Úgy, mint rég

Úgy, mint rég

Reggel álmosan leballagtam a por fedte, nyikorgó lépcsőn. Fejemben cikáztak a gondolatok, mit kéne még ma megcsinálnom. Unalmas, fehér fürdőszoba. Hideg vizet az arcomra, hátha az majd segít, az ágyamtól való elszakítástól szomorú és álmos arcomat felébreszteni. A hajam szokásosan szénakazal. Kilépek a konyhába. Senki nincs ott, csak a rántotta után megmaradt sültszag. Egy újabb reggel, természetesen egyedül. Nézek ki az ablakon. Csupa szürkeség. Néhány fénysugár, ami éppen arra volt elég, hogy kizavarjon az ágyból. Miután a rádiót bekapcsolván azt hallom, hogy mennyi a fertőzött, milyen tüntetések folynak a világban, ki kit ölt meg, idegesen lenyomom a gombot. Látok egy félig megszáradt vajas kenyeret, ami éppen jó lesz reggelire. Csönd van. Csönd van a szürke lakásban. Ugyanazok a szürke falak, már tíz hónapja. Végignézem, ahogy a fénysugarak behatolnak a levegőbe, és látom benne, ahogy a porszemek kavarognak. Majd megszólal a hangosbemondó, ami elkezdi mondani azokat a szörnyűségeket, amit a rádió is megpróbált. De ezt sajnos nem tudtam elfojtani. Hát nem lehet egyetlenegy percig csöndben lenni?

Egész nap bámulom a számítógépet, bámulom a négy fal között. A telefon zizeg, csörög, pittyog állandóan. A kutya eszeveszettül ugat, a hangosbemondó még mindig nem hagyta abba monológját.

Így telnek a percek, az órák én meg csak fogom a fejem, mikor lesz már ennek vége. Mikor lesz már vége annak, hogy be vagyok zárva ide, mint állatkertben az állatok. Még nekik is jobb, hiszen ők legalább látnak új emberi arcokat.  Mikor lesz már vége ennek a jajveszékelésnek? Mikor hagyják már abba azt emberek az egymás pusztítását? Mikor járnak le az üzletekben azok a förtelmesen hosszú leárazások? Mikor hagyja már abba a telefon, hogy minden ostoba dolog miatt pittyog folyamatosan? Mikor lesz már napfény? Mikor lesz vége ennek az agymosásnak? Mikor láthatom újra az iskolát, a barátaimat? Mikor kaphatom vissza őket? Mikor kaphatom vissza a szabadságomat? Mondja már meg nekem valaki, mikor?

Olyan nehéz. Néha az egész világra haragszom, nem tudom miért. Visszaemlékeztem, tavaly decemberben azt kívántam, bárcsak kaphatnék egy kis nyugalmat, bárcsak egy kicsit egyedül lehetnék.  Na de most? Most meg undorodom az egyedülléttől. Undorodom ezektől a falaktól. Nem akarom. Én ezt már nem akarom!

Beszélgetni szeretnék, elmenni teázni, úgy, mint rég. Ki szeretnék menni az utcára sétálni teljes nyugalommal, úgy, mint rég. Iskolába akarok járni, tanulni a barátaimmal. Nevetni velük, úgy, mint rég. El szeretnék menni a tengerhez, úszni, pihenni, játszani, nevetni, úgy, mint rég.

Kinézek az ablakon. Nézem a madarakat, ahogy szárnyalnak. Én is szeretnék. Madarak! Adjatok nekem is szárnyakat, hadd repüljek el veletek én is. Hadd lássam én is a világot. Hadd szíhassak én is friss levegőt.

Látom azt is, ahogy az őzek eltűnnek a horizonton, magukkal véve az utolsó fénysugarat, be az erdőbe. Őzek vigyetek magatokkal, hadd mehessek be veletek az erdőbe. Láthassam a gyönyörű téli erdőt. A hófedte dombokat. Az égig csimpaszkodó fenyőket. Hadd fázzak egy kicsit én is. Lássam az erdőt, melyben oly sok állat rejtőzik. Ahol minden csodás. Ahol minden érintetlen. Ahol nincs gonoszság, ahol nem kell egyedül lennem. Láthassam a nyulat, ki hegyezik fülét. A rókát, aki ravaszul mosolyog rám, a medvét, akik gőgösen az erdő urának képzeli magát. Kérlek, segítsetek. Mehessek el az erdőbe, úgy, mint rég.

Leülök a székembe, és nézem, ahogy szépen lassan beesteledik. Már csak a gyertya lángja ég, az utolsó madár is elszáll, az utolsó őz is elvitt magával valakit, be az erdőbe, az utolsó gyertya lángja is elalszik velem együtt, úgy, mint rég.

Bahurek Vivien

Bahurek Vivien
Author: Bahurek Vivien

Bahurek Vivien az Irodalmi Rádió szerzője. Kis korom óta imádok olvasni. Az olvasásnak köszönhetem azt, amiért elkezdtem írni. Kiskoromban még csak nagyon egyszerű írásaim voltak, de ahogy nőttem, ahogy egyre több jó- és rossz tapasztalatot szereztem, annál jobbak lettek az írásaim. Amikor bekerültem a gimnázium falai közé, világossá vált számomra, hogy mennyire nyitott a világ, és mennyi lehetőség van, amit ki lehet, és ki is kell használni. Így hát jelentkeztem sok-sok versenyre, ahol az írásaimmal képviseltem magam. Egyre több jó eredmény jött, úgyhogy elhatároztam komolyabban fogom „űzni” ezt a hobbit. Így hát fogadjátok, fogadják nagy szeretettel írásaimat. Tiszta és őszinte szívvel írom mindegyik művemet, hiszen én is ilyen vagyok. Remélem, valamit tudnak adni nektek, Önöknek az írásaim, és remélem, az én oldalam egy jó búvóhely lehet a mindennapok elől, ha olvasgatni szeretnétek, szeretnének. Jó olvasást kívánok!

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hajdu Viktória : Ködös múlt

 [A novella végét ezzel a mondattal zártam: “Megmentettem egy életet.” Ami kétértelmű. Úgy is lehet nézni, hogy emiatt a mű mondanivalója az, hogy a halált

Teljes bejegyzés »

MISSZYHEZ, ÉS ZSUMIHOZ

MISSZYHEZ, ÉS ZSUMIHOZ Kezemhez érinti nedves orrát, Szuszogva alszik kocsim alatt, Néha úgy kezel, mint egy szolgát, – „Nekem jár a jutalom falat!” Hozzám bújik,

Teljes bejegyzés »

Egy asszony élete

Edit Szabó : Egy asszony élete Újabb csillag fényesedik, sötét égre megérkezik, felszikrázik fényes léte, kihunyt egy asszonynak élte. Édesanya és nagymama, csillogóan ragyog arca,

Teljes bejegyzés »

Féltékenység

Féltékenység A féltékenység Az emberi gyarlóság ősi fullánkja Benne lakozik mint a lelkek rontása A költő öriások többször megénekelték Így az ember tudatába mélyen belevésték

Teljes bejegyzés »

Hírösszefoglaló – 2022. június 24.

Kedves Alkotótársunk! Ebben a hírösszefoglalóban összegezzük az elmúlt egy hónap eseményeit, új megjelenéseit. Több könyvátadásról olvashatsz majd, két új pályázatunkról, s közlünk két új hanganyagot

Teljes bejegyzés »

ALKONY

ALKONY A jelen idő siratja a múltat, Viseltes batyujában kutat. Garasos emlékek csörögnek, Hűlt helye sikít a rögöknek. Arany csillogású remény, Szeretkezett árnyék, és a

Teljes bejegyzés »