kábán István, közben erőlködve próbálta felmérni környezetét.

Egy barlangban lehetett, melynek a méreteit meg sem tudta becsülni, hiszen a tűz által megvilágított rész után, minden a sötétségbe veszett. Észlelte, amint a női alak ismét közelít hozzá. Szellőszerű rövid érintést érzett, majd ismét hallotta a hangot.

– Nyugalom, csak a szokásos. Robbantanak. Követ, szenet, utat, és mindent, amit gyorsan akarnak megszerezni. Szánalmas az igyekezet, amellyel elpusztítják, felégetik az életet maguk körül az emberek, azért, hogy még nagyobb teret szerezzenek hatalmuknak. Tudod, mi az emberek legnagyobb bűne? A közöny. Én, ezen már nem tudok segíteni. Elviselem őket, míg van türelmem, de az lassan elfogy.

Szeme vészjóslóan villant, de folytatta.

– Ne várj tőlem semmit, nincsenek korlátaim, rajtam már nem fog a tűz se.

Felkacagott, majd síri hangon folytatta.

– A bosszú nem alszik ki soha szívemben, hiába tudom, megbűnhődtek azok, akik vesztemet okozták. Látva mit műveltek évszázadokon át, azok akik tovább éltek, ez mégsem tett bennem igazságot. Most e helyzetben, ahol vagyok, már nem hiszek senkinek, konok vadságomban a magam törvényei szerint létezem a világotokban.

Elhallgatott. A síri csendben, az ember, akiben még törékenyen pislákolt az élet lángja, a vadbőrök védelmében azon tanakodott, mennyi az esélye arra, hogy visszatérjen saját világába, ahol eddig élt. Oda, ahol módszeresen pusztítják a saját környezetüket embertársai. Érezte a lény dühét, erejét, erejét elvesztve, rettegve lapult.

A félelmetes Anna úgy érezte, ahhoz hogy dühét elszántságát, félelmetes erjét megértse a pártfogolt ember, teljesen fel kell tárnia a múltat, amely idáig repítette.

– Elmondjam, mit tettek velem azok akik visszaéltek a hatalommal, amit rájuk ruházott egy eszme?

Óriás láng lobbant, a törékeny karcsú alak szikrázva szökellt a hatalmas barlang tetejéig, félelmetes dühében, még a testéből is lángok csaptak ki .

– Tűkkel szurkálták végig testemet, várva arra, mennyire vérzem. Leborotválták hajamat, majd pellengérre állítottak, mint valami állatot. Majd a jobb hüvelykujjamat összekötötték a bal nagy lábujjammal, megtették ezt keresztben is. Kötélre kötöttek. Mélyvízbe dobtak, nem várták meg, míg felbukkanok. Ám felhúztak, félholtan. Kaptam még egy éjszakát. Akkor meglátogatott egy hájas pap, aki az utolsó kenetet adni készült hozzám. Nos, nem adott, csak elvett. Mindent, amit egy lány őriz annak, akire egész életében vár. Távozását megelőzően még odavetette.

– A halálodért azért még meg kell szenvedned.

– Másnap nagy máglyát raktak, majd megkötözve arra vetettek. Egyetlen bűnöm volt csupán, gyógyítottam a sérült, beteg állatokat. Soha nem küldtem el az embereket sem, ha megkerestek bármilyen nyavalyával. Ez lett a vesztem. Már nem bánom, mert a tűz megszabadított a jelentéktelen testi fájdalmaktól. Nem félek tőletek. Független lettem, nem élek, de létezem a világotokban. Itt vagyok. Miért? Tanítanom kell. Hallgass meg engem! Köszönd meg azt, amit a természet kínál. Élj együtt vele úgy, hogy soha ne pusztítsd el. Mert ha megteszed, a saját halálodat rendezed el, előre. Őseitek tovább éltek. Soha nem romboltak, közvetlen kapcsolatban álltak a természettel. Ha leültek a földre, fáradtan, kemény munkájuk után egy fa alá, hátukat a törzsnek döntve, percek múlva újult erővel keltek fel. Megölelték a fát, köszönve a kedvességét, mert a fa kiszívta testükből a fáradtság érzését…Meg kell tanulnotok újra embernek lenni…

Újra megremegett a föld, most sokkal erősebben. Pár apró kő indult meg fentről, sörétként záporozva az alant lévőket. A sudár alak most nem tűnt annyira magabiztosnak. Köpenye alól apró sípot vett elő, belefújt. Próbált nyugodt hangon megszólalni, de érezhető volt aggodalma.

– Most váratlan dolog fog történni, ne félj, csak maradj nyugodtan, bármi történik.

Egyre jobban rengett a föld,  egyre sűrűbben hullottak a barlang faláról a kövek. Ekkor két hatalmas medve érkezett. Nyakukban hámszerű indák feszültek. Mikor megálltak, az indák villámgyorsan körbefonták a fekhelyet, amelyen István pihent. Ezt követően, mintha szánt húznának, megragadták az állatbőrökből tákolt ágyat, majd suhantak vele a sötét éjszakába. Tompa robajjal szakadt minden, hullottak a sziklák, a menedék barlang megsemmisült.

 

  1. A Főgonosz

 

Viktor Preot rendkívül gazdag ember volt. Gazdagsága nem boldogította, sokkal többet akart. Megszerezte a természetvédelmi terület határán fekvő lezárt kőbánya feltárási jogát. Határozott mennyiségű kőtermelésre kapott engedélyt, mely kizárta a robbantással végzett fejtést. A kutatások során kiderült, az általuk feltárt terület alatt, szénbányászatra alkalmas terület is fekszik. Ekkor nyomozásba kezdett, persze nem válogatott az eszközökben. Zsarolással, pénzzel, egyre több befolyásos ember támogatásával szerezte meg az engedélyeket. Így jutott birtokába egy újabb bánya nyitási joga. Még azt is bebizonyította, hogy a jelentős mennyiségű szén kitermelhető a természet károsítása nélkül. Bár az utóbbi lényeges feltétel, háttérbe szorult. Mikor elkezdték a feltárást, bevetették a legegyszerűbb, de a legdurvább eszközöket. Robbantottak. Ott is, ahová a lábukat be sem tehették volna. Kíméletlen pusztítást okoztak. Rohamtempóban haladtak, dőltek az évszázados fenyők, omlottak a fel nem tárt, vagy a hegyi medvék otthonát jelentő barlangok. Félelem, bűz, füst, kegyetlen, pokoli rombolás lett úrrá a tájon. Fegyveres őrök vigyázták a bányához vezető utakat. Mivel lakott terület csak nagy távolságra volt található a feltárástól, nem is nagyon tartottak a hívatlan kíváncsiskodóktól. Ám a természet sikolya felébresztette a Boszorkányt. Békében, nyugalomban, rejtve létezett eddig, a rengeteg hatalmas őserdő mélyén, egy ősi érintetlen barlangban. Csak akkor jött elő, ha gyógyítást, vagy segítséget kértek tőle a beteg, sérült állatok. A mérhetetlen, gátlástalan pusztítás feldühítette, és határozott döntést hozott. Nem vár tovább, már megvolt a terve. Érzékenysége, emberfeletti képességei sok mindent lehetővé tettek számára. Azt is tudta, hogy érkezik egy ember, kinek segítségével talán megállíthatja a pusztítást. Vajda Istvánra várt. Nyomon követte érkezését, és próbálta elérni azt, ne érje baj. Segítőit bevetve, megmentette az életét. Feltárva előtte saját létezését, aggódva várta, hogyan fogadja ezt az ember, aki még nem hisz a csodákban. Hirtelen került sor a találkozásukra, de ez nem tántorította el a céljától. Érezte, csak a tudós segítségével képes megvalósítani azt, amit eltervezett.

Évszázadokkal ezelőtt, mikor megszületett, ezen a vidéken még sokkal nehezebben éltek az emberek. A nagy szegénységtől sok család szenvedett. Ha az időjárás nem volt hozzájuk kegyes, ajég elverte a termést, vagy aszály sújtotta a vidéket, nem volt eleség, sokan éhenhaltak. Ha vész, vagy más miatt pusztult a jószág, azt a rontásra fogták. Így találták ki a Boszorkányok létezését. Az egyház urai birtokoltak szinte mindent. Ha egy nőt vagy leányt megvádoltak a boszorkánysággal, az legtöbbször mágján végezte.

 

  1. A születés

 

Anna édesanyja szegény lányként, hozomány nélkül, nem nagyon válogathatott, mikor eladósorba került. A férfi aki végül kiválasztotta, nem törődött sem a származásával, se a hozománnyal. Egyetlen szándék vezérelte. Elveszi a szép, egészséges leányt, aki szót fogad, aki fiút szül majd neki. Az engedelmes leány teherbe esett. Hamarosan eljött a szülés ideje és megszületett a leánygyermek. Az apa büszkén, de dühösen kijelentette.

– Majd a következő! Az csak fiú lehet!

Nem volt kíváncsi a szép leánykára, meg sem nézte. A bábaasszony rémülten vette észre, hogy a szülés folytatódik, az anya még egy gyermeket hozott a világra. Mikor megszületett a második kislány, az anya sírva fakadt. Mi történik ha a dühös apa rájön, még egy nem várt leány érkezett. A bábaasszony sürgősen előadta mi tévők legyenek. Elviszi a második kislányt, akit majd valaki titokban felnevel. Így került Anna az erdei javasasszonyhoz, akiről a környéken azt suttogták… bizony boszorkány lehet. Éjszaka felröppen a fák fölé, és ájtatos dolgokat művel. Ebből semmi nem volt igaz. Egy apró házban nevelgette a kicsi Annát, akit megtanított minden szépre és jóra, a gyógyító füvek titkára, a természet tiszteletére. Legtöbbször magával vitte, ha hívták házakhoz, akár embert, akár állatot kellett gyógyítania. Az egyik ilyen gyógyító látogatás alkalmával Anna, véletlenül találkozhatott az ikertestvérével. Mikor megérkeztek a szép, módos nagytornácos ház elé, a gazda kisleánya fiútestvére után rohanva érkezett az udvarra.Talán tíz évesek lehettek ekkor. A leányka öccsére vigyázott. A fiúcska elképedve bámult a lányokra, azok ugyanúgy egymásra. A kislegény még nem nagyon tudott beszélni azt is erősen selypítve adta elő. Hangos mondandójára az édesanyja szaladt ki gyermekei után. Elsápadt, mikor meglátta az egymással szemben álló két leányát. Azok mint egy varázslatra, úgy bámultak egymásra. Az asszony sürgetve kérte az ovoslásra érkezett erdei jövevényeket, azonnal távozzanak. Szó nélkül megtették. Az erdőbe érve, Anna kérdés nélkül fordult szembe nevelőanyjával. Az őszintén feltárta múltat. Az erdő leánya nem bánkódott. Kicsit sajgott a szíve eddig nem látott testvére után. Majd legyintve lépkedett tovább. A testvére sem hagyta annyiban. Kérdőre vonta édesanyját, aki egyetlen mondattal vágta el a kíváncsi kérdést.

– Elhallgass, mert apád kettévág mindkettőnket ha megtudja hogy idehívtam az erdei népeket orvosolni!

A nagygazda jólétben nevelkedő leánya, szomorúan vette tudomásul, hogy az anyjának igaza van. Rettegett az apjától. Soha nem kapott tőle szíves szót, az ölelés már eszébe sem jutott. Úgy bánt vele és az anyjával, mint a cselédekkel. Igaz, nem laktak sem az istállóban, sem a kamrában, mint a szolgálók, de csak ennyi volt a különbség. Eldöntötte, az első adódó lehetőség alkalmával megkeresi a hasonmását. Hátha tőle választ kap a kérdéseire. Így is történt. Anna mindent elmondott testvérének, és azon naptól, szoros kapcsolatban álltak. Szinte ismerték egymás gondolatait. Nehezen, de sikerült kapcsolatukat titokban tartani. Teltek az évek. A két leány eladósorba került. Anna testvérének a nagyhatalmú apja már kinézte a férjnekvalót. Egy dúsgazdag temesvári kereskedő személyében. A leány, az esküvője előtti napon, kiszökött az erdőbe, és zokogva panaszkodott testvérének.

– Ha odaadnak ennek az embernek, akit még nem is láttam, nem is ismerem, akkor én már sose láthatlak?

Testvére, talán tudta, soha többé nem találkozhatnak ebben az életben. Átölelte a sírdogáló nővérét, majd így felelt.

– Ne bánkódj, ha gondolsz rám, megérzem, lélekben mindig veled leszek.

– Megszököm, itt élünk majd együtt az erdőben.

– Nem lehet. Az erdő, a vadon törvényeit nem ismered. Itt nincs bocsánat ha rosszul lépsz, vagy ha tudtodon kívül rosszat teszel. Itt egy rossz döntés az életedbe kerül.

A két testvér újra elszakadt egymástól. A leányok apjának valahogy fülébe jutott az igazság. Feleségét nyomorékká verte. Az erdei leányát feljelentette az egyházi hatóságnál boszorkányság vádjával…

 

  1. Az eszmélés

 

Víz csobogása ébresztette. Mikor kinyitotta a szemét, újra azt hitte álmodik. Alig tíz lépésre tőle, a vízfüggönyön átszűrődő fényt látott, egy vízesés mögötti barlangban feküdt. Mellette nyújtózkodott a fekete macska, tisztes távolságból az éjszakai megmentője figyelte. Most megnézte jobban. Gyönyörű, fiatal, húsz év körüli lány volt. Fekete haja szabadon, szinte sörényként borult hátára, amely ragyogón kertezte csodálatosan szép vonalú arcát. Most elmerengve a vízesésbe bámult. Észrevette, hogy figyelő szemek szegeződnek rá, felegyenesedett. Sudár, magas, vékony alakján, egyszerű fekete ruhát viselt. Talán a széles csillogó vörös bőröv volt az, ami különlegessé tette. Felé fordulva megszólalt.

– Titkos menedékükre hoztalak, rajtad kívül, ember ezt még nem láthatta. Semmiképpen nem maradhatsz itt, hazaviszlek, oda ahonnan jöttél, az erdészházba.

István fejében kusza összevisszaságban forgott minden. Nem tudta álom, vagy valóság, amelynek részese. Vagy a zuhanástól rémálmok gyötrik, még nem tért magához teljesen. Félve nyögte ki a szavakat.

– Ki vagy te?

Mosolyogva válaszolt megmentője.

– Érdekes kérdés. Nem vagyok ember, mint te. Más világban létezem. Találkoztunk, mert a természet kért meg rá. Segíthetsz, ha akarsz. Sokat tehetsz azért, hogy ne pusztítsák a kincseinket tovább azok, akik ezt eddig büntetlenül megtették. Ha nagyon akarsz, szólíts Annának. Boszorkány vagyok, aki bármit megtehet.

– Mit tehetnék én?

– Sokat. Téged azért küldtek ide, hogy felmérd, mi az, ami még megmenthető. Hát tedd azt. Tárd fel azokat a gaztetteket, amelyek pusztítják a megmaradt értékeinket. Mielőtt szállásodra viszlek, megmutatom, hogy lásd te is, miről beszéltem.

Talán újra eltelt egy nap, mert közeledett az este, alkonyodott. Ismét előkerült a síp. Megjelentek a medvék, majd kezdetét vette az utazás, amely közben már teljesen eszméleténél volt, tisztán látott mindent. Kietlen, sivár völgy felett repültek. Alant, apró lámpák pislákoló fénye jelezte, munkások dolgoznak. Eltűnt az erdő, csak zegzugos gödrök, sötét szakadékok alkották a lerombolt a tájat. Por, füst, és gázolaj bűze terjengett. István hitetlenkedve hol becsukta, hol kinyitotta a szemét. Talán még mindig álmodik, hiszen, ilyen itt nincs is, – Nem lehet! – bizonygatta magának. Biztosan máshová hozták, ez nem az a vidék, ahol járnia kellett. Halk suhanással megérkezett szálláshelyéhez az erdészház elé. A két medve pillanatok alatt eltűnt. István a földön feküdt. Semmivé vált a puha bőrökből készült fekhely. Magára maradt, fázott. Fényeket látott a távolban, majd a hangok is elértek tudatáig… Mire felfedezték, újra elveszítette az eszméletét.

– Hé emberek! Ide! Megtaláltam!

Három napja keresték az eltűnt tudóst, így nagy volt az öröm, hogy végre megkerült. Bár senki nem értette, hogyan került vissza az erdészházhoz, mikor napok óta járták a környéket, de nyomát sem lelték. Állapotát látva, gyorsan orvosi segítséget hívtak. Amely hamarosan, helikopterrel érkezett. Az orvos hitetlenkedve vizsgálgatta a sérültet, majd döntött.

– Kórházba kell vinni. – válaszként, a magához tért a beteg, azonnali ellenvetéssel élt.

– Nem akarok menni, jól vagyok! – bizonyságképpen, azonnal felült.

Az orvos elképedve nézett rá, majd megjegyezte.

– Nézze uram, sok mindent láttam már, de ez egyértelmű. Kihűlt, a vérnyomása a béka segge alatt van, csoda hogy él…

István ellentmondást nem tűrően, kijelentette.

– Maradok. Jól vagyok. Kimerültem, eltévedtem, de pár nap pihenés, és minden rendben lesz.

Megadóan legyintett a doki, – végül is, nem kényszeríthet senkit a kezelésre, ha nem akarja. Felszállt a helikopter, beteg nélkül. Kálmán, az erdészház gazdája, aktívan részt vett a keresésben. Nagyon aggódott, hiszen Istvánt érkezése óta   megkedvelte. Eddig magányosan élte napjait a fia és felesége halála óta. Különös érzés kerítette hatalmába a tudós megismerését követően. Mintha visszakapott volna valamit az elveszített kedves emberekből… A jelenlegi helyzetet ő sem értette, honnan került elő teljes kimerülés határán, a számára nagyon jó benyomást keltő rokonszenves fiatalember. Eldöntötte, mindent megtesz azért, hogy állapota javuljon. A fekvő alakhoz hajolt.

– Jól vagy fiam? Tehetek érted valamit?

István máris kezdte jobban érezni magát.

– Éhes vagyok!

Kálmán térült, fordult, egy nagy tálcán vacsorát hozott. Letette az eleséget, majd hóna alól laposüveget, zsebéből kis poharakat vett elő. István kérdő tekintetére hozzáfűzte – Étvágyjavító, egy kis jó erős pálinka – majd a poharakat telitöltve egyiket a beteg kezébe nyomta.

– Na egészségünkre!

Mindketten lehúzták az italt. A vacsora közben, István kérdőre vonta öreg barátját.

– Miért nem tudtam én arról, hogy egy bányát nyitottak a közelben?

Kálmán csodálkozva nézett rá.

– Milyen bányát? Ha jól tudom az a gazember Preot bányája, légvonalban is több mint ötven kilométerre van innen, a Néra völgyben.

– Mit bányásznak ott?

– Csak követ, de rebesgették azt is, hogy visszavonták a jogát, mert csúnya dolgokat művelt.

– Ismereteim szerint, itt száz kilométeres körzetben nem lehetett kiadni ilyen engedélyt, hogyan történhetett ez?

– Ugyan fiam, ne húzd fel magad, azt mondtam, légvonalban ötven kilométer innen. Honnan tudsz te erről, talán eljutottál arra a vidékre? Bár kétlem, hiszen azt suttogják a népek, maga az ördög őrzi azt a bányát….

István tisztán értette szavait, de nem válaszolt. Elfáradva ledőlt az ágyra, majd úgy tett, mintha aludna. Az öreg erdész látva, hogy védence békésen alszik, csendben elpakolt, majd nyugovóra tért. Mikor már egy nesz sem hallatszott, István feltápászkodott. Igen nehezen ment, de felkelt. Bevilágított a hold a házba, mindent tisztán látott. Felöltözött. Mozdulatai késpengeként hatoltak testébe, ám tudta, mennie kell. Kilépett az éjszakába. Az ajtó mellett, egy alak várta. Fox. Meg sem lepődött, olyan volt számára a róka, mint az árnyék. Szinte tudta, kap egy jelet, ami megmutatja, mit kell tennie. Megszólította a rókát.

– Szerinted, most mi legyen?

A róka válaszképpen, egy csomagot vett a szájába. Letette újra, majd tisztes távolságba húzódott. István közelebb lépett, kíváncsian vizslatta a szögletes tárgyat. Meglepődve látta, hogy az egy laptop.

– Ejha!

Már tudta mit kell tennie. Bevitte a házba a készüléket, és mikor bekapcsolta, már nem is lepődött meg azon, hogy a számítógép feltöltve, műholdas csatlakozással állt rendelkezésére. Azonnal elküldte észrevételeit a kormányközi testületnek.

Jelentését követően, lavina indult. Visszavonták Viktor Preot összes bányakitermelési engedélyét. Mikor az illetékes megkapta az értesítést, ordító szörnyeteggé változott.

– Ki ez a senki! Nem rondíthat bele a művembe!

Tájékoztatást kért, az engedélye visszavonását intéző egyénről. Mivel tehetetlen volt, rettenetes bosszút forralt. Utasította legkegyetlenebb testőrét, hozza el számára a tudóst.

Asas mindent megtett, amit ura kívánt. Most parancsára elindult, hogy elhozza azt, aki bálványozott példaképét feldühítette, persze azért is, hogy ez a földi halandó bűnhődjön, mert merészelt szembeszállni az ő urával…

 

  1. A múlt árnyékában

 

Kálmán nem találta a helyét, körbejárta az erdészház környékékét. István megérkezése előtt egyedül élt. Első találkozásuk után, lassan visszatért a régi életkedve. A fiatalember kísértetiesen emlékeztette a fiára. Gesztusai, mozdulatai félelmetesen ismerősnek tűntek. Egy hét múltával mindkettőjük számára úgy tűnt, valahol már találkoztak. Éjszakába nyúló beszélgetéseik során szinte mázsás súlyoktól szabadult meg az erdész, mert kiönthette a lelkét. Istvánon kívül, még senkivel sem osztotta meg a lidércként kísértő múltat. Azt is őszintén bevallotta, hogy nem akart élni,  szerettei elvesztését követően.

Magányában, eseménytelenül telt az elmúlt öt év. Soha nem felejtette el a napot, mikor elveszítette feleségét, és egyetlen fiát.

Felesége – Ágnes – Kolozsvár egyik főiskoláján tanított. Ezen kívül, megszállottan dolgozott a helyi környezetvédők soraiban. Többször szállt harcba olyan zászlók alatt, amelyek lobogása nehéz bűnözők és korrupt állami tisztségviselők orrát piszkálta. Éjszakai telefonhívások, a postaládában hagyott névtelen figyelmeztetések utaltak arra, ideje félreállni a hatalmasok útjából. Férje aggódva kérdőre vonta, de csak legyintett. Könnyedén kezelte férje aggodalmát. Azért próbálta nyugtatni…

– Ugyan drágám, ugatós kutya nem harap…

Nem tudták megfélemlíteni. Szilárdan, eltökélten hitte, eléri célját. Annak ellenére, hogy egyre gyakoribbá váltak a zaklatásokká fokozódó megkeresések. Kálmán megkereste a rendőrséget. Hiába tett említést arra, hogy kik állhatnak a zaklatások mögött. Mivel bizonyítékokkal nem tudta alátámasztani állítását, nem indítottak nyomozást. Kemény, nem veszélytelen kutatómunkával Ágnes szerzett bizonyítékokat. Sorozatos engedély nélküli fakivágásokról, a bányák működéséről, amelyek ténykedése minősíthetetlenül túlment az engedélyezett határokon. Minden szál Viktor Preothoz, – akit az alvilágban csak Práternek neveztek – vezetett. Senki nem akadályozta gátlástalan rombolását, nem mertek szót emelni azok sem, akik megtehették volna. Úgy pusztított, mint egy féreg, mások mögé bújva, láthatatlanul. Letarolta a környezetvédelmi terület értékeit, a szakhatóság süketnek és vaknak tetette magát, hiszen az ott dolgozók is rettegtek tőle. Aki bármiben akadályozni merte a Prátert, az rövid időn belül eltűnt, vagy baleset áldozatává vált, kiiktatásra került. Úgy, mint öt éve azon a májusi napon…

Mozgalmas hétvégére készült Ágnes, Kálmán felesége. Autóba ült, indult haza. Megállt a kollégium előtt, felvette tizenöt éves fiát. István erdészeti szakra járt a középiskolában. A kamasz iskolaidőben nem lakott velük, a távolság miatt, de a hétvégeket általában együtt töltötték. Kerti partit terveztek szombat estére, dupla szülinap évfordulója alkalmából. Kálmán és a fia ugyanazon a naptári napon született, május negyedikén. Hazafelé, a hétvégi buli pontosításáról beszélgettek.

– Remélem, nem hívtad meg az egész kollégiumot? – kérdezte Ágnes a fiát.

Hangjában nem volt számonkérés, inkább viccnek szánta. István félreértette, másként reagált, mint anyja várta.

– Ugyan anya, tudod, hogy csak pár barátom van, azok is legtöbben hazamennének, de bízom benne, eljönnek, és maradnak. Válaszát követően, sértődötten fordult el, a telefonját nyomkodva.

Ágnes, hogy enyhítse a nem várt feszültséget, bekapcsolta a zenelejátszót a kocsiban. Hangosan dúdolta a zenét, Adele Skyfall című dalát hallgatva. Nagyon jó viszonyban volt a fiával, mindent megbeszéltek, duzzogásának semmi jelentőséget nem tulajdonított. Nyugodt tempóban haladtak a hazafelé vezető úton.

Ágnes kicsit leengedte az ablakot, élvezettel szívta be az erdő illatát. Rákanyarodott a szerpentinre, amely már a közeledő otthont jelezte. Az erdészház, amelyben éltek, magasan, fenn a hegyen rejtőzött. Naponta megtette a húsz kilométeres utat, mert otthona teljes kikapcsolódást jelentett számára. Maga a ház szinte részévé vált, hozzá tartozott, el sem tudta volna képzelni azt, hogy máshol élje az életét. A környező vadon páratlan varázslatos hangulatával ösztönözte arra, hogy őrizze, védje ezt a csodálatos helyet. Tudatosan szállt harcba a környezetvédők soraiban. Most azonban hétvégére elfelejti a munkát, csak fiúknak tervezett meglepetés lényeges számára. Többféle finomsággal készült, és talán Jack, a férje legjobb barátja, is ideér a távolból. Holnapra ígérte érkezését. Jó hangulata volt, örült a közeledő eseményeknek. A kanyargó hegyi úton, még talán hat kilométer lehetett hátra, az otthonukhoz vezető bekötőútig. Váratlan fantomként, egy hatalmas fekete terepjáró tűnt fel mögöttük. Fenyegetően közeledett, és nem tűnt úgy, mintha előzni akarna. Egyre közelebb nyomult, sötétített szélvédője mindent takart, nem látszott a belső teréből semmi. Ágnes félelemmel vegyes aggódással figyelte a tükörből, a rájuk tapadó autót. Remegő hanggal szólt hátra fiának.

– Nagyon idegesít ez a monstrum, követ minket már percek óta…

István kelletlenül tápászkodott fel, majd hátrafordulva unottan jegyezte meg – Ugyan már anya! Ha tudna, biztosan előzne, de ezen az úton szinte lehetetlen. – majd újra elterült a hátsó ülésen, folytatva telefonjával az előbb félbehagyott kommunikációt. Ágnes nem tudott megnyugodni, megmagyarázhatatlan rettegés szorította, egyre erősebben nyomta a gázt. Követője nem tágított. Egyik kanyart a másik után hagyták maguk mögött, ekkor váratlanul egy rakomány nélküli óriás nyerges vontató tűnt fel előttük, keresztben eltorlaszolva az utat. Ágnes ösztönösen félrekapta a kormányt, a következő pillanatban átszakítva a korlátot, eltűnt alóluk az út. Pár másodpercig tartó zuhanásuknak a negyven méter mélyen lévő sziklák vetettek véget. A hatalmas csattanást robbanás követte, majd a roncsokat tűz borította el. A vontató visszatolatott az útra, manőverezésének, mély nyomai maradtak. Lassan indult előre, a terepjáró türelmesen megvárta, majd követte. Teljes egyetértésben, úgy hagyták el a helyszínt, mintha mi sem történt volna.

 

  1. A halálosztó

 

Kolozsvár villanegyedében egy fekete luxus limuzin haladt. Gondterhelten rendezgette iratait, a hátsó ülésen egy testes férfi. Sofőrje már a kapu távirányítójáért nyúlt, – megérkeztek a hatalmas erődítményszerű villa elé, – ekkor hátul megcsörrent a telefon. Práter rápillantott a kijelzőre.

– Végre! – sóhajtott fel. Egyik legmegbízhatóbb embere hívását várta. Próbált nyugodt hangon beleszólni a készülékbe.

– Mondjad Chel!

– Hallo Főnök!  Elrendeztünk mindent. Helyére került a hölgy.

– Rendben.- válaszolta a Práter, majd elégedetten dőlt hátra.

Oldódott a feszültsége. Bár megérkeztek, a sofőr kinyitotta előtte a kocsi ajtaját, még nem szállt ki. Összeszedte iratait, majd kiegyensúlyozott mozdulatokkal mappájába rendezte. Lényegesen nyugodtabban tekintett a jövőbe. Hónapok munkája előzte meg, hogy végre sikerült félre állítani ezt a bosszantóan kotnyeles és veszélyes tanárnőt.

– Oda került ahová való, a másvilágra. – jegyezte meg elégedetten magában, majd kikászálódott a hatalmas limuzinból, ahol az eléje siető testőre Asas üdvözölte.

– Hello Főnök, már nagyon vártunk. Jelezték, hogy a jövő héten nyilatkozik a tévének Bukarestben az a tanárnő.

Főnöke a kezében lévő dossziéval megveregette Asas hatalmas mellkasát, majd széles mosollyal megjegyezte – Nem fiam! Már soha többé nem fog nekem borsot törni az orrom alá. Érted?

Asas elvigyorodva válaszolt – Értem hát.

 

  1. Új lapokkal

 

Kálmán a balesetet követően nem fogadta el a tényeket, küzdött. Minden próbálkozása ellenére egyszerű közúti balesetként kezelték a beadványának vizsgálatát, bizonyítékok hiányában, lezárták a dupla halálesetre vonatkozó nyomozást. Nem értette miért nem akar senki tenni valamit. Kiment a helyszínre, ott meggyőződött arról, ami igazolta a gyanúját. Észrevette, hogy egy hatalmas vontató kerekei szinte árkot vájtak egy manőverezés során, és az út mellett, az átszakított korláttól alig tíz méterre a padkán, egy nehéz terepjáró jelenlétének nyoma is árulkodott. Feldúlva kereste meg ismét a rendőrséget. Megígérték, alaposabban újra átnézik a helyszínt. Több órába telt, míg a városban elintézte a temetéssel kapcsolatos tennivalóit. Mindent egyedül végzett. Rokona nem volt, házastársa szülei már évekkel ezelőtt meghaltak. Egyedül maradt. Mire haza indult késő délután, nagyon elfáradt. Betért egy boltba, mécseseket vásárolt. Tervezte, hogy hazafelé megáll az úton, a baleset helyszínén a hozzátartozói lelki üdvéért gyertyákat gyújt. Általában már üres volt a felfelé vezető út. Hirtelen egy hatalmas terepjáró húzott el mellette, igen nagy sebességgel. Nem érdekelte. Érzéketlenül autózott, míg el nem érte a helyet ahol a családját elvesztette. Megállt, elővette a mécseseket. Meggyújtotta a lángot, majd körülnézett. Nyoma sem volt már a „nyomoknak”. Mintha szélvihar söpörte volna a múltba a hegyi úton látott bizonyítékokat. Valaki takarított. Az iménti gyors terepjáró utasai! Hiszen velük találkozott alig pár perce. Árnyékokkal húzott ujjat, tehetetlenül állt.

A tragédiát követő második év múltán belefáradt a harcba, hogy kiderítse, mi történt valójában…

Túlélte a megmásíthatatlan tényeket.

Alkalmi lakótársa a tudós, pár napja, Kolozsvárra utazott. Nem kérdezősködött felőle, hiszen a fiatalember rendkívül nyíltnak, őszintének mutatkozott, ha valamit érdemesnek tartott arra, hogy beszéljen róla, megtette.

Ezen gondolkodott, miközben az erdőre készült. Minden nap végigjárta a saját területét. Máskor terepjárójával nagyobb utakra indult, de ezt csak a tél beálltával tette.

Ma ragyogó napsütéssel érkezett a reggel. Elnyomta a völgyekben úszó ködöt, szikrázva bizonyítva, nincs még itt a zord idő. Hulló levelek hirdették a nyár végét, a meleg napsütés ezzel ellentétben nem utalt az évszakváltásra. Galambok turbékoltak ügyet sem vetve a közeledő téli hónapokra. Becsapta őket az idő. Kálmán felcsóválva nézte a hihetetlenül szokatlan, természeti csodát. Úgy döntött, mégsem megy ki az erdőre, hiszen teljesen megbolondult az időjárás, elvannak a vadak, élvezik azt, amit senki sem ért. Nem emlékezett arra, hogy az elmúlt évek során november első napjaiban valaha előfordult volna ilyen idő. Megnézte az erdészház oldalára rögzített hőmérőt, elképedt. Délelőtt kilenc óra után, tizennyolc fokot mutatott. Buján zöldellt a fű, a madarak úgy énekeltek, mintha május végét jegyeznék naptárban. Magában dohogva megállapította.

– Nem jól van ez. Valami történt, ennek nem lesz jó vége.

Évekkel ezelőtt, már zord, zimankós, hideg napokkal kezdődött a november. A fagyos, ködös hajnalokat követően, ha halványan is előbújt a nap, soha nem hozott már meleget, inkább csak a fénye tette elviselhetőbbé a hideg napokat. Most nyár végi idő van.

Bezárta a házat, majd az alsó garázsok felé fordult. Furcsa zajt hallott. Egy autó közeledett. Ösztönösen meglapult az egyik garázs felhajtója mellett, ahonnan belátta a házhoz vezető bekötőutat, ami szintekkel lejjebb terült el a háztól. Egy zöld Hummer közelített. Szinte úszott az úton. A széles katonai terepjáró tekintélyt parancsolóan nyomult közelebb. Nem hajtott ki a tisztásra, megállt a fasor végén, félig takarásban. Ketten szálltak ki az autóból. Először a magas, szikár, kopasz alak, talpig feketében, majd egy óriás gorillaszerű férfi terepmintás ruhában, sapkában, sötét szemüvegben. A kopasz távcsövet vett elő. Kálmán behúzódott a fal védelmébe, a sövény mögül figyelte az idegen alakok mozgását. Ösztöne azt súgta, semmi jót nem várhat a hívatlan látogatóktól. Már határozottan érezte, tudta, hogy akik közelítenek a vadászház felé, részesei lehetnek felesége és fia halálának. Sejtette most nem őt akarják. Talán a különös tudósra vadásznak? István, pont a mai napra ígérte érkezését.

– Ezek tudják! – döbbent rá Kálmán. – Csak rá várnak. Figyelmeztetni kell! Különben elkapják.

Járt az agya, és sietve keresett megoldást. Cselekednie kellett. Egy gyakran felrémlő idézet jutott eszébe.

“Aki harc közben sopánkodni kezd, elveszíti a csatát. Ha valaki érzeleg, és a viadal közben a múlton mereng: egyetlen horogütéssel leteríti az idő.”

Már nem volt fiatal. Rendszeresen sportolt, lovagolt, ezért korához képest egészséges és jó fizikumú férfiembernek tűnt. Persze, határozottan tudatában volt annak, hogy a kigyúrt gorillákkal szemben egyedül nincs semmi esélye. Némi megnyugvással töltötte el, hogy volt valami a birtokában, amiről kevesen tudtak. Évekkel ezelőtt, Kálmánt felkészítette valaki a hívatlan látogatókra. Most még feszülten figyelte az idegen betolakodókat. Megvolt a terve.

Az egyetlen barátját, akivel évfolyamtársak voltak diákkorában, nagyon messzire sodorta tőle az élet. Több ezer kilométerrel távolabb költözött, de minden évben visszajött. Jack, az arab emírségek egyik hercegének a biztonsági főnöke volt. Mikor már nagyon elege lett a hatalomból, a gazdagságból, évente egyszer ide Erdélybe menekült pár hétre ahhoz a nagyon régen ismert cimborához, akit egyetlen barátjának tartott. A tragédiával akkor szembesült, amikor a számára kedves ember születésnapjára megérkezett. Egy elkeseredett, élni nem akaró embert, a hihetetlen veszteséget találta azon a helyen, ahol eddig mindig feltöltődött szeretettel, energiával… Megtehette volna, hogy azonnal bosszút áll a gyilkosokon. Kálmán nem akarta barátja karrierjét veszélyeztetni, határozottan megtiltotta, hogy bármit ártson a feltételezett gonosztevőknek. Jack nehezen tudta elfogadni barátja kérését… Pár hónappal később, a halálesetet követően újra megérkezett, és mindent felmért. Kiépítette az erdészház rejtett pincéjének biztonsági rendszerét, nem érdekelte, hogy egy hónapot vett igénybe az erre szánt munka. Felszerelte olyan fegyverekkel, amelyekről az országban még nem is hallott senki. Az sem zavarta, hogy Kálmán kijelentette, szerinte, soha nem fogja a “mordályokat” használni. Mert szilárdan hitte, nem kell igénybe vennie ezt a végső lehetőséget.

A kialakult helyzet viszont azt igazolta, barátja nem semmiért aggódott, és dolgozott. Eljött az idő, most ki kell nyitnia a titkos rejtekhely ajtaját.

 

8.Ösvények

István hajnalban indult Kolozsvárról. Nyugtatóan duruzsolt alatta a Cherokee Jeep. Először kicsit nagynak tartotta a két és fél tonnás gépet, de rájött, mikor megpakolta a kutatásaihoz szükséges műszereivel, ő már alig fért be az autóba. Pár hete használta, elégedett volt a választásával. Hamarosan elérte a hegyi utat, ekkor oldalról egy vörös villanás késztette megállásra. Lehúzódott egy ösvényre, így a fák takarásában maradt. Kiszállt, körbekémlelve kereste a vörös folt gazdáját. Nem kellett sokáig várnia. Távolabb, talán száz méterre tőle, állt az erdei úton a róka. Hatalmasat ugrott a levegőbe, majd kérdőn tekintett rá vissza. Hívta. István bezárta a kocsit, utána indult. Előtte kocogott a vörös bundás, néha hátrapillantott vajon követi-e. Talán három perces gyaloglás után, furcsa alakú teraszos szabdalású hegyoldal tűnt fel. István elképedve bámult.

A róka leült elé, figyelmesen nézett az ösvény irányába, ahonnan érkeztek.. Talán ez késztette arra Istvánt, hogy hátra forduljon. Mintha semmiből tűnt volna elő, ott állt előtte  Anna a Boszorkány. Teljesen életrevalónak, valódinak tűnt. Szoknyája mögül, két bájos medvegyerek pislogott elő bizalmatlanul, mosolyt csalva a tudós arcára. Ezt látva, Anna mogorván szólalt meg.

– Elmondom, hogy tudjad… Ők annyira nem vidámak. Tegnap lőtték ki az anyjukat. Gátlástalanul irtanak más állatokat is. Amennyiben továbbra is ilyen ütemben gyilkolják a barnamedvéket, hamarosan nagy gondok lesznek az állomány körül. A következő évtizedben számíthattok a faj részleges vagy teljes kipusztulására itt, a Kárpátokban. Több száz évvel ezelőtt a barnamedvék száma sok ezerre volt tehető. Mindenféle módszerrel pusztítják őket, mára a medvékből szinte a fele sem maradt. Kilövéseik ára nagyon jó üzlet pár embernek. Akik megtehetnék, hogy ellenőrizzék ezt, soha nem teszik. – dacosan fordult a teraszosra faragott hegy felé.

– Szerettem volna ezt megmutatni neked. – majd kezét kinyújtva folytatta.

– Amerre a szemed ellát, az egy félbehagyott aranybánya nyoma. Bár ez nem minden. A kitermelt kőport, ciánnal mosták át, az ebből keletkezett iszap a közeli völgy tavában bűzlik, kipusztítva mindent maga körül. Mérgező gázok vannak jelen, az élőlények vagy elpusztultak, vagy elmenekültek erről a vidékről.

Elhallgatott, majd a megsemmisülten hallgató tudóshoz fordult.

– Nem csak én vártam rád. Az erdészházhoz gonosz emberek indultak, valószínű, hogy vadásznak rád. Légy óvatos, ne menj oda!

István még mindig nem jutott szóhoz az első döbbenetét követően, nem tudta felfogni hogyan maradhatott rejtve ekkora pusztítás, ezen a csodálatos vidéken. Már pont meg akarta köszönni a figyelmeztetést, mikor a bozótos sűrűből, durva csörtetés hangjai jutottak el hozzájuk. Anna felemelt kézzel intette, maradjon csendben. A hajladozó ágak közül egy óriási medvefej bukkant elő. Anna a megrettent tudósra nézve megjegyezte.

– Nyugalom, ő Puternic, rábízom a bocsokat, mellette biztonságban lesznek.

Szavait követve, mint egy varázsintésre megindult a két mackó, a most már teljes életnagyságban színre lépett hatalmas felnőtt medve felé. Szapora bólogatással jelezte az óriás, várja őket. Hihetetlen gyorsasággal értek hozzá az apró bocsok, buzgó szuszogással, halk nyivákolással jelezték mennyire örülnek a társaságának. Óriás pártfogójuk fejével óvatosan lökdösve őket, terelte új otthonuk irányába a két gömbölyű barna szőrlabdát. Elindultak egy rejtett hegyi barlang felé, biztos menedékük reményében. Anna teljesen nyugodtan, rezzenéstelen arccal követte az eseményeket, Halkan szólalt meg.

– Látod? Élni akarnak, senkinek nem ártanak. Nélkülük ez a vidék olyan, mint fű nélkül a rét, hal nélkül a tó, csillag nélkül az ég. Érted?

István rekedten szólalt meg.

– Persze, ezért jöttem vissza, rengeteg műszert hoztam magammal, hogy alá tudjam támasztani kutatásaim eredményeit, mert a szavaknak már senki nem hisz. Nélküled nem jutottam volna ekkora eredményre, hiszen mutattál nekem olyan rejtett helyeket, amiről álmomban sem gondoltam volna, hogy léteznek. Sejtem, kik vadásznak rám. Ám ha én most visszafordulok, áruld el, mi lesz azzal az emberrel, aki az erdészházban lakik, vár reám és bízik bennem? Bántani fogják, ha nem nyilatkozik mit tud rólam. Érzem, nem teszi, ismerem…

A Boszorkány először – eddig soha nem tette,- halványan elmosolyodott, majd érdeklődve figyelt a tudósra.

– Szerintem, nem kell az erdészt féltened, bár ő nem vette észre, én régóta figyelem, azt is tudom, képes magát megvédeni.

István hitetlenkedve csóválta fejét, közben a róka, teljesen váratlanul megrángatta a Boszorkány szoknyáját. Anna próbálta lezárni a beszélgetést, menni készült.

– Itt az idő, most már indulnod kell, te döntöd el merre. Vissza a városba, vagy vadként indulsz a vadászaid elé.

István megfordult, határozottan tudta, nem hagyja cserben öreg barátját.

 

  1. A betolakodók

 

A Práter két vezére a Hummer mellett tanakodott, mitévő legyen. Ekkor, a házat körbeölelő erdő előtti tisztáson, egy ragyogóan vörös színű róka tűnt fel. Ugrándozott a fűben, mintha pockokra vadászna. Chel lazán felemelte Remington rövidcsövű puskáját, megcélozta a vörös bundást, majd habozás nélkül lőtt. A róka felvágódott a levegőbe, majd elterült a rét füvén.

– Hülye állat! – morogta fojtottan Asas – megmondtam, hogy csendben haladunk, miért kellett lőnöd?

– Mit vagy úgy oda!- vágta oda félvállról Chel. – Jó célpont volt. Azért. Majd azt gondolják, vadásznak a környéken.

– Ökör! Ezen a vidéken teljes tilalom van.

– Ja, persze, akkor a medvét az orosz haverral hogy lőttük ki? A rohadt kölykeit meg elszalasztottuk.

– Az más te barom. – legyintett Asas, majd aggodalmasan kémlelte a környéket.

Ekkor alkonyi szürkület ereszkedett rájuk. Egy felhő sem látszott az égen, teljesen eltűnt a nap. Elhallgattak a madarak, a rémisztő, süket csend szinte beleégett a dobhártyájukba. Chel szólalt meg először.

– Most meg mi a szar van?

– Honnan tudjam, kussoljál már. – morogta Asas, és magában a pokolba kívánta a mindig feltűnésre vágyó, hangos társát.

Enyhe széllökésként indult, majd erősödött a légáramlat. Sikoltásszerű hanggal társult, egyre fokozódott. Orkánszerű vihar támadt, egy vékony területet érintve, azt ahol Chel és Asas lapult. A két férfi ösztönszerűen a földre vetette magát, majd kúszva, egy hatalmas fa törzse mögött keresett menedéket. Döbbenten figyelték, amint felemelkedett a három tonnás terepjárójuk, majd többször megpördülve a levegőben, a távolabbi sziklákhoz csapódva darabjaira hullott. Elállt a szél, a hang tovább vájta a dobhártyájukat. Fülére szorított kézzel rettegett a két bandita. Pár perc múlva, halkult a sikoly, majd újra csend ült a tájra. Az eddig lapuló két ember, valahogy összeszedte magát, majd villámgyorsan menekült a sűrűbb fák közé. Visszatért a nyugalom. Pár perc múlva megjelent a réten egy női alak. Magas vékony teste szinte lebegett a rét fölött. Hosszú fekete haját hátravetette, mikor elérte a lelőtt rókát. Lehajolt hozzá, gyengéden felemelte, megsimogatta a szőrét. Szelíden, szomorúan, suttogta.

– Bár nem így terveztem, de most már te is hozzám tartozol, örökre.

Opálos köd támadt, amely mindent elborított, ám egy pillanat múlva feloszlott. Az ég alján haladó nap fénye beragyogta a vidéket. Egy karcsú alak ballagott magányosan a különös fényben egyedül, azaz mégsem, nyomában kocogott egy vörös róka…

Kálmán bekapcsolta a környék biztonsági rendszerét. Lent, a kiépített rejtekhelyén a kamerák képét figyelve, elképedve nézte a katonai páncélozott terepjáró darabokra hullását.

– Nagy kópé ez a Jack! Biztos kitalált olyat is, amit meglepetésnek szánt! – gondolta.

Talány volt számára az imént látott kép, nem értette. Mivel a betolakodókat elmenekülni látta, felfelé indult. Bezárta a rejtett ajtót, ismét egy autó hangját vélte hallani. Megismerte a Cherokey hangját, megnyugodva bújt elő. Üdvözölte Istvánt, majd ártatlanul megjegyezte.

– Hihetetlen dolog történt, érkezett pár hívatlan látogató, de nézd, mi történt az autójukkal.

A sziklákon ócskavasként szétszóródott Hummer maradványaira mutatott. István, tejesen komolyan, elgondolkodva jegyezte meg.

– Anna haragszik…

Kálmán, először csak nézett, kisvártatva mikor magához tért, bizonytalanul kérdezte.

– Milyen Anna?

Fiatal barátja majdnem rávágta a választ, de közben meggondolta magát.

– Kálmán bátyám, úgysem hinnél nekem. De most segítened kell.

 

A betolakodók, menekültek az erdőben. Chel szólalt meg először.

– Miért nem hívod már a főnököt? Mi lesz itt velünk? Megdöglünk azért, amit nem is értünk!…Na.

Asas nyugodt tárgyilagos hangon közölte.

– Nincs térerő ezen a francos hegyen. Ha pánikba esel, meghaltál. Vagy összekaparod magad, vagy itt hagylak. OK?

Chel próbálta elfogadni a számára eddig teljesen váratlan, kiszámíthatatlan helyzetet. Úgy érezte magát, mint patkány, a csapdában. Nem sokat tévedett. Tovább csörtettek a sűrű erdőben, fogalmuk sem volt arról, hol járnak. Ragadós, tüskés aljnövényzet nehezítette haladásukat, közben Chel folyamatosan káromkodott. Asas, tapasztaltabb túlélőként, megelégelte az egyébként sem kedvelt társa károgását. Otthagyta. Magabiztosan, gyakorlott speciális kommandós gyakorlatának megfelelően, haladt kifelé az erdőből. Chel egy ideig észre sem vette, hogy magára maradt. Társa hamarosan kijutott egy olyan helyre, ahonnan tudott telefonálni. Bár volt sejtése arról, hogy a Práter tajtékozni fog, ha értesül a jelenlegi helyzetről. Mégis meg kellett tennie, hogy hívja, mert ez volt az egyetlen esélye arra, hogy kijuthat a vadonból. Próbálkozott a telefonnal. Először sikertelenül. Kutyagolt tovább, egy sivár növénytelen vidékre jutott, kopár lefaragott sziklák közé. Felmászott a kövekre amennyire tudott, reménykedett abban, van térerő. Újra hívta a számot. Kicsengett. Teljesen derült hangon, jelentkezett a főnöke.

– Na, végre! Bízom benne, hazafelé tartotok, majd személyesen tartasz beszámolót.

– Nem főnök!  …Gáz van.

Tartós szünet után, már feszültebben hangzott a válasz.

– Tudod, lekúrtam az informatikus majmot, aki nálunk van. Mert azt merészelte mondani, hogy eltűnt a műholdas képről a Hummer. Egy mindennel felszerelt katonai terepjáró nem tűnik el csak úgy. Na, mesélj – fejezte be jéghideg fenyegetéssel a hangjában a Práter, ami még Asas számára is halálos borzongást okozott.

– Hidd el főnök, nem tudom mi történt. Egyszerűen érthetetlen számomra. Hasonlót még Koreában sem láttam. Egyszerűen szétrobbant a Hummer.

– Persze, ti még néztétek! Ahogy egy kisebb hadsereg felszerelésével rendelkező rombolót passzra vágnak.

– Nem tudom, hogy éltük túl, de menekültünk. Chelt elvesztettem.

– Még ez is. A telefonod koordinátái alapján küldök érted egy helikoptert. Itthon számolunk.

Asas megsemmisülten hallgatott. Már csak azért is, mert nem volt kihez beszélnie, mert már süket volt a vonal. Csüggedten huppant a földre, egyetlen lehetősége maradt. Megvárja a helikoptert.

Közben a Práter ordított, csapkodott, mindenki menekült a közeléből. Üvöltve rendelkezett, hogy szálljon fel a helikopter, hozza haza Asast.

 

Chel dühösen vette tudomásul, hogy az általa egyáltalán nem kedvelt társa beváltotta fenyegetését, valóban magára hagyta a vadonban.

– Rohadjon meg! – bizonygatta magának.

Ám ettől a helyzete nem lett megnyugtatóbb. Szorította a duplacsövűt, még három tölténye maradt. Ez adott számára némi biztonságérzetet. Közeledett az este, rájött, a sötétben semmire sem megy a puskájával. Hiába tekintgetett, mindenütt egyforma, sűrű aljnövényzettel benőtt erdőt látott. Pedig menedéket kell keresnie éjszakára. Találomra elindult. Apró motoszkálás, szuszogás hangjait vélte hallani. Feszülten figyelt. Próbálta beazonosítani a hangokat, elindult arra, amerről a hang eredetét vélte. Hamarosan két medvebocsot pillantott meg, amint játékosan kergetőzve birkóztak a fák alatt. Felderült a képe.

– Na, megvagytok végre kis gazemberek! Legalább titeket elkaplak!

Lopakodva próbált a bocsok közelébe jutni. Bármennyire óvakodott, egy lehullott faágra sikerült rálépnie. Hangosan tört ketté lába alatt a gally, mire az egyik bocs berohant a sűrű bokrok védelmébe. Átkozta magát, szitkokat szórt a foga között.

– Hogy az a jó…- mozdulatlanná merevedve figyelte az előtte maradt kismedvét.

Az apró maci, aki testvére nélkül a nyílt színen maradt, barna gombszemével kíváncsian szemlélte a közeledő kétlábút. Fejét mókásan félrefordítva, új játékra várt. Chel óvatosan araszolt egyre közelebb a gyanútlan mackóhoz. Mikor már egy lépés választotta el tőle, hatalmas ugrással rávetette magát. Semmire sem tudott koncentrálni, csak arra, hogy elkapja a bocsot. Óriás lendülete közben nem vette észre, hogy fegyvere kicsúszott a tokjából, tőle több lépésre maradt, egy fa tövében. Meglepett áldozata rájött, ez már nem játék. Rázúdult egy ismeretlen nagy valami, nagyon fájt a szorítása, alaposan meg is ütötte mikor ráugrott. Torkaszakadtából ordítani kezdett, kis karmaival, apró fogaival küzdött, ahogyan csak bírt. Testvére a bokorban, keserves nyüszögéssel toporzékolt, de nem mert közelebb jönni. Chel feltápászkodott, grabancánál fogva rázta a kapálózó, továbbra is ordító mackót. Másik kezével nyakon vágta, hátha elhallgat. Csak azt érte el, hogy a bocs még keservesebben sírt. Kínzója tanakodni kezdett. Sokkal nehezebb volt a maci, mint vélte. Legalább húsz kilót nyomott, felkészülve a téli hónapokra alaposan kigömbölyödött. Döntött. Kése után kotorászott, amúgy is idegesítette a fülsértő nyivákolás. Mozdulata félbe maradt, mert a következő pillanatban szétnyíltak a bokrok, majd egy hátsó lábaira emelkedő, több mint két méter magas, hatszáz kilós ordító barnamedvével találta szembe magát. Rémülten engedte el a bocs nyakát. A maci tehetetlenül gurult, szipogva szedte lábait a bokrok közé, majd befúrta orrocskáját az ott lapuló tetvére hasa alá. Chel iszonyodva bámult a hatalmas tépőfogakra. Fegyvere után nyúlt, de ez volt az utolsó mozdulata…

10.Érkezés

Kálmán erősen tanakodott azon, ki lehet a titokzatos Anna. Nem kérdezett, inkább segített behordani az István által hozott műszereket. Késő délutánra minden bekerült az erdészház hatalmas ebédlőjének szabad területére. Hirtelen egy helikopter távoli motorzúgása törte meg a csendet. Kálmán szólalt meg először.

– Menekülnek a patkányok. – aggodalmasan kémlelt ki az ablakon, de nem látott semmi rendkívülit.

– Nyugodj meg, elmentek! Ekkora kudarcot időbe telik lenyelni. – nyugtatta barátját a tudós, majd kérdéssel fordult az erdészhez.

– Van még abból a jó pálinkából? Meg is éheztem, de nagyon.

– Persze, mindjárt hozom.

Kálmán megterítette az asztalt, előkerült az ital, evés közben még beszélgettek.

Az erdészt furdalták a kérdések, ám nem akart tolakodó lenni. Egymást kergették fejében a gondolatok. Aggódott. Fogalma sem volt arról mi jöhet még.

– Gondterheltnek látszol – fordult hozzá István.

– Igen, sok mindent nem tudok a helyére tenni, talán meg kellene gondolnod a további kutatás veszélyeit.

István meglepetten nézett rá majd határozottan válaszolt.

– Nem félek tőlük. Kötelességem befejezni, amit elkezdtem. Megteszem, bármi áron. Említettem, hogy segítséget várok tőled. Számíthatok rád?

– Ez nem lehet kérdés, mindent el fogok követni, hogy megvalósítsd az ígéreted… Bár nem tudom, mire szolgál ez a rengeteg műszer, miért van szükséged ezekre?

– A nyári kutatásaim során olyan aggasztó jeleket tapasztaltam, amelyekről csak a műszerek segítségével tudok átlátható helyzetképet alkotni.

– Mire gondolsz?

– Ha megállapításaim nem csalnak, itt egy komoly földrengés várható hamarosan.

Kálmán furcsán nézett rá, majd gondolkodás nélkül felelt.

– Ez teljesen elképzelhetetlen. Itt nem volt és nem is lehet földrengés.

István tudta, Kálmánnak el kell mondania mindent, ha segítséget vár tőle.

– Megpróbálom elmagyarázni, hogy megértsd azt, ami nyugtalanít. Felgyorsult világban élünk, na de a Föld mélyében, ettől még nem „pörögnek fel” a folyamatok! A földkéreg töredezett darabjai évmilliók óta közelednek, távolodnak egymástól. Mozgásaik közben a földkéregben feszültség keletkezik, az deformálódik, és kisebb-nagyobb reccsenések formájában eltörik. A földrengés: „csak” egy jelzés. Olyan, mint a láz. Míg az egyiket betegség okozza, a másikat a Föld mélyén zajló, rendkívül stabil folyamatok. Amelyek számban és méretben szinte állandóak. A világszerte előforduló földrengések számát ismerjük. Meghatározható az éves gyakoriságuk is. Ma már hajszálpontosan mérhetőek a rengések. Az ember is képes földrengést okozni. Például ha nagy mennyiségű folyadékot pumpálnak a régi olajkutakba, hogy fokozzák a termelést, ezzel töréseket okozhatnak a földkéregben, vagy legalábbis siettethetik a természetes folyamatot. Ugyanezzel járhatnak a föld alatt robbantások. Persze a robbantás: maga a földrengés.

– Ezekkel a műszerekkel képes vagy előre jelezni hol, mikor, mekkora a várható földrengés?

– Egyszerre mindhármat nem. Bár tájékozott vagyok e területen, nem vagyok szeizmológus. Csak valószínűsíthető hol és mekkora földrengésre lehet számítani a földkéreg mozgásai alapján. Az idejét csak megtippelni tudom. Magyarországon évente száz, kétszáz földrengést regisztrálnak, ebből csupán tíz körüli érezhető. Hogy mikor jön a következő arra pontos válasz nincs. Jelenlegi álláspontom szerint azonban a kontinensen a legveszélyesebb vidék Romániában van.

– Ha valóban előfordulhat amiről beszélsz, mekkora pusztítást okozhat?

– Épített emberi környezetben képes tarolni. Egy ötös erősségű már katasztrofális tud lenni. Összedönti az épületeket, sok ember halálát okozhatja. Mondok neked valamit. Az állatoknál előbb senki nem jelzi a földrengést. Kifinomultabb érzékszervekkel rendelkeznek, mint az ember.

 

  1. A széthulló hatalom

A Práter, villája keleti szárnyában fekvő zongoraterméhez indult. Ide húzódott, ha már robbanásig feszült benne a felgyülemlett tehetetlenség, és kikapcsolódni vágyott. Ott, ahol a terem méretű rózsaszín márványpadlós szoba közepén, vörös bársonnyal borított emelvényen állt egy hófehér Steinway zongora. Tört fehér színű nehézselyem függönyök zárták ki a külvilágot a földig érő ablakok mögül. Az alvilág királya ide menekült, ha nagyon feszültté tették az események. Játéka közben eltűntek a sötét, kínzó, megoldatlan gondok, mikor leütötte az utolsó billentyűt, más emberként állt fel a zongorától. Megnyugodott, megszűnt kínzó fejfájása is. Most erre vágyott.

Elérte a szobát, szinte vágyta a billentyűk sima érintését. Belépett, de valami nem volt rendben. Más légkör fogadta. Furcsán taszította a máskor varázslatos terem. Állatot nem tartott a villában, utálta őket, különösen gyűlölte a macskákat. Nem vallotta be soha senkinek, betegesen rettegett tőlük. Ebben a pillanatban, tudatosult benne a kellemetlen érzés oka. Itt, most mellbevágó, határozott, macskaszagot érzett. Elrántotta a zongora előtti hófehér függönyt, sokkolta a látvány. Fehér zongorája tetején egy hatalmas koromfekete macska trónolt. Őt meglátva kinyújtózott, semmi jelét nem mutatta a félelemnek. Egyenesen rá nézett, szemei smaragdként világítottak a félhomályban. A Práter bénultan állt. Ekkor a macska kieresztette késpengeszerű karmait, végigszántott a fehér zongora borításán. Többször megismételte e műveletet, ütemessé váló mozgása éles fémes csikorgássá erősödött, majd elviselhetetlenné vált. Az alvilág ura, összegörnyedve szorította fülére kezét, majd kirohant a teremből….

Kolozsvár kertvárosának egyik legnagyobb villáját az utca emberének kíváncsiságától átláthatatlan kerítés rejtette. Három méter magas kőfal vette körbe a hatalmas birtokot, egészen az erdőkig nyújtózva. Igényesen felújítva, teljes pompájában ragyogott az épület. Építését az 1900-as évek elején fejezték be. Átélte a háborúk viharait, közben sűrűn cserélődtek tulajdonosai. Alig két éve vette meg a Práter, inkább elvette régi tulajdonosától. Fondorlattal, csellel, fenyegetéssel. Kalandos úton szerezte meg, mint mindent, amit magáénak tudhatott. Hatalmas gazdagsága mégsem boldogította, elfogadta azt, amit birtokolt, természetesnek érezte. Vagyonát folyamatosan gyarapította a saját módszereivel. Gátlástalanul. Éppen ezért, tartott a külvilágtól. Egész kis hadsereg vigyázott rá, válogatott, mindenre elszánt, jól megfizetett, kiképzett katonákból felállítva. Az épület biztonsági rendszere különben volt elkészítve, mint az állam első embereinek palotáiban. Egyéni energiaforrások adtak megoldást, áramszünet esetére. Pincerendszere a közeli erdőkig ért.

Egyre lejjebb ereszkedett a könnyű, négy személyes karcsú gép. Lazán ért földet.  Mikor kinyíltak az ajtók, csak egy ember szállt ki. A pilóta felemelte a helikoptert, tovább repült. Utasa sietősen fordult az épületek felé, hatalmas termete ellenére rozzantnak, letörtnek tűnt. Kártyával nyitotta a hátsó bejáratot, majd belépett. Meglepte a csend. Máskor mozgalmas volt a hatalmas épület. Továbbhaladt, a változás ösztönös óvatosságra intette. Váratlanul feltűnt az egyik belső őr. Megszólította.

– Hello Tigru. Történt valami?

– Ha a főnökkel van dolgod, úgyis megtudod. Tőlem, úgysem hinnéd el…- majd legyintve, fejcsóválva továbbállt, otthagyva elképedt társát.

Asas vegyes érzelmekkel fordult a Práter lakosztálya felé. Elérve a helyet, hallgatózni kezdett. Mindenhol gyanús, aggasztó csend honolt. Hirtelen, dühös macskanyávogást vélt hallani. Mivel lehetetlennek tartotta, arra gondolt, bizonyára képzelődött, hiszen a környékből a megérkezésüket követően a főnöke parancsára kiirtottak minden macskát. Bizonytalanul kopogott. Várt, de nem kapott választ. Óvatosan lökte be a résnyire nyitott ajtót. Egy előtérbe jutott, ahol afrikai faragások, szobrok töltötték be a teret, a padlótól a plafonig. Mivel minden függöny be volt húzva, halvány félhomály tette még gyászosabbá a hangulatot. Körbe kémlelt, de csak a démoni álarcok vigyorogtak rá a falról. Megborzongott. Hogy feszültségét oldja, szólongatni kezdte urát.

– Helló főnök, megjöttem, itt vagy?

A hálóból mocorgást hallott, arra indult. Elérve a szobát, különös látvány fogadta. Félelmetes, rettenetes hírében álló ura, hatalmas ágya közepén kucorgott, vastag takarókba burkolózva, láthatóan falfehéren, reszketett. Asas hirtelen szóhoz sem jutott, de erőt vett magán, majd megkérdezte.

– Mi történt?

Türelmetlenül, szokatlan vékony hangon, szinte sipákolva érkezett a válasz.

– Még te kérdezed mi történt? – elfúlva, akadozva folytatta – Itt hagynak a legjobb embereim, hülyét csinálnak magukból, hagyják, hogy engem kikészítsen egy dög! – majd szipákolva elhallgatott.

Óriási dühkitörésre számított, példás büntetésre, ehelyett a rettenetes ura, még csak nem is emlékeztette arra az emberre, akire mindig felnézett. Rajongással tisztelte, becsülte, tűzbe ment volna érte. Óvatosan kérdezett.

– Milyen dög?

Szinte hisztérikusan csattant a válasz.

– Nézd meg a zongorámat!

Bár nem értette, de elindult, hogy megnézze a vagyonokat érő hangszert. Határozottan lépett a terembe, ahol a fehér zongora állt. Elérve ura féltett kincsét, végigsimította ragyogó burkolatát. Egy karcolást sem látott rajta. Még visszanézett az ajtóból. Teljes pompájában uralta terét a hófehér zongora, sértetlenül. Visszament főnökéhez. Aki bizonyítást várva, azonnal nekiszegezte a kérdést – Na?

Asas fejét rázva értetlenül felelte – Nem értem mire gondolsz. Egy hajszálnyi sérülést sincs rajta.

– De igenis van! Széthasogatta a tetejét. Össze-vissza karmolászta. És ezek a tetvek, akiket itt hagytatok körülöttem, nem képesek megfogni azt a rohadt fekete dögöt.

– Miről beszélsz?

– Egy marha nagy fekete macska fogadott, amikor zongorázni mentem. Megtámadott, szemem láttára tette tönkre a gyönyörűségemet…

Morgolódva húzta szorosabbra maga körül a takarót. A terepjáró elvesztését meg sem említette. Asas látta, hogy semmire sem megy gazdájával, megadóan bólintott.

– OK. Utána nézek a macskának.

Mikor behúzta maga mögött az ajtót, megmagyarázhatatlan ürességet érzett.

– Mi lesz most?

Jól ismerte a Práter ügyeit. Tudta, másnapra nagy jelentőségű tárgyalást beszélt meg. Rájuk zúdult a környezetvédelem. Sorozatossá váltak a tüntetések, és egyre több ember csatlakozott a tiltakozókhoz. Erre a nyomásra már a parlament elé került a téma, dönteni kellett az aranybányák további működéséről. Bár pillanatnyilag a bányászat szünetel, ám minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy újraindíthassák a kitermelést. Mindig is voltak, és vannak, megfizethető kormánytisztviselők. Velük találkozna holnap a Práter. Gondolkodott erősen. Ilyen állapotban nem láthatja senki. Akkora trauma érte, hogy teljesen bekattant.

Chel miatt nem aggódott, amekkora mázlija van mindig, valahogy majd kikeveredik az erdőből. Ha nem, az ő baja. Különösen nem bánkódott az erőszakos, gátlástalan, alattomos társa miatt. Soha nem szívelte. Most, hogy a várt büntetés helyett kezébe kellett vennie az irányítást, maga sem tudta hol kezdje.

Pocsék érzés megvert kutyaként érkezni. Forrt benne az indulat. Nem szokott hozzá a vereséghez. Eddig kevés része volt benne. Emlékezett. Mikor maga mögött hagyta zsoldos katona életét, kick-box sztárként éldegélt, míg egyszer piszkosul meg nem verték. Napokig feküdt öntudatlanul. Egy koszos panzióba dobták, ahol egy japán szakács vette pártfogásba. Ápolta, de leszögezte, ezt le kell dolgoznia. Fél évet húzott le az étteremben. Közben tanult harcolni, új barátjától. Olyan harci tudást sajátított el, amit környezetében senki nem ismert. Tanulta a kitartást, edzett, átértékelte mire képes egy ember. Mikor újra ringbe szállt, már magabiztosan aratta győzelmeit. Rengeteg pénzt keresett, el is költötte. Céltalanul csapódott ide-oda, míg a Práterrel nem találkozott. Ekkor megváltozott az élete. Hűséges kutyaként követte urát, aki korlátlan hatalommal ruházta fel, saját biztonsági szolgálatában. Első emberévé lépett elő. Vegyes csapatot kapott. Ezt követően ő válogatta az embereit. Csak olyanokkal dolgozott, akikben feltétlenül megbízott.

Visszazökkenve a jelenbe, összegezte magában, csak akkor javul a közérzete, ha kiköszörüli a csúfos kudarcot. Vele nem lehetett packázni. Tudta, le kell higgadnia, hideg fejjel megtervezni az ellencsapást, amely majd eltörli a problémát, a kellemetlenséget okozó ellenséggel együtt. Maradtak hozzá az eszközei. Állt egy másik Hummer az alagsori garázsban. Eddig rejtegették, hiszen az amerikai hadsereg Irakban szolgálatot telesítő alakulatainak készült. Titkos, kalandos úton jutott a kolozsvári villa mélygarázsába. Kisebb tanknak tűnt a négy és fél tonnás, több mint három méter széles, majdnem öt méter hosszú monstrum. Ám a külső szemlélő nem is sejthette a páncélköntösbe bújt rémség erejét. Gigantikus acélszerkezete már védelmet nyújtott a bombák, és aknák ellen is. Csodafegyverei optikai távolságmérők bevonásával működtek, apró számítógépes lövedékekkel. Felszerelésében akadt páncéltörő is. Ebben a harci járműben csak négyen fértek el. Egy kisebb csapatra még szüksége lesz, valamint alaposabban meg kell szerveznie az akciót. Többet nem hibázhat…. Ezen járt az agya, a macskát régen elfelejtette. Belátta azt is, hogy a holnapi tárgyalás lebonyolítását már képtelen ellátni. Ekkor eszébe is jutott, a megfelelő ember. A különösen nagy értékekre vonatkozó szerződések megkötésével Ludvig Pirat sztárügyvédet bízta meg a Práter. Akinek nem okozott gondot az sem, ha bűnügyből kellett kihúzni valamelyik emberét.. Alkalmasnak tűnt a holnapi tárgyalás lebonyolítására. Napközben a villában egy iroda is működött, ahol az informatikus, és egy adminisztrátor dolgozott, reggeltől délutánig. Még pont elérte a távozni készülő irodai alkalmazottat. Rögtön utasította, beszélje meg a holnapi időpontot az ügyvéddel. Engedelmesen ült vissza helyére a hölgy, de még félve megkérdezte.

– Ha tárgyalása van, mi legyen?

Asas megfordult, szeme dühösen villant, majd szűkszavúan csattant a válasz.

– Mondja le!

Nyakát behúzva nyúlt telefonjáért a titkárnő, majd halkan felelte a reá bámuló hatalmas embernek

– Megértettem.

 

  1. A találkozás

 

Csípős hideggel kelt a nap, mikor István gyalog indult útnak. Érkezése napján, Kálmán segítségével műszereket helyezett ki a közeli hegy barlangjába, felszerelését csak egy könnyű hátizsák rejtette. Át kellet vágnia a szerpentinen, már ismerte a járást. Hirtelen, egy kocsi erőlködő, ismétlődő, indító hangját vélte hallani. Óvatossá vált. Lopakodva, araszolt egy meredély fölé, ahonnan lelátott az útra.  Kétszemélyes Nissan terepjáró állt az út mellett, motorházteteje nyitva, előtte tanakodott egy fiatal lány. Egyedül volt. A tudós gondolkodás nélkül elindult lefelé, segíteni akart. Úgy toppant a lány elé, hogy az megrettent. Ijedten kapta fel a fejét a semmiből előkerülő magas idegenre. István elképedten bámult rá. Mikor az első szót ki tudta nyögni, rekedte kérdezte – Anna?

A sudár, hosszú hajú lány zavartan elnevette magát.

– Honnan tudod a nevemet?

Mivel a tudós még mindig zavartan méregette, a lány próbált magabiztosnak látszani, de belülről ismeretlen félelem kerítette hatalmába. Elárulta magát. Csak az apja hívta Annának. Pár lépés távolságról vizslatták egymást. István első pillantásra meg volt győződve arról, hogy Annát, a Boszorkányt látja. Kicsit megdöbbent az öltözetén, hiszen rövid irhakabátot, farmernadrágot, prémes csizmát viselt. – Hihetetlenül elképesztő a hasonlóság! – gondolta magában. Ekkor a lány megszólította.

– Beszélsz magyarul?

István sokkal magabiztosabban, nyugodtan válaszolt.

– Persze, én magyar vagyok. Tudok segíteni?

Oldódott a lány feszültsége, szinte levegővétel nélkül hadarta el.

– Tegnap indultam Magyarországról. Bécsben béreltem ezt az autót, ami most megadta magát, pont a cél előtt. Nincs térerő a telefonomon, megőrülök, ez is csak velem történhet meg. Apám barátját keresem, a közelben erdész, Barta Kálmán a neve. Gyermekkoromban nyaraltam nála, azt követően, hogy elveszítette a családját. Most, hogy a fenébe jutok el hozzá?

– Úgy, hogy elkísérlek, én nála lakom. Zárd be az autót, majd visszajövünk érte.

Pár pillanatig tanakodott a lány, majd lekapta kesztyűjét és a kezét nyújtotta.

– Anett Satmari vagyok.

– Vajda István. Nagyon jól beszéled a magyar nyelvet.

– Apám magyar,  nagyon messze került innen, de én is. Londonban élek anyámmal.

– Kálmán tud az érkezésedről?

– Nem, meglepetésnek szántam, apám biztatott, és megígérte, a jövő héten itt találkozunk.

István visszafordult az erdészház felé, nyomában az idegennel.

Kálmán őszinte örömmel fogadta a fiatal lányt. A csupaláb tizenéves fruska élt emlékeiben, aki már felnőtt  szép hölgyként látogatta meg újra.

– Megdöbbentő a hasonlóság! – jegyezte meg végül, majd István kérdő tekintetére, Anetthez fordult.

– Elmondhatom?

A lány nevetve válaszolt. – Persze.

– Én még ismertem, e szép lánynak, a nagymamáját. Tanítónőként dolgozott, egy kis hegyi faluban. Korán elveszítette a férjét, egyedül nevelte rakoncátlan fiát. Legendásan szép nő volt. Nem ment újra férjhez. Többször mesélt fiának, – az én Jack barátomnak – aki Satmari János néven került anyakönyvezésre, – a vidék történetéről, őseikről. Míg élt, féltve őrizte bizonyítékait. Kutatást végzett, a fellelt iratok alapján még egy családfát is készített, az ezerhatszázas évekig jutott vissza a múltba. Aki a családfán legalul szerepelt, annak az ikertestvérét boszorkányként elégettek. Nos, utolsó éveiben a mama többször emlegette, hogy találkozott ezzel a régi rokonnal. Senki nem hitt neki.

Anett törte meg a csendet.

– Igen, így volt. Én is őrzöm a mama kincseit. Kikönyörögtem párat apától, évekkel ezelőtt. Elárulom, ezért vagyok itt. Szeretném jobban megismerni ezt a csodálatos világot. Befejeztem az egyetemet, most nem tudom, hogy merre tovább. Visszatértem a gyökereimhez, talán itt megtalálom a választ.

– Nocsak, már egyetemet is jártál. Milyen tudós lettél? – kérdezte Kálmán.

– Oxford természettudományi karán végeztem, biológus vagyok.

– Ejha. – jegyezte meg halkan István.

– Semmi különös, apámnak köszönhetem, nélküle nem ment volna, ő fizette a tandíjam. – válaszolta egyszerűen Anett.

Észre sem vették, hogy Kálmán csendben kiment. Ennivalóval tért vissza.

– Nem tudom kislány, mikor ettél utoljára. Bizonyára éhes vagy.

– Tegnap este indultam, bízva abban, éjszaka nincs forgalom, így gyorsabban haladok. Éhes vagyok, tényleg.

 

A reggeli után Anett elment fürödni, a férfiak pedig beültek István terepjárójába, az úton hagyott Nissanért indultak. Kellemesen ellazult forró fürdőjében a lány, mikor hűlt a víz, kikászálódott, felöltözött, lefelé indult az ebédlőbe. Furcsa zajra lett figyelmes. Odalenn a nappaliban szétszórt tárgyak, egymáshoz dobált bútorok zörgése vegyült ismeretlen hangokkal. Mikor leért a földszintre két idegennel találta szemben magát. Fekete ruhát és maszkot viseltek. Annyira megdöbbent, hogy hirtelen szóhoz sem jutott. Nem félt. Apja még gyermekkorában felkészítette arra, hogyan védje magát. Megszerette a sportot. 14 éves korában már feketeöves taekwondós volt. A londoni sportklub ahová edzeni járt, japán irányítással működött. A sebukait vagy erőkaratét többféle harcból állították össze. A kjokushinhoz hozzáadták a hagyományos karate technikát, a kínai kenpót és a japán dzsúdzsucut. Aki ehhez ért, az a gyorsaságot és a lendületet használja ki, majd az ellenfél támadását használja fel védekezésre. Az erő-karate puszta kézzel való verekedést jelent, semmilyen eszközt nem kell hozzá. Magabiztosan állt, tudta, a feketeruhásoktól semmi jót nem várhat. Szó nélkül közelített hozzá a két középtermetű alak. Rájuk förmedt.

– Kik maguk!? Mit akarnak?…

Összeröhögött a két férfi, majd sunyin megjegyezte az alacsonyabb

– Azt majd mindjárt megtudod..

Ami ezt követően történt, azt álmában sem gondolta volna egyikük sem. Alig pár másodperc alatt mindketten eszméletlenül hevertek, mire nyílt az ajtó, Kálmán és István rontott be.

Elképedve meredtek a földön heverő két alakra, majd István szólalt meg először.

– Mi történt? Jól vagy?

Anett fejét rázva felelt.

– Higgyétek el, magam sem értem, én kérdeztem mit akarnak, de rám támadtak. Aztán,… én jól vagyok, hát ők szerintem kevésbé. Kálmán és István együttes erővel gyorsan megkötözte a nappali kövén fekvő, még mindig eszméletlen két embert.

A tudós szólalt meg először.

– Hívni kellene a rendőrséget.

– Várjunk. – felelte Kálmán

– Szerintem ők csak felderítők voltak. Bezárjuk őket a pincébe, mi lemegyünk a búvóhelyre.

Ekkor, megszólalt az egyik betolakodó telefonja. Kálmán megkereste a fekvő alak zsebében, majd felvette. A vonal végén fojtott, ideges hang kérte számon.

– Mi a francot csináltok már? Megmondtam, hogy felderítés, semmi akció, végeztél, azonnal jelentkezel….

Kálmán nem bírt magával, beleszólt a készülékbe.

– Jelentem uram, a felderítésbe kis hiba csúszott, az embereit elviheti, ha már kihallgatta őket a rendőrség.

Nem kapott választ.

– Sietnünk kell, ezek mindjárt itt lesznek. – fordult a fiatalokhoz.

Anett már ismerte, a földalatti búvóhelyet. István még nem. A két nem várt vendéget lezárták a pincébe. István csak ámult, amikor hangtalanul zárult utánuk a rejtett ajtó. Ekkor odafönt elszabadult a pokol. A kamerákon keresztül követhették, hogyan robbannak fel autóik a ház előtti tisztáson. Majd négy terepruhás, fegyveres cikcakkban rohant a vadászház felé. Kálmán a belső kamerákra mutatott, ahol láthatták, hogy a betolakodók törnek zúztak mindent. Kisvártatva megtalálták a még mindig alélt embereiket, felváltva vonszolták őket kifelé. Ekkor István megkérdezte.

– Mi a fenét csináltál velük, én még hasonlót sem láttam. Jobban lesznek egyáltalán?

– Hatásos módszer. A megfelelő pontra bevitt ütés kikapcsolja a központi idegrendszert, melynek eredménye, hogy pár órára se kép, se hang. Másnapra magukhoz térnek, de napokig megmarad az enyhén szólva másnapos érzés.

Kálmánhoz fordulva egészen másról kezdett beszélni.

– Értesítem apát. Ami itt történt azt nem értem, de ehhez mi hárman kevesen vagyunk. Talán pár napot kihúzhatunk, de mi van utána. Szinte mozdulni sem tudunk, hiszen az autóinktól megszabadítottak minket.

– Ez részben igaz, – válaszolta Kálmán – ugyanis van vésztartalékunk. Gyertek, megmutatom.

Továbbvezette őket az egyre szélesedő, földalatti vasbeton alagútban.

Évekkel ezelőtt, Jack az erdészház alatt húzódó stabil pincerendszert felszerelte, ahol szükségét látta, átépítette. Túl sok munkát nem igényelt, hiszen a csodálatos épület kivételes pontossággal megépült pincerendszerét az 1980-as években alkották. Szigorúan titkosítva, a Ceausescu házaspár nem mindennapi igényeinek kielégítésére, személyes biztonságának megóvására tervezték. Mikor a házaspár eltűnt a történelem színteréről, a vadászház is feledésbe merült. Kevesen tudtak a felszín alatt húzódó bombabiztos labirintusról. Több mint háromszáz négyzetméteren terült el, a helyiségeit összekötő közlekedőkön kívül. Menekülő útvonalait az erdőkig húzódó sziklás hegyek rejtették.

A halvány világításban továbbhaladva, egy kisebb csarnokfélébe jutottak. István csak ámulva kapkodta a fejét. Fegyverarzenált látott a polcokra rendezve, majd középen egy ponyvával letakart széles járművet. Mivel Anett már látta, kicsit türelmetlenül toporgott. A ponyvával letakart micsoda fel sem keltette a figyelmét, amikor először itt járt. Kálmán óvatosan lehúzta ponyvát. Brutális látványt nyújtott az öt és fél tonnás páncélozott orosz katonai terepjáró.

István elismerése jeléül füttyentett egyet, majd megkérdezte.

– Ez meg miféle szerzet?

– Ez a GAZ-2975 Tigr, lásd, az oroszok lekoppintották Hummert. Amerikai dízelmotor dolgozik benne, 215 lóerős, összkerékhajtású, bárhova el tud vinni.

– Nem rossz, – ütögette meg a jármű oldalát Anett – de most már meg kell keresnem apát.

Kálmánhoz fordulva még hozzátette – Megoldható?

– Szerintem igen, a generátorok segítségével a központi számítógépet tudjuk használni. Működik a műholdas vétel, reggel megnéztem.

Anett kapcsolatba lépett apjával, aki azonnal Kálmánnal akart beszélni, mert a lánya csak értetlenül állt a kialakult helyzet kellős közepében.

Jack másnapra ígérte érkezését, elárulta, hogy két társát is magával hozza.

A beszélgetés végén Kálmán elindult, hogy ellenőrizze a biztonsági rendszert. Mivel a kamerák szerint, a rájuk támadó banda fele itt maradt, nem mozdulhattak. Anett talált plédeket, szétrakta a fekvőhelyekre. Majd a tartós élelmiszert vizslatta, bár nem volt ínyére egyik sem. Kérdőn fordult Istvánhoz.

– Időnk van bőven, mesélj. Jó volna tudni mibe keveredtem….

Az eddig zárkózott tudós, őszintén feltárt mindent. Beszélt az érkezéséről, arról a különleges pár napról, amit az erdő mélyén töltött. Kutatásairól, majd végül nehezen, de elmondta miért szólította Annának, az első találkozásuk alkalmával. Mikor befejezte, furcsán villant a lány szeme. István megbabonázva bámult rá. Ismét Annát látta.

– Most mi van? Miért bámulsz úgy rám, mintha kísértetet látnál? Én hiszek neked. Tisztelem a bátorságodat, hogy elmondtad. Mindenki más bolondnak tartana. Úgy, mint ahogyan bolondnak tartották az én nagymamámat. Pedig nem volt az. Most már hiszem, hogy minden, amit leírt megtörtént, igaz. Kálmán tudja?

– Nem, valahogy neki nem voltam képes elmondani.

– Megértelek, apám se hitt soha a mamának.

 

  1. A katona

 

Asas próbált higgadt maradni, de érezte, kevés hiányzik ahhoz, hogy összetörjön valamit.. Alig tíz perc volt még a tárgyalás megkezdéséig, a teremben már ott ültek a részvényesek. Kinézve az ablakon látta, hogy nyílik a kapu, a kormánytisztviselő fekete limuzinja hajtott be, nyomában az ügyvéd haladt, sötétkék Jaguárjában.

Megint csődöt mondott a bosszú kivitelezése a vadászház lakói ellen. Ismét elhamarkodta a döntést. Pedig érezte, ha nem személyesen vezeti az akciót, emberei hibát – hibára halmoznak. Megtették. Most mégsem merte otthagyni a tárgyalást. Túl sok forgott kockán. Milliárdok pihentek a bányanyitásban, ha most nem sikerül elérni az újraindítást, a Práter mindenét elveszítheti. Elhessegette magától nyomasztó, sötét gondolatait, próbált magabiztosnak látszani. Megkezdődött a tárgyalás, amelyből kiderült, rendkívüli állapot van. Talán az jelenti legnyomósabb okot, hogy félnek a tömegek haragjától. Buzgón hangoztatta a minisztérium embere a lehetőségeket. Fő attrakcióként megemlítette, hogy terveznek indítani egy nagyobb felhívást, munkahelyek teremtésére. Ezzel talán meggyőzhetik a szegényebb réteget, hogy azok, akik munkára várnak, követelhetik a bányák újranyitását. Asas türelmét vesztve kivonult. A tárgyalás hátralévő perceire már nem volt kíváncsi. Szobájába indult átöltözni. Telefonon hívta a helikoptert. Saját kezébe akarta venni a tudós eltüntetését. Lakrészéhez érve, nyitotta az ajtót, közben már bújt is ki utált öltönyéből. Késő délutánra járt az idő. Lakásához nappali, fürdő, és egy saját terasz tartozott. Kinézett a teraszra, várta a helikoptert, pillanatok alatt átöltözött. Visszafordult, mert látott valami nem odaillőt a teraszon hagyott széken. Azt hitte káprázik a szeme. Egy koromfekete, hatalmas macska nézett vele farkasszemet. Kitört belőle az eddig visszafojtott feszültség.

– A szentségit! – ordított fel, majd kapkodva kereste elő pisztolyát.

Feltépte a terasz ajtaját. Legnagyobb megdöbbenésére a szék üres volt….

Asas dühében belerúgott a székbe, az ártatlanul szakadt darabokra, a terasz falához csapódva. Lenézett a ház előtti díszkővel burkolt térre, majd tekintete találkozott a kinti őrével, aki csodálkozó tekintettel mozdult fegyvere után. Majd főnökét látva, nyugodtabban megkérdezte – Minden rendben?

Asas bosszúsan vetette oda – Miért ne lenne…

Visszalépett a terasz védett zugába és átkozta magát. Hová tűnt a legendás higgadtsága, az önbizalma? Úgy érezte magát, mintha ellopták volna az erejét. Tehetetlen gyengeségének megnyilvánulása az, amit az előbb művelt. Telefonja után kotorászott. Hívta a helikoptert. Késő délutánra járt az idő, nyirkos köd ereszkedett egyre lejjebb, alkonyodott. Döntött. Semmi értelme a repüléssel magára vonni a hétköznapi emberek figyelmét. Utasította a pilótát, szálljon le a külvárosi raktáruknál, majd pakolja fel és hozza el, amit kér. Lőszereket, élelmiszert, éjszakai bevetéshez szükséges felszerelést sorolt.  Jobb is ha nem repül. utálta a helikoptert. Mivel nem tudta vezetni repülés közben kiszolgáltatottnak érezte magát. A villa legtávolabbi hátsó bejáratához közel, az erdő szélén állt egy tekintélyes méretű garázs. A külső szemlélő számára teljesen átlagos képet mutatott. Azt csak pár ember tudta mi a titka a félig üresen álló, hatalmas épületnek. Külön programmal ellátott működésű kapu védte. Aki beléphetett e létesítménybe, csak kerti gépeket, szerszámokat látott, katonás rendben a falak mellett. Közepén hatalmas tér kongott üresen. Egy mozgatható padozat álcázta a titkot. Fegyvereket, iratokat, betonba süllyesztett páncélszekrényeket rejtett, a gigászi méretű földalatti bázis. Alagutak kötötték össze a főépülettel, valamint egy menekülési útvonal vezetett az erdő alatt a vadonba. Itt állt a tartalék Hummer is. Asas megvárta a helikoptert, majd egy katonája segítségével feltöltötte a páncélozott monstrumot. Odakinn már teljesen besötétedett, mire elindította a terepjárót. Három embert vitt magával. Nem látta szükségét a kísérő csapat megszervezésének. Napokkal ezelőtt, álmában sem gondolta volna, hogy kénytelen lesz bevetni végső tartalékát egyetlen tudós, és egy erdész ellen…

 

  1. Rejtve

 

Anett a körútjáról visszatérő Kálmánhoz fordult.

– Találtam élelmiszert, készíthetek teát. Ha gondoljátok, szívesen megcsinálom. Bár számomra nem nagyon tűnik vonzónak a készlet.

Az erdész rögtön felelt.

– Még erre is van megoldás. Csak a tartós élelmiszereket láttad. Talán egy hete hoztam le élelmiszert, kolbászt, szalonnát, sonkát, kétszersülteket. Gyere velem, megmutatom.

Egy közeli ajtóhoz vezette a lányt majd kinyitotta előtte.

– Tárulj Szezám!

Anett elképedt a választék láttán. A polcokon füstölt sajtok, a falból keresztben kiálló rudakon szalámik, kolbászok, sonkák sorakoztak.

– Hozd azt, ami tetszik. Számítottam apád érkezésére is, ezért töltöttem fel a lenti kamrát. Gyakran lejövünk ide, ha meglátogat.

A vacsorát követően mindhárman az internetes hálózat elé ültek, várták Jack jelentkezését. Mikor létrejött a kapcsolat, Jack elmondta, hogy holnap hajnalban repülnek Kolozsvárra, majd Szamosfalván már várja őket a feltöltött terepjáró. A vadászház környékére, délutánra tervezi érkezését, közben telefonon jelezni fogja ha ki kell kinyitnia Kálmánnak a rejtett erdei bejáratot. Mikor Jack elköszönt, Kálmán elvonult az egyik távolabbi hálófülkébe, jó éjt kívánva a fiataloknak.

Anett nem volt álmos. Utálta a bezártságot. Soha nem került még hasonló helyzetbe sem. Bár úgy érezte biztonságban van, mégis nyugtalanította az, hogy nem ura a helyzetnek, nem tudta mi vár rá holnap. Istvánhoz fordult.

– Te sem vagy álmos?

– Jól látod, a kinti helyzetet figyeltem, már amennyit látok belőle, de semmi mozgás.

– Lapulnak, várják az erősítést. Szerinted tudják, hogy valahol itt vagyunk?

– Igen, Kálmán elszólta magát.

– Ne hibáztasd, ő sem tudja igazán kezelni a helyzetet. Ha megjön Apa, ő majd rendet csinál. Hidd el.

– Kezdem felfogni, hogy csak ez a megoldás létezik, hiszen a rendőrség eddig is tehetetlen volt Viktor Preot úrral szemben.

– Akkor az ő bandája lapul kinn?

– Igen, valamint véleményem szerint, az ő emberei segítették Kálmán családját a másvilágra.

– Persze, apa beszélt róla. Említetted már a munkádat, mit kutathat még, egy meteorológus?

– Biztos untatna téged, bár vannak izgalmas érdekes tények, amelyekről kevesen tudnak.

– Érdekel….

– Bár nem tudok neked most teljes képet nyújtani a munkámról, pár extra ténnyel azonban meglephetlek.

– Hallgatlak.

– Sajnos eddig nem került be a köztudatba, hogy a tudomány és technika segítségével az időjárás szabályozása hamarosan elérhető. Az ember ma már tudja befolyásolni az időjárást, azonban irányított változtatására vagy kontrollálására még nem képes. Ezzel lehetségessé válik, hogy az emberiség az előbb vagy utóbb, a bekövetkező éghajlatváltozás ellenében is képes legyen irányítani az időjárási folyamatokat. A tudományt ugyanis nem csak riogatásra, felderítésre, diagnózis, prognózis készítésére lehet használni, hanem megelőzésre, valamint túlélési stratégiák és technológiák készítésére. Az időjárás szabályozása mára már elkerülhetetlenné vált. Ha az emberiség képes lesz befolyásolni az időjárást, akkor élni is kell annak lehetőségével. Hogy jobban értsd… Egy példa. Az USA a 60-as évektől folytatott szervezetten időjárás-módosító kísérleteket, amelyeket fegyverként alkalmaztak Vietnamban és Laoszban. Az amerikai hadsereg katonai célokra a mesterséges esőt először 1963-ban vetette be a vietnami háborúban. 1966-ban pedig ugyanezzel a módszerrel, katasztrofális következményekkel járó esőzéseket okoztak Észak-Laoszban. 1966-tól az USA hadereje 2600 bevetés során végzett felhő magvasítást. A vietnami ”Popeye-hadművelettel” az volt a céljuk, hogy az ellenséges területen levő utakat járhatatlanná tegyék. A bevetéseket a Ho Si Minh ösvénynek nevezett, fő ellátási útvonal fölé koncentrálták. Nem rövid időtartamú időjárás-változást kívántak elérni, hanem az éghajlatot akarták esősebbre fordítani, hogy az utánpótlást lehetetlenné tegyék. A környezet irányított megváltoztatásának – hadászati, vagy rosszindulatú – felhasználását tiltó nemzetközi egyezmény létezik ugyan, de nem vetett véget a kutatásoknak, csak lassította a folyamatot. Manapság azonban a katonai fejlesztőket a tilalom sem tántorítja el a további kutatásoktól és kísérletektől. Az időjárás megváltoztatása egyre inkább valósággá válik.

– Ez hihetetlen.

– Bármennyire az, létezik. Itt van egy másik példa. Szakmai körökben ismert, hogy a Nap viselkedése egyre inkább eltér a megszokott ciklusától. Arra gondolok, hogy egyre gyakoribb és erősebb kitöréseket produkál. Ezek a kitörések tönkretehetik a finom elektronikát alkalmazó berendezéseket, lebéníthatják a teljes légi közlekedést és a mesterséges holdakat, elnémíthatják telefonokat, de még a TV-készülékeket is használhatatlanná tehetik.

Az ionoszféra az aktív elektromos pajzs, a világűrből érkező kozmikus sugárzással szemben. Súlyos károk keletkezhetnek a földi légkörben is, mivel annak bizonyos rétegei éppen a napsugárzással szemben védik a földi életet. Az erős napkitörések pedig éppen ezt a védőréteget tehetik átmenetileg teljes mértékben átjárhatóvá, súlyos sugárkárosodást okozva valamennyi magasabb rendű élőlénynek a felszínen. Ráadásul a folyamatos napkitörések, drasztikusan megemelhetik a légkör hőmérsékletét is, felgyorsíthatják a gleccserek olvadását. Megnövekedhet a pusztító viharok száma és ereje, a gyors olvadás miatt pedig a világtengerek szintje is. A naptevékenységnek a legutóbbi maximumot követően csökkennie kellett volna, de nem ez történt. A jelenlegi helyzet egyre rosszabb, eljutottunk oda, hogy földünk időjárása teljes mértékben ellenőrizhetetlen lett. Azonban nemcsak a napfoltok számának alakulása okoz gondot, hanem az ehhez szorosan kötődő napkitörések is. Napkitörések ugyanis napfoltok közelében keletkeznek. Ha több a napfolt, akkor több a napkitörés. A napfoltok számának alakulásába pedig mostanában mintha földi kezek nyúlnának bele. A napkitörések nemcsak sarki fényt keltenek, hanem megváltoztatják a Föld felső légkörének tulajdonságait is, ami közvetett hatást gyakorol a földi mágneses térre. Ha a Föld mágneses térének erőssége gyorsuló mértékben csökken, nagy valószínűséggel pólus-váltásra lehet számítani, a következő évszázadokban vagy évezredekben. Sokkal gyorsabban is végbemehet a folyamat Afrika partjainál, mert Madagaszkár térségében a föld mélyében a mágneses irány már felcserélődött. A póluscsere kísérőjeként növekszik a vulkáni aktivitás, a földrengések száma és ereje. A kutatások szerint, Szibéria közepén hatalmas forró folt terebélyesedik, de ugyanígy Afrika alatt is. A fekete kontinens éppen szétszakadóban van. A Yellowstone Park szupervulkánja éledezik. A Föld mintha belülről is melegedne. Mindezek szintén a pólusváltással függhetnek össze. És valószínűleg ez még csak a kezdet. A Föld belső magja is kibillent egyensúlyi állapotából. Egyes kutatók szerint valamennyi vulkáni ív akár összes tűzhányója is kitörhet pólusváltás idején. Sőt, olyan helyeken is lávafolyamok indulhatnak, ahol korábban, az elmúlt évmilliók alatt sohasem.

– Úristen, nem mondod komolyan hogy mindez igaz?

– Nem akarlak riogatni, de sokan megjegyezték már azt is, hogy.” Érthetetlen, a meteorológusok körében, hogy csak a légkör alacsonyabb régióit és az időjárást tanulmányozzák, és alig foglalkoznak a magas légköri ionizációs folyamatokkal.” A természeti hadviselés következményei ma még váratlan, érthetetlen jelenségekként kommunikálva jelennek meg az időjárás jelentésekben. Napjainkban még egyelőre, állami monopóliumként. De a magánszférában tevékenykedő, kitűnő állami kapcsolatokkal rendelkező szervezetek is nyújtanak nem mindig átlátható szolgáltatásokat. Ezeket a szervezeteket a megrendelő vagy az állam hozza létre. Érdekes kérdés, hogy ezek a szervezetek mikor kelnek majd önálló életre. A 2040-es évek közepéig tartó időszak valószínűséggel a természeti hidegháború korszaka lesz. Ezek a hadviselési formák sokkal nagyobb pusztítást okozhatnak emberben és környezetben egyaránt, mint a hagyományos hadviselés. Sőt, az ilyen támadások a teljes fizikai megsemmisüléshez vezethetnek. Más is van. A megújuló energiák kitermelése az éghajlatváltozást katalizálja. Növekvő arányú kitermelésük pedig a természeti hadviselés formája, ami felér egy kontroll nélküli, elszabadult klímaváltozással. A környezet irányított megváltoztatásának fegyverként való használata a természeti, környezeti hadviselés lényege. A természet megközelítésének tizenkilencedik, és huszadik századi elvei és módszerei mára már teljesen elavultak. Zsákutcába vitték a kutatásokat és fejlesztéseket valamint az általános emberi gondolkodást és a civilizációt is. A környezet terheléséről már nem is beszélve. Ha az emberiség ki akar törni abból a csapdából, amelybe természet-ellenes úton haladva keveredett, össze kell fognia, büntetlenül nem rombolhatja tovább a bolygót, ahol él.

Anett hitetlenkedve csóválta fejét.

– Még te mondtad az előbb, hogy unalmas, amit végzel. Elképesztő tényeket osztottál meg velem. Köszönöm. Bocsáss meg, elálmosodtam. Aludjunk, ki tudja mi vár ránk holnap..

– Persze, igazad van.

Mindketten lefeküdtek aludni, Anett pillanatok múlva már álomba is merült. István csak forgolódott. Felkelt, csendben töltött magának egy pohár vizet. Rápillantott az alvó lányra, és megbabonázva nézte tovább. Hosszú fekete haja keretbe fogta szép vonalú arcát. Egyenletesen lélegzett majd álmában beszélni kezdett.

Anett álmában megjelent Anna, a Boszorkány. A lányt ismerősként üdvözölte.

– Hát eljöttél.

– Mert tudtam, hogy várni fogsz.

– Vártalak. Most elviszlek, megmutatom neked azt, amit látnod kell.

Kézen fogta a lányt, majd sípjába fújt. Megjelentek a medvék egy hatalmas szánnal. Anna beleültette a lányt, betakargatta vastag prémekkel, majd melléülve indulásra buzdította a hatalmas ragadozókat. Felemelkedett a szán, repültek a varázslatos Erdély felett.

– Nem félsz? – kérdezte Anna a lánytól, aki ámulva tekingetett az alant suhanó, varázslatos tájra.

– Érdekes, mikor eljöttünk éjszaka és tél volt. Talán jobban félek a holnaptól, mint most itt veled.

– Ahonnan elhoztalak, ott valóban tél volt és éjszaka. Mivel képes vagyok rá, visszahoztam neked a nyári erdőt, hogy lásd teljes pompáját e vidéknek. Mert így már tudod, mit veszíthettek ti emberek, ha tovább pusztítjátok ezt a csodálatos világot.

– Mit tehetnék én? Hiszen szinte még semmit sem tapasztaltam e világról, amit tanultam azt is csak a könyveimből ismerem.

– Nagyon sokat tehetsz. Hallgattad az embert, akit egy napja ismersz, emlékszel a szavaira?

– Igen.

– Látod, ő már határozottan tudja, mit kell tennie. Látja a féktelen rombolást, amely az emberek és a Föld pusztulásához vezet. Felvette a harcot a tudatlanokkal. Te biológus vagy, vagymi. Az, aki ezt tanulta, mindent tud az élet rejtelmeiről ugye?

Anett mosolyogva válaszolt – Mindent tudsz rólam ugye?

– Láttam a születésedet, bár több ezer úttal távolabb jöttél a világra. Azóta figyelek rád.

– A mamára is figyeltél.

– Igen, élete során gyakran találkoztunk, bár ő gyakrabban keresett engem. Most már elárulom, nem akart tovább élni, amikor a fia elvitte innen, hogy biztonságban tudja. Ti emberek vagytok, haladók… Most visszaviszlek, kemény napunk lesz holnap.

 

István tudta kivel beszél álmában Anett. Már ágyából figyelte, mikor a lány kinyitotta a szemét. Felült az ágyában, Istvánhoz fordult.

– Nem alszol?

– Észrevetted, pedig nem is látod, hogy nyitva van a szemem.

– Itt volt.

– Tudom.

Anett most határozottan érezte azt, hogy kettőjük sorsa közös pontokat érint. Az első napon, mikor először találkoztak, mint férfit, észre sem vette a tudóst. Csak a kedves vendéglátójának ismerőseként tekintett rá. Ahogy teltek az együtt töltött órák, már érezte, egyre jobban vonzódik új ismerőséhez. Angliában, saját különös szépsége, elriasztotta a férfiakat. Nem beszélve arról, aki közelebbről ismerte harcművészeti tapasztalatait, még jobban tartotta tőle a három lépés távolságot. Egyetemi évei alatt egy barátja volt. Szerelemük alig fél évig tartott, mert a fiú szüleinek nem felelt meg Anett átlagos származása. Nem bántotta. A következő időszakban előfordultak férfiak az életében, de csak felszínes kapcsolatok formájában. Megunta, inkább egyedül maradt. Számára, István első látásra átlagosnak tűnt. Semmi extra, vagy különleges külső. Magas, kisportolt, középkorú férfi. A haja sötét, rövidre vágva. Az esti beszélgetés közben vette észre milyen szép vonalú a szája, még azt is, hogy a szemében arany szikrák villantak mikor a kutatásairól beszélt. Ráadásul, szinte kitalálta a gondolatát. Nem is említette az előbb, kire célzott, mikor megjegyezte, hogy – Itt volt. – kiderült, kérdezés nélkül is tudta. Most hirtelen rájött, mi az a fura érzés. Érdekli a férfi.

Hajnaltájban Kálmán óvatosan motoszkált a konyhának berendezett helyiségben. Kávét készített. István aludhatott egy pár órát, ösztönösen Anett felé fordult. Mozdulatlanul rajzolódott ki teste a takaró alatt. A tudós nyújtózkodott egyet, majd felült az ágyában. Órájára pillantott, öt órát mutatott. A téli hónapokban, a szabadban ilyenkor még sötét van. Hét óra előtt kezd virradni. A biztonsági világítás fényénél kibotorkált a konyhába, megkérdezte Kálmánt.

– Már fenn vagy? Van valahol fürdő?

– Igen, Innen a harmadik ajtó.

István a hideg víz után teljesen felébredt, már érezte a kávé illatát, a konyha felé indult. Anett is feltápászkodott. Álmosan botorkált oda hozzájuk.

– Jó reggelt, vagy még nincs is, itt egyformák a napszakok. Megyek a fürdőbe, remélem, apa hoz nekem ruhát.

– A fürdő szekrényében találsz pólókat, tanga nincs. – válaszolta Kálmán

– Hehe.

Mikor Anett elvonult a reggeli mosakodásra, Kálmán kissé gondterhelten jegyezte meg – Késő este, a kinti banda, erősítést kapott. Az előbb néztem vissza az infra kamera felvételeit.

– Hányan vannak?

– Talán még négyen érkeztek egy komolyabban felszerelt tankszerű valamivel.

– Szerinted rájöhetnek, hol vagyunk?

– Talán sejtik, hogy nem mentünk el, de az ajtók robbanás biztosak, két méterrel vagyunk a pince alatt, több mint hat méterre a föld szintjétől. Mikor Jack kialakította ezt a helyet, szinte alig változtatott a volt kormányfő részére készített, óvóhelyen. Persze a technikai felszerelés már az ő érdeme.

 

  1. Leányrablás

 

Asas leállította a terepjárót, nem szállt ki. Elkerülő úton vezette idáig a különleges, feltűnést keltő járművet, erdei és hegyi utakat választott, ebben a GPS segítette. A vadászháznál négy embere várta, kettő még mindig nem volt teljesen eszméleténél, a fák takarásában álló sötét furgonban feküdtek. Asas feszült, fojtott hangon vonta kérdőre az osztaga parancsnokát.

– Mi a francot hoztatok össze?

Megkérdezett, embere – Rados – pocsékul érezte magát, leginkább azért, mert bevetései során eddig nem volt része hasonló kudarcban. Kiváló képességei miatt bízott meg benne Asas, ezért hagyta rá az akció vezetését.

– Hibás vagyok főnök, de ha megölsz sem értem. Semmi mozgást nem láttunk a házban, az erdész és a tudós haverja elhúztak valamerre. Két embert beküldtem felderítésre, gyanúsan sokáig maradtak, annyira, hogy közben visszajött az erdész azzal, akivel elment. Nem igazán értettük, honnan szerezték a másik kocsit. Hívtam Joelt, de más vette fel. Egy férfihang közölte, hívták a rendőrséget. Ezt követően betörtünk a házba, de az ájult Joelen és a másik emberünkön kívül senkit sem találtunk, felszívódtak.

– Mi a bánatért kellett azt a két autót felrobbantani? Ha kamu is, hogy hívták a rendőrséget, ezért a nyakunkon lehetnek holnapra a zsaruk.

– Azért tettük, hogy ne tudjanak elmenekülni.

– Szerinted, nem mentek el? Már régen elfelejthettük volna ezt a két jelentéktelen senkit, ha elkapjátok őket idekinn.! Hoztam éjjellátó keresőtávcsöveket. Figyeljétek a házat minden oldalról. Reggel újra bemegyünk, szétszedünk mindent, ha el is bújtak, előkerülnek… majd meglátod.

Asas egyre pocsékabbul érezte magát. Elevenen élt benne az első próbálkozásának kudarca. Akkor, majdnem itt hagyta a fogát, ráadásul Chel azóta sem került elő. Volt valami ezen az átkozott helyen, amit még soha nem élt át, soha nem látott. Misztikus ködbe fonta az események vonalát. Mivel észszerű magyarázat nem jutott eszébe, paranormális jelenségre gondolt. Bár eddig nem hitt ebben. Pont ezért nem merte senkinek elmondani azt, ami vele és Chel-lel történt az elmúlt napokban.

 

A fürdőből morcosan érkező Anett kijelentette – Nem jó rám a póló, odafönn van egy csomó ruhám, nem tudok várni, amíg apa megjön, szeretnék felmenni, senki nem jön vissza hajnal előtt a házba.

– Nem tartom jó ötletnek. Ha van hőkamerájuk, azonnal észrevesznek. – felelte Kálmán.

– Ti férfiak, ezt nem igazán értitek meg, egy nőnek szüksége van bizonyos kellékekre is, amelyek nélkül az őskorban érzi magát.

– Kibírsz még pár órát, nem? – osztotta Kálmán véleményét István.

– Hát nem. Kálmán engedj fel, kérlek, két perc, és itt vagyok.

Kálmán tehetetlenül tárta szét kezét, majd az aggódó Istvánra nézett.

– Hát jó, de a belső kamerával figyelni foglak.

– Én is megyek. – állt fel István.

– Semmi szükség rá, tudok magamra vigyázni. – jelentette ki a lány, ellentmondás nem tűrő hangon.

István visszaült a székre, majd nagyon rossz előérzettel bámult barátja, és a feljárati lépcső felé induló Anett után.

 

Asas mozgást vélt felfedezni a házban, a terepjáróból figyelt hőkamera kijelzőjén. Óvatosan nyitotta az ajtót, majd intett Radosnak, vele együtt, kúszva villámgyorsan a ház felé indultak. Mikor Anett után bezárult a rejtekhely ajtaja, a Kálmántól kapott apró lámpája fényében, az felrohant az emeleti szobájába. Sietve kapkodta össze a ruháit, tisztálkodó szereit, majd a legfontosabbat, a tamponos dobozát alig találta meg. Mindenét egy kisebb táskájába gyömöszölte, majd futva indult lefelé a lépcsőn. Már pont a pince felé fordult volna, mikor tompa ütést érzett a tartóján, elsötétült előtte a világ.

Rados pehelyként dobta hatalmas vállaira a lányt, majd Asashoz fordult. Ekkor rendőrségi autók távoli hangja törte meg a csendet. Parancsnoka már mutatta is a jelet .

– Tünés!

 

  1. Bezárva

 

Kínzó fejfájásra eszmélt, óvatosan kinyitotta a szemét. Ablaktalan sötét helyiséget érzékelt maga körül, melyet egy masszív vasrács zárt. Pislákoló, homályos fény jelezte, a rácson túl sem bizalomgerjesztőbb a légkör. Szürke, poros betonburkolat, azonos színű fal, talán egy alagsori pincében lehet. A biztonsági világítás adott némi lehetőséget arra, hogy ne vaksötétben tapogatózzon. Lassan tért magához. Utolsó emlékképe, amint a vadászházban rohan le a lépcsőn. Hihetetlenül meggondolatlan volt. Így utólag, már nem sokra ment a felismeréssel. Óvatosan feltápászkodott. Megdörzsölte sajgó csuklóit, a bilincs nyomán égett a bőre. Erősen szédült, de a vasrács felé óvakodott. Kikémlelt a rácson, ám a csupasz falakon kívül, semmit sem látott. Börtöne egy pinceszerű helyiségre nézett. Falain rejtett biztonsági lámpák adtak némi világítást. Üres volt a hely, egyedül hagyták. Lázasan gondolkodni kezdett. Körbenézett apró cellájában.  A fekhelyen kívül csak egy vödörféle gyanús edényt látott. Letörten gondolt arra, ha napokig felé sem néznek, kénytelen azt használni a vécé helyett. Megfogta a rácsot. Tömör vasból készült. Az egyszerűnek, átlagosnak tűnő zárral talán elboldogulna, ha lenne mivel. Tekintete megakadt az alkalmi vödörszerű valamin. Közelebbről megvizsgálva, a füle fémnek tűnt. Ha sikerülne valahogy elválasztania az edénytől, talán használható lenne. Ekkor halk beszélgetés jutott el hozzá. Ismerősnek találta, valahol már hallotta a hangokat. Mikor a rács előtt feltűnt a két alak, rögtön rájött honnan. Már mozdulatlanul feküdt ágyán, résnyire nyitott szempillái mögül ugrásra készen figyelte, mikor nyitják az ajtót. Cellája előtt Joel, és Ralf állt. Tanakodtak. Joel feszülten fordult társához – Hoztad a sokkolót?

– Persze, itt van nálam. De biztos, hogy nem jönnek rá? Ha Asas megtudja, elevenen nyúz meg mindkettőnket.

– Ne rinyálj már annyit! – mordult rá Joel – Ha többiek megtudják mi történt, nekünk akkor is annyi, mert nem tűrnek meg az egységben tovább.

Kulcs zörrent, Joel már a zárral kínlódott. Nehezen fordult a kulcs, ritkán használták e helyet. A rozsdás zár csikorogva akadt, nem akart mozdulni. Újra nekiveselkedett a műveletnek, miközben fojtottan szitkozódott.

– Hogy az a jó…

Végre hangos kattanással feltárult a rács. Megálltak az ajtóban. Ralf aggódva szólalt meg.

– Szerinted nincs még magánál?

Joel gonoszul vigyorogva válaszolt.

– Majd kiderül rögtön. Add ide a sokkolót.

Ralf, Joel kezébe adta a kért fegyvert. Mivel már tudták mire képes a lány, nagyon óvatosan, oldalazva közelítették meg a mozdulatlanul fekvő testet. Már csak pár lépés választotta el őket az ágytól, mikor Anett villámgyorsan kinyúlt az ágy melletti vödörért, és feléjük dobta. Talán számítottak a mozdulatra, mert a dobás elől mindketten kitértek, az edény hatalmas csörrenéssel vágódott a falnak. Egyszerre ugrottak a lányra, aki egy jól irányzott rúgással félrependerítette Ralfot. A következő pillanatban Joel kezében megvillant a sokkoló, mire Anett eszméletlenül esett össze. Ralf feltápászkodott, majd társával együtt vonszolták kifelé a magatehetetlen lányt.

 

  1. Erősítés

 

Kálmán magát okolta a történtekért. Határozottabbnak kellet volna lennie. Alig tudta visszatartani Istvánt, mikor Anettet elrabolták. Egy közelben túrázó csoport bejelentésére megérkezett a rendőrség, és ők tovább lapultak. Kálmán tudta, egy szavukat sem hinnék. Bizonyára bevinnék a városba őket kihallgatásra, a rejtekhely sem maradna titokban. Ezáltal semmi esélyük nem maradna Jack fogadására. Ahhoz hogy felvegyék a harcot az éjszakai támadókkal szemben, elengedhetetlenül szükséges a földalatti rejtekhely. Ám most sokkal fontosabbnak volt Anett kiszabadítása. Idegeik pattanásig feszültek, nem mozdulhattak. Felettük a rendőrök tanácstalanul vizsgálgatták a rombolás nyomait. A helyszínelést késő délelőtt fejezték be, mire lepecsételték a vadászház ajtaját dél is elmúlt.

Az erdész és tudós barátja, csüggedten ült a monitor előtt, várták Jack jelentkezését. István törte meg a csendet.

– Szerinted hová vihették?

– Biztos vagyok benne, hogy a Pierot villában van. Már láttam a helyet, bár csak kívülről, mert igazi erődítmény. Magas kőfalak védik, hatalmas birtokon terül el, saját erdőrésze van, tehát feltűnés nélkül beosonhattak az erdőből, ha innen menekültek.

– Engem akarnak. Oda megyek, akkor őt elengedik. Áruld el, hol találom ezt a villát.

– Nem kell őrültséget csinálnod. Semmi értelme. Amíg nem tudják hol vagy, addig nem bántják.

– Megőrülök ebben a bezárt tehetetlenségben.

– Várnunk kell, ha Jack megérkezik, megoldódik minden.

Alig egy óra múlva jelentkezett Jack, jelezve megérkeztek az erdei bejárathoz. Kálmán Istvánhoz fordult.

– Gyere velem, a bejáratot csak ott tudjuk kinyitni.

A tudós szó nélkül, szinte gépiesen engedelmeskedett. Erdész barátja kézilámpát nyomott a kezébe, majd ő is fogott egy másikat. Kinyitott egy eddig észrevétlen falba süllyesztett ajtót, majd felkapcsolta a belső  lámpát. Visszanézett Istvánra  – Kövess!

A lámpa fénye utat vágott a sötétségbe. Talán ötven métert gyalogolhattak a három méter széles, és legalább annyi magas alagútban. Ekkor kiszélesedett a tér, egy nagyobb helyiségbe jutottak. Kálmán ismét Istvánhoz fordult.

– Fogd a lámpát, világíts nekem.

A terem falába süllyesztve egy kerek szerkezet látszott. Ezt kellett megforgatni az ajtó kinyitásához. Ahogyan fordult a szerkezet úgy csúszott oldalra az előttük álló fal. Világosság tört be kintről, már látszott a terepjáró, négyen ültek benne. Mikor félreálltak az autó felkapcsolta fényszóróit, majd behajtott a szabaddá vált úton. Kálmán visszazárta az ajtót. Elsőnek Jack ugrott ki a terepjáróból. Az erdészhez lépett, megölelte.

– Hát itt vagyok barátom! És elhoztam három kiváló emberemet.

Fejével az autóból kiszálló férfiak felé intett.

– Gyertek fiúk, ismerjétek meg az én legjobb barátom!

Sorban bemutatta társait. Maximot, Markót és Jasont. Ezt követően az erdész is mindenkivel megismertette barátját a tudóst. Jack rosszat sejtve Kálmánhoz fordult.

– Hol van Anett?

– Menjünk be a bázisra, ott mindent elmondok.

Szótlanul haladtak a földalatti járatban, közben István alaposan szemügyre vette a segítségükre érkező csapatot. Elöl az erdész haladt, mellette barátja. Előzetes beszélgetéseikből már tudta, hogy Jack egyidős az erdésszel. Izmos termetén látszott, hogy rendszeresen megdolgozik ezért. Pár centisre vágott haja teljesen fehér volt, mely éles kontrasztot alkotott barna bőrével. Mögötte haladt Maximnak nevezett társa, aki magasabb volt a főnökétől. Skandináv típus, világosszőke haj, sasorr, olyan világító kék szemekkel, amelytől kirázza az embert a hideg. Markóban semmi különlegeset nem látott, átlagos termetű, sötét hajú. Jason, teljesen kopasz, sötét bőrű férfi volt, akire bizonyára külön méret szerint kellett a gyakorlóruhát készíteni óriás vállai, és kétméteres magassága miatt. Egyforma öltözéket, az amerikai tengerészgyalogosok Multican színű gyakorlóruhájával megegyező terepruhát viseltek.

A bázisra érve, Kálmán részletesen beszámolt az éjszakai támadásról, Anett elrablását hitetlenkedve fogadta Jack.

– Hogyan is engedhetted fel! Megbeszéltük, ha vészhelyzet van ez a menedék, nincs visszaút addig amíg a terep nem biztonságos!

Kálmán széttárva a kezét válaszolt.

– Igazad van, hibás vagyok, de nem bírtam vele. Olyan, mint az apja, hirtelen hoz saját döntést.

Jack belátta barátjának igaza van. Markó kipakolta felszerelését. Percek alatt kisebb informatikai központot hozott létre. Kiválasztott műholdra csatlakozva bemérte a Pierot villa helyét. Pillanatok múlva, már azonnali élőképet mutatott a helyről. Kálmán elképedve nézte azt, amiről fogalma sem volt, mire képes a tudomány. Külső szemlélőként, csak sejthette, milyen lehet a hatalmas birtok. Most alig madártávlatból nézhette az épületet, az őröket, a szürkületbe burkolózott kertet, a szabadon engedett, éberen figyelő őrkutyáival.

Maxim szólalt meg először.

– Tuti hogy ott van?

Mivel nem kapott választ, Jason dörmögve szólal meg.

– Csak úgy tudjuk meg, ha megnézzük, személyesen. Igaz főnök? Mikor indulunk?

Jack nagyon aggódott a lányáért, de próbált határozott, higgadt maradni.

– Korán sötétedik, még egy órát várunk. Markó! Megvan az erdei útvonal?

– Igen, bemértem azt is. Nem jelzi térkép, de nézd csak, látható. Néhol fák takarják az útvonalat, de mikor újra előbukkan, egészen a Pierot birtokig vezet. Szerintem, ezen húztak el a zsaruk elől.

-Ti maradjatok itt – fordult az erdészhez Jack.

Látta Istvánon, hogy nem tetszik neki az ötlet.

– Semmi értelme annak, hogy valaki megsérüljön, vagy otthagyja a fogát. Nem vagytok felkészülve egy ilyen bevetésre. Csak megtörnétek a csapat tempóját. A tudós csalódottan húzódott félre, mardosta az önvád tudta miatta került bajba Anett. Tehetetlenül nézte a készülődő csapatot. Együtt haladtak újra a kijáratig. Kihajtott a terepjáró, és mikor eltűnt Kálmán zárni készült az ajtót. Ekkor István észrevett valamit az út másik oldalán. Egy felvillanó vörös folt jelezte, várnak rá. Kálmán csodálkozva nézett a fák közé mereven bámuló barátjára.

– Mi történt? Látsz valamit?

– Igen. Adj nekem pár percet, azonnal visszajövök!

– Megörültél? Hová mennél?

– Várj meg. Résnyire hagyd nyitva az ajtót, akkor nem látja senki a helyet. Jelzek, ha visszatértem.

Sietve lépett ki az útra, majd eltűnt a fák között. Kálmán fejcsóválva nézett utána, majd nem zárta az ajtót. Tudta, ezt a manővert Jack barátja nem hagyta volna jóvá.

István a fák között újra látta a vörös villanást. Hirtelen egy fa mögül Anna lépett elő.

– Vártalak.

– Tudom.

– Most mi lesz?

– Nem kell féltened a lányt. S’uflet vigyáz rá. Most két gonosz ember bosszút forral ellene.

– Milyen bosszút? Hiszen nem is ismerik, azt sem tudják ki, és honnan jött.

– Ez így van, de akiket megszégyenített azon az éjszakán, azok nem hagyják tettét viszonzatlanul.

Istvánnak derengeni kezdett a váratlan események láncolata, már tudta is kik akarnak elégtételt venni a sérelmükért.

Annát nem érte váratlanul a tudós aggódása. Számított arra, a sors közel hozza egymáshoz a két fiatalt, ők együtt elérhetik azt, hogy tovább fennmaradjon e csodálatos vidék, erdőivel, érintetlen hegyeivel, a benne élő vadakkal. Határozottan maga felé fordította a férfit.

– Figyelj rám, és jól jegyezd meg, amit mondok. Menj most vissza a rejtekajtóhoz. Kopogj, az erdész vár rád. Ha akarsz, beszélhetsz a találkozásunkról. Rád bízom. Hagyjátok el a földalatti helyet. Amilyen gyorsan csak tudjátok! Hamarosan pokoli események fognak történni. A lényeg! Ne maradjatok a föld alatt! Megértettél?

István kábán bólintott. Anna határozottan szólt rá.

– Hallani akarom. Megértetted, amit mondtam? Az életetek függ tőle, hogyan döntesz.

– Igen, megértettem. Visszamegyünk az erdészházba, bár azt lezárták a rendőrök.

– Onnan ki tudtok jutni, órák múlva a föld alól,…már nem.

– Megyek vissza, úgy lesz, ahogyan tanácsoltad..

István sietve indult vissza a bejárathoz, majd mikor elérte, erősen megdöngette a kőfalat. Pillanatok múlva megmozdult a szikla, feltárult a bejárat. Az erdész megkönnyebbülve fogadta.

– Na végre! Gyere, csak a műholdas kapcsolattal tudjuk kísérni, mi történik.

István sietségén meglepődött, de azért próbált lépést tartani vele. Mikor visszaértek a bázisra, a tudós röviden elmondta kivel találkozott. Beszélt az eltűnése körülményeiről, majd a támadók érthetetlen visszavonulásáról, mikor a terepjárójuk a sziklákon ért véget.

– Most már érted? Ez még nem minden. Kevés az időnk. Össze kell szednünk mindent, ami a kapcsolattartáshoz a legfontosabb. Esetleg pár fegyvert, ami hasznos lehet. Anna azt mondta, a föld alatt meghalunk.

– Te hiszel neki?

– Mivel neki köszönhetem az életemet, nem tehetek mást.

Kálmánt erősen gondolkodóba ejtették a hallottak, rövid idő alatt döntött.

– Visszük a Tigr-t abban minden van. A fedélzeti számítógépével talán tudunk valamit kezdeni.

Az autóhoz indultak. Kálmán lerántotta a monstrumról a takarót. A tudós hirtelen nevetésben tört ki. Kálmán csodálkozva bámult rá.

– Most meg mi lelt?

– Csak az jutott eszembe, hogyan fog kibújni az egér barlangjából egy tank.

Kálmán csak legyintett, majd kinyitott egy szekrényt a fürdő ajtaja mellett. Közepes műszerfal tűnt elő. Benyomott pár gombot, megindult a mellettük lévő fal, lassan kezdett becsúszni a sziklába. István elképedve bámult.

– Hát így!

A fal mögül egy enyhén emelkedő beton feljárat tűnt elő.

– Látod, ezzel egy időben, a vadászház garázsában is kinyílt a fal. Ez az út oda vezet.

– Vajon beindul még ez a monstrum?

– Kipróbáljuk, Gyere!

Mindketten beültek a terepjáróba, Mikor Kálmán elfordította a kulcsot, azonnal felmordult a kétszáztizenöt lovas motor.

Mire a garázsba értek, már enyhén remegett a föld alattuk. Leszakadó vakolatdarabok kopogtak a terepjáró tetején. Kálmán kiugrott a vezetőülésből, majd intett barátjának váltsa fel, üljön át a helyére. Sietve nyitotta a garázs egyik kapuját. István már indult is, mire kigördült a lehajtóra, erősebbé vált a rengés. Kálmán beugrott mellé majd elhadarta.

– Gyorsan, hajts ki innen.

 

  1. A föld alatt

 

A kolozsvári villa pincéjében két alak vonszolt egy magatehetetlen nőt. Az erdő felé vezető alagútban jártak, mikor megmozdult alattuk a föld.

Pánikszerűen reagáltak mindketten. Egyszerre engedték el a még mindig eszméletlen testet, rémülten kapkodták a fejüket előre és hátra.  Joel szólalt meg először. Hangja meglepően halk, és erőtlen volt.

– Mi történik?

Mielőtt társa válaszolhatott volna, egészen közeli, vérfagyasztó vadállati hang ért el hozzájuk. Álltak reszketve, és az alagút végtelennek látszó mélyébe bámultak. A sötétben vörös parázsként izzott egy szempár, láthatóan egyre közeledett. Mély torokhangú morgás, hörgésszerű nyávogás kísérte. Sokktól bénultam nézett a két férfi, a közeledő szempárba. Megbabonázta őket a látvány, képtelek voltak mozdulni. Szoborként meredtek a sötétséggel egybeolvadó bársonytalpakon közelítő halál szemébe. Pillanatok múlva megelevenedett, elvált az alagút fekete, beláthatatlan terétől a ragadozó. Egy hihetetlenül hatalmas, látszólag ölni készülő, szurokfekete párduc kúszott feléjük. Ínyét felhúzva megmutatta rettenetes tépőfogait. Ugrásra készen már elérte a három embert. Ekkor újabb rengés lökéshulláma érte el az alagutat. A fenevad választott. Agyaraival megragadta a fekvő alak ruháját, és elszökkent a sötétségbe, arra, ahonnan érkezett. Ralf görcsösen szorította elemlámpáját. Hirtelen elveszítette egyensúlyát, és a falnak csapódott, így fényforrása kiesett a kezéből. A fémhenger szökve gurult tova a betonon, pislákoló fénycsíkokat rajzolva a falra. A pince távoli biztonsági fénye az újabb rengés kezdetekor teljesen elsötétült. Joel szólalt meg először.

– Menjünk vissza!

Meg sem várva a választ, a fal mellett tapogatva, araszolt a vélt kiindulási helyük felé. Kínzó szorítást érzett mellkasában, szinte összenyomta a sötétség. Próbált gyorsabban haladni, de összeakadtak lábai. Erőtlenül bukott előre, nyomában araszoló társa keresztülesett rajta. Hangos szitkozódással álltak talpra, de már elvétették az irányt. Most merre? Nem sok idejük maradt a tanakodásra.

Felerősödött a földmozgás, fülsértő robajjal szakadt, repedt, omlott minden.

 

  1. Földindulás

 

Jack csapata teljes sötétségben, lépésben araszolt az erdei úton. Lassan óvatosan haladt a terepjáró. Pillanatok múlva, elért hozzájuk az első lökéshullám. Jack felkészült, harcedzett emberként, különleges helyzetekben is azonnal képes volt dönteni. Látta emberein a feszültséget, a nem tervezett szituáció váratlan hatása tanácstalanságként ült az arcukon. Határozottan szólt a járművet vezető társához.

– Állj félre.

Maxim szó nélkül engedelmeskedett. Egyre jobban rengett a föld alattuk. A tekintélyes méretű terepjáró hirtelen magától csúszni kezdett egy meredek lejtő felé. Jack felordított.

– Kifelé!

Kiugráltak a kocsiból, amely csúszott tovább, addig, míg egy hatalmas fa törzse meg nem állította. A föld mélyéről tompa moraj, egyre erősödő dübörgés hallatszott. Jason vigyorogva szólalt meg.

– Nicsak, Lucifer gyorsvonaton érkezik?

Markó legyintve megjegyezte.

– Igazán vicces vagy, de véleményem szerint, ez egy komoly földrengés előfutára. Ha érzéseim nem csalnak, felköthetjük a gatyánkat.

Jack gondterhelten fordult felé.

– Biztos vagy ebben?

– Japánban éltem át a 2011-es nagy földrengést. Az ország északi részét jártuk. Akkor nem sok múlt azon, hogy most ne tudjak itt erről beszélni. Hidd el, tudom milyen a földrengés, és ez, még csak a kezdet!

Tanácstalanul álldogáltak, mire Jack szólalt meg, teljesen nyugodtan.

– Ez nagyon más helyzet fiúk. Én egyedül is továbbmegyek, nem kívánom, hogy kövessetek.

Jason azonnal válaszolt.

– Én biztosan veled megyek!

Maxim szó nélkül, máris indult az autó felé. Teljes összetartásban indultak tovább. Az erdő széle felé haladva meglepően világossá vált az ég. Pár méter után megdöbbentő kép tárult a szemük elé.

Kolozsvár nagy része égett, fellobbanó újabb tüzek, robbanások jelezték, eltörtek a gázvezetékek.

 

  1. Biztonságban

 

Ösztönösen megrándult, mikor magához tért. Jóleső meleg, puha takarók. Meghatározhatatlan hang, zaj. Talán dorombolás? Kinyitotta a szemét. Távolabb tűz égett, a halvány félhomályban egy puha valami dörgölőzött a vállához. Odapillantva egy tekintélyes méretű, fekete macskát látott. Smaragdként világító szeme nyugalmat sugárzott. Kihúzta kezét a takaró alól és megsimogatta az állatot. A macska teljes nyugalommal befészkelte magát az oldalához, elégedettségét jelezve, még hangosabban dorombolt. Ekkor észrevette, nincs egyedül. Egy karcsú alak emelkedett fel a tűz mellől, és felé közelített.

– Hogy érzed magad?

– Mintha elvesztettem volna a testemet…

– Majdnem sikerült…

– Hol vagyok?

– Nyugodj meg, jó helyen. Kicsit még pihenned kell, utána visszaviszlek az erdészház környékére, hogy visszatalálj apádhoz. Már többen keresnek.

– De hát mi történt?

– Mire emlékszel?

– Arra a két banditára akik valamit akartak velem…de utána, se kép se hang.

– S’uflet hozott ki az utolsó pillanatban az alagútból, ahová az a két gazember hurcolt.

– Az ki? – kérdezte Anett.

A Boszorkány nevetve megsimogatta a nyújtózó fekete macskát.

– Hát ő !

Anett hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Az nem lehet, nem is voltam magamnál.

– És ez a szerencse. Nézd csak…- felegyenesedve a macskára nézett, majd karjait széttárva, felfelé fordított tenyérrel hátrált a fekvő lánytól.

A macska leugrott az ágyról, majd hihetetlen változáson ment át, pillanatok alatt. Dorombolása érdes mormogásba váltott, és gazdasszonya lábához már egy óriási fekete párduc törleszkedett. Anett azon gondolkodott, hogy álmodik, és még nincs teljesen jól.

A Boszorkány látva tanácstalanságát, elküldte félelmetes segítőjét. A hatalmas macska méltóságteljes bandukolással vonult a tűz mellé. Gazdája visszaült a prémek alatt kucorgó Anett mellé, majd megsimogatta a haját.

– Tudom, hogy sok mindent nem értesz, de idővel majd tisztán látsz. Érzem, sokáig nem fogunk találkozni. Szeretném, ha emlékeznél arra, amit most mondok. Őrizd meg lelkedben, mindent amit látsz. A magasba nyúló hegyeket, a fákat, az apró virágokat, a fák lobján átszűrődő fényt, amely a nap minden percében változtatja erejét, és színét. Kevesen láthatják meg az igazi csodát, amit e vidék őriz. Élhetsz a föld bármelyik pontján, ugyanaz a csillagos ég tekint le rád. Ugyanaz a Nap és a Hold. Ne feledd, ez a hely visszavár!  Egy vagy vele, és egy vagy azokkal, akik számítanak rád! Tudom, hogy visszatérsz. Akkor halld meg újra a zajokat, az apró bogarak neszezését, a madarak dalát. Ha az erdőn jársz, nyitott szívvel figyelj. A fák majd üzennek nekem, és akkor eljövök újra, hogy lássalak.

Anett kábultan hallgatta. Álomszerűnek tűnt, ahogyan a Boszorkány ígéretéhez híven visszajuttatta az erdészház közelébe. Kálmán és a tudós hamarosan rátalált.

Jack és csapata már nem tudott bejutni a rettegett Práter villájába. Az épület helyén tekintélyes méretű gödör keletkezett. Amerre a szem ellátott füst, por, és még égő épületek alkották a városképet. Szirénák hangja, távoli robbanások, mentőcsapatok kétségbeesett harca a még menthetőért, ez maradt a városból.

  1. Tíz év múlva

Az idő ballagott megszokott útján a végtelenségnek, maga mögött hagyva sok évet. Erdély még sokáig őrizte a rettenetes földrengés nyomait. Néhol teljesen megváltozott a földfelszín, új szakadékok nyíltak, utak, hidak tűntek el a föld mélyén. Tíz év telt el. Új erdő hajtott a kidőlt törzseken, a természet visszahódította magának a területet, amit évekkel ezelőtt az ember elvett.  Ezer virággal tündökölt a rét, sejtelmesen őrizte rejtett titkait a sűrű áthatolhatatlan rengeteg. Burjánzó aljnövényzet futott a fákra, néhol zöld buraként borulva az új erdőkre, teljesen más világ született a kietlen vidékeken.  A titkos bányák helyén, hatalmas, tisztavizű tó tündökölt.. . Visszatértek a vadak, a fákon mókusok hancúroztak, rókakölykök kergették egymást kotorékuk előtt. A hegyoldalban medvebocsok bukfenceztek, anyjuk figyelő tekintetétől kisérve..

Az erdészház környéke csendes volt. A földrengés megkímélte az épületet, szilárdan, büszkén állt az erdő szélén. Kora délelőtt feltárult a ház ajtaja, egy hat év körüli kislány szaladt ki a tisztásra. Édesanyja utána kiabált.

– Ejnye Anne! Megbeszéltük, hogy megvárod a papát!

– De hát, olyan lassú, mint a csiga! – vágta oda durcásan a leányka.

Hosszú fekete copfjait türelmetlenül dobta a hátára, majd sóhajtozva karjait keresztbefogva magán, várt.

Kálmán egyre nehezebben mozgott. Próbálta titkolni panaszait, amelyek gyakrabban jelentkeztek az utóbbi időben. Erős fájdalmai voltak, küzdött vele. Most hogy legnagyobb örömére, az „új családja” itt tölt egy nyári hónapot, nem engedhette meg magának a panaszkodást.

Sok minden történt. Évekkel ezelőtt, a katasztrófa eseményeit követően, szoros kötelék alakult ki a nála vendégeskedő tudós, és a barátja leánya, Anett között. Annyira, hogy már egy év múltán összeházasodtak. Gyakran látogatták kalandos találkozásuk színhelyét, valamint a számukra már családtagot jelentő erdészt. Az erdészház megközelítése nem volt egyszerű. Egy új szakadék teljesen eltörölte az erdészházhoz vezető utakat. A helyreállítás elkezdődött ugyan, de még a felénél sem járt. Vagy a hegyen keresztül, vagy helikopterrel lehetett feljutni. Az utóbbi megoldást választották, mivel gyorsabb és egyszerűbb volt. Kálmánt nem tudták rábeszélni, hogy költözzön hozzájuk Kolozsvárra. Nem volt hajlandó.

Most sietősen indult a reá váró leányka felé.

– Jövök már kincsem!

– Papa, szerintem, pihenjél. Semmi bajom nem lesz, ha sétálok egy picit. Nem megyek messzire.

– Nono. Azért még járni tudok, ha lassabban is.

Anne, duzzogva, de elfogadta Kálmán okfejtését. Türelme nem volt az idős férfival ballagni, minduntalan előreszaladt és csak édesanyja várható dorgálása tartotta vissza attól, hogy végképp maga mögött hagyja az öreget. Ragyogó, szebbnél szebb virágok csábították, várta az erdő, titokzatos sejtelmes zugaival, bársonyos mohapárna csábította, hogy próbálja ki milyen azon heverészni. Kármán aggódva szólongatta.

– Merre vagy Anne?

Nem ok nélkül aggódott. A földfelszín változásait benőtte a fű. Néhol több méter mély üreget, vagy nagyobb földalatti labirintusokat is rejtett. A hegyekben újabb barlangok keletkeztek, amelyeket már a barnamedvék uraltak.

Anne már el is felejtette, hogy aggódnak érte, fokozódó kíváncsisága egyre mélyebbre csalta az erdőbe. Csodálta a moha között integető apró sokszirmú kék virágot, ámulattal emelte fejét a magasba törő fákra. Hangosan, kacagva hívta a mókust, aki játékosan bújócskát játszott vele, és előtte ugrálva haladt a fák ágain. Elfáradt. Tanakodva leült egy mohával benőtt dombocskára. Körbe mindenhol egyforma fák, magasba nyúló liánfüggöny szűrte a nap sugarait, áttetsző zöld fény borította az erdőt. Már a mókus sem látta. Fogalma sem volt hogyan jut ki a rengetegből. Ekkor furcsa motoszkálást hallott. Nem volt félénk, inkább kíváncsi. Egy fa mögül ekkor előbukkant. Szürke volt, sovány, és fenyegetően morgott.

– Na, már csak te hiányoztál! – próbált magabiztosnak látszani a kislány, de tudta, elég nagy bajba keveredett.

Körbekémlelt, egy vastag faág hevert mellette a fűben. Megragadta és rárivallt a közeledő hatalmas, szürke farkasra.

– Takarodj innen! Én, nem bántalak, te se riogass engem! Jön a papám, és lesz nemulass!

A termetes ragadozó a nem várt helyzetre kicsit visszahőkölt, de bátorságot gyűjtve, morogva ismét közelített. Ugrásra készen megmutatta sárga, néhol töredezett, de így is félelmetes agyarait. Anne maga elé tartva a husángot, elszántan várt. Ekkor csattant egy éles hang.

– Vissza Lupo!

A magányos, elszánt négylábú, pillanatok alatt lekushadt. Fülét, farkát behúzva, szűkölve hátrált, és már el is tűnt a sűrűben. Anne érdeklődve tekintgetett körbe, kereste a hang gazdáját. Mivel sehol nem látta, megragadta az előbb jó szolgálatot tett botot, és lekászálódott a dombról. Mikor fölnézett, előtte állt. A megdöbbenéstől tátva maradt a szája, csak pár pillanat múlva tudta kinyögni.

– Anya? Hát te meg hogy nézel ki? És hogy találtál meg?

A megszólított fiatal nő hangosan elnevette magát.

– Hihetetlen vagy tudod? És nem vagyok az anyád.

Közben zavartan simította le derékig érő sűrű fekete haját, és igazított a vörös széles bőrövén, amelyet egyetlen díszként viselt egyszerű, hosszú fekete ruhájához.

– Amúgy, mi a baj azzal, ahogyan kinézek?

– Bocsi, nem akartalak megbántani. Tényleg nem vagy az anyám. De nagyon hasonlítasz. Csak…izé, az anyu nem hord ilyen ruhát, és a haját is ritkán hagyja szabadon, mert akkor fél napig kell bontogatni. És tudod, hogy tud húzni a fésű? Mert én tudom. Na azért van az enyém meg befonva. Akkor te ki vagy? És nagyon köszönöm, hogy elküldted azt a sovány kutyát. Biztosan éhes volt. Nem is értem, én nálam nincs is kaja. Mit akarhatott tőlem?

– Szerintem, jobb, ha ez titok marad. Én Anna vagyok. Itt élek, és vigyázok a rendre.

– Akkor te rendőr vagy?

– Így is lehet mondani. Azt látom, nagyon szeretsz itt lenni. De csak úgy sétálgatni ebben a hatalmas vadonban egy gyereknek nem veszélytelen. Hogyan találsz ki innen, ha nem találkozol velem?

– Jó igazad van, és nagyon szégyellem magam, én otthagytam a Papát. Az úgy volt, hogy együtt indultunk, csak ő olyan  lassú..

– Mint a csiga?

– Honnan tudod?

– Én itt mindenről tudok…

– Aha…

– Tudtam azt is, hogy eljössz hozzám.

– Vártál?

– Igen. Szeretnél kicsit másképpen körülnézni?

– Hogyan?

– Megmutatok neked olyan titkos helyeket, amit csak a kiválasztottak láthatnak. Te az vagy. Azt látom, hogy nem félsz. Akarsz velem jönni?

– De a papa és anya már biztosan aggódik…és szerintem kicsit dühösek rám ezért. Hogy mennyire fog anya ezért engem megszidni, inkább nem is gondolok bele. Egy kicsi időm azért még van…

– Akkor készen állsz?

– Persze.

– Akkor gyere!

Anna kézen fogta a kislányt. Együtt indultak el. Szétnyílt előttük az erdő sátra, félre húzódtak a bokrok. Pár lépés után a Boszorkány a kislányhoz fordult.

– Mit látsz?

– Sok fát, nagyokat.

– Tudnod kell, hogy a fák a földből, vízből, levegőből és napfényből szívják magukba az életet. Erősek, hajlékonyak, szilárdan állják a vad viharok támadását, oltalmat, otthont adnak a madaraknak. Az emberek, tőlük árnyat, tiszta levegőt kapnak, amit azonnal érezhetsz, mihelyt belépsz egy fa koronája alá. Ha az erdőn jársz, már nélkülem, figyelve lépj, és akkor rád is figyelnek.. Mihelyt a fák alá belépsz, és meglátod az első madarat, akkor már tudnod kell, hogy az erdő érez, befogadott. Kérlek, te is vedd észre azt, hogy itt figyelnek rád. Óvják minden lépésedet. Igazi csodák élnek körülötted. Az élet kincs. A legnagyobb. Veled semmi sem történik véletlenül. Sem emberek, sem pedig események nem bukkannak fel ok nélkül az életedben. Minden azért történik, mert kiválasztott vagy. Úgy, mint a dédanyád, a nagymamád, és az édesanyád után te is. Ez az erő összeköt minket. Ha érzed ezt az erőt, és tudatosan nem élsz vissza vele, itt mindig békét, nyugalmat, védelmet találsz. Soha ne feledd el, ki vagy. Az őseid küzdöttek, védték óvták ezt a vidéket. Testvéreink génjeit hordozod magadban, akárcsak én. Mi így őrizzük emlékezetükben e Földet. Szeretjük a holdat az égen, a napfényt, a tiszta levegőt, a halkan csobogó forrásokat, amelyek alkotják a kristályosan csillogó víztükröket. Ez mind a tiéd…Én, most megmutattam neked…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Diós Ottilia
Author: Diós Ottilia

Diós Ottilia az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem, gyermekkorom óta egy jászsági faluban élek. Szüleim elváltak, édesanyám itt kötötte második házasságát. Mostoha lettem. Kínlódva, harcolva nőttem fel. Nem volt gyermekkorom. Írtam róla. Évekkel ezelőtt köztisztviselőként dolgoztam a helyi polgármesteri hivatalban. Szociális és gyámügyi területen, de elláttam anyakönyvvezetői feladatokat is. Már nyugdíjas vagyok, házasságban élek. Három felnőtt, már önálló gyermekem, három unokám van. Hogyan válik valaki íróvá? Nem egy híres, több könyvet, vagy más irodalmi művet közzétett személyre gondolok. Konkrétan magamra. Már gyermekkoromban írtam. A legtöbb bíztatást az általános iskolai irodalomtanáromtól kaptam. Annak ellenére, hogy elég sok írásom van, – nyomtatásban, vagy esetleg más módon – kevés került nagyobb nyilvánosság elé. Műfaj szerint: versek, novellák, mesék, életútinterjúk, de van megírott szociográfiám, és fantasy kalandregényem (is). Nagyobb regényeim vannak készülőben. Évek óta két kisebb Magazinnak írok. Tőlük kapom a lehetőséget. Ezek a kiadók internetes portálon jelentetik meg a regisztrált tagok műveit. Az egyik a Fénypress Journal, a másik a Holnap Magazin. Az utóbbi, több írásomat tette már közzé nyomtatásban is. Miért foglalkoztat az írás, miért töltöm ezzel a szabadidőm jelentős részét? A témák megkeresnek. Írásaim többnyire valós megtörtént kalandokról, sorsokról, emberekről, de előfordul hogy állatokról szólnak. Ami megérint – azt érzem megosztanám...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Csalók

–  Hová, hová ilyenkor korán? – Ne is kérdezd! Szaladok a boltba, friss kiflit venni. Legalább negyven kellene – Csak nem vendégeitek jöttek? Ilyenkor? Már

Teljes bejegyzés »

VIRÁGOK

VIRÁGOK Virágok közt élni, mennyei dolog. Ettől kap erőre és frissül a lélek, A szép utáni vágy bennünk örökké lobog, Ezt vallom ameddig e földön

Teljes bejegyzés »

A határban

A két mélybarna szempár a bárányfelhőket kémlelte a krumpliföld széléről egy napsütötte augusztusi délutánon, miközben olykor-olykor a távoli jövőbe tekintgettek. Két fiatalember, külsőre hasonlóak, unokafivérek,

Teljes bejegyzés »

Esti randevú

Edit Szabó : Esti randevú “Csókot kaptam nem is régen,” itt vártalak én a réten, csókod annyira szeretem, tudom, te is csak engemet. . –

Teljes bejegyzés »

KISLÁNYOM

Mint a legtöbb írásom ez is egy pályázatnak köszönheti létrejöttét. A pályázatot az Otthonápolás világnapjára írta ki a Lépjünk, hogy léphessenek nevű egyesület. Helyezést, díjat nem nyertem, de művem bekerült a pályázatra beküldött valamennyi írást egybegyűjtő, a témához méltó, gyönyörű kiadványba. Büszke vagyok a megtisztelő megjelenési lehetőségre, s egyben köszönöm is azt.

Teljes bejegyzés »