Csak két embert ismerek, aki nálam is jobban szereti a kutyákat: Cincus barátnőmet, aki 11 évig volt egy aranyos kis spániel gazdája, és a fiát, aki rendszeresen tart 2-3 szép, nagytestű, fajtatiszta kutyát, és akárcsak az édesanyja, a lelkét is kiteszi a családtagnak tekintett kutyatársakért.
Mióta a szép kis spániel már mennyei gazdánál szolgál, Cincus, a környék kutyáinak védőszentjévé avanzsált. Szívébe fogadta mind, a környékbeli családok kutyáit, s jó szívvel gondol velük, ha bármi kutyafinomság kerül ki a konyhájából.
Így történt, hogy a karácsonyi ünnepek után fölhívott telefonon, és azt kérdezte, szereti-e német juhászkutyánk Luca, a vaníliás karikát, mert bizony, maradt az ünnepi adagból. Bevallottam, hogy azzal még sohasem kínáltuk, de csalódnék, ha nem fogadná örömmel. Megbeszéltük, hogy a fölösleget beakasztja a megszokott helyre, ahová a négylábú kedvencnek szóló ajándékait szokta.
Azóta január közepe lett, meg is feledkeztem erről az egészről, de tegnap, amikor hozták a megrendelt ebédet, ki kellett mennem érte, mivel a technika ördöge miatt nem sikerült átutalással rendeznem a heti menü árát és így a szállítónak fizettem készpénzben. Ritkán találkozom vele, mert ő is mindig a megbeszélt helyre akasztja az ebédet. Azonban mindig jó benyomást tett rám, egy egyszerű, kedves, udvarias fiatalember, aki nagyon hálás a szerény borravalóért is, amit egy kisnyugdíjastól kaphat ilyen kivételes esetekben.
Most – szokásától eltérően – lelkesen mosolyogva fogadott, annyira, hogy már-már azt hittem, a kerítésen áthajolva mindjárt ad egy puszit (amit a járvány miatt most inkább elkerültem volna), és meghatottan mondta: nagyon szépen köszöni a kedves karácsonyi ajándékot!
Snitt. Fogalmam sem volt miről beszél, de már mondta is: Hát nem tetszik emlékezni? Azok a vaníliás karikák! Nagyon finomak voltak, és olyan jólesett, hogy gondoltak rám valahol!
Már ült is vissza a kocsijába, és mire elindult engem rázott a nevetés, de közben potyogtak a könnyeim is, annyira sajnáltam, hogy nem én akasztottam ki ajándékul, azokat a finom vaníliás karikákat!
Author: Nádasi Katalin
Nádasi Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Későn kezdtem írni. Oktató- és kutatófilm műfajban, bő két évtizednyi szenvedéllyel és elhivatottsággal végzett film gyártásvezetői, majd stúdióvezetői munka után, az élet úgy hozta, hogy egyik szülőnk betegsége miatt a következő két évtizedet otthoni betegápolással töltöttem. Bevallom, voltak kétségeim, hogy egy ilyen pörgős és változatos, mondhatnám rumlis tevékenység után, bírom-e majd ezt az otthoni bezártságban zajló munkát. Életem egyik legérdekesebb tapasztalata, hogy ebben a létformában, melytől sokan falkórságot kapnak, számomra kinyílt a világ. Hónapokkal az átállás után érzékeltem, hogy amíg a szakmámban dolgoztam, teljes agykapacitásomat kitöltötte a sok érdekes feladat, majd otthon a családért végzett másfajta feladatrengeteg. A család számomra mindig is a legfontosabb értéket képviselte, de ez alatt a beteg mellett töltött, több mint másfél évtized alatt ébredtem rá, hogy a családi feladatok nagy része fizikai elfoglaltság, melyek közben az ember agya remekül tud szellemi munkát végezni, sokkal jobban, mint a munkahelyi tevékenység idején, amikor az utolsó másodpercem is programozva volt. Boldog meglepetéssel vettem észre, hogy mennyi minden érdekel, hogy véleményem van a világ dolgairól, és hogy szívesen gondolom végig az élet különös eseményeit. Korábban egyszerűen el sem jutottam idáig, mert soha semmire nem volt elegendő időm. S ez még csak a kérdés...