Gyerekkorom legszebb férfijának nagynéném férjét tartottam. Természetesen ő is „nagy szerelem” volt az életemben és semmi akadályát nem láttam akkoriban, hogy ő legyen majd a férjem.
Nett és pedáns volt. A megjelenése mindig kifogástalan, kellemes és mély orgánuma, göndör fekete haja és mindig huncutkás mosolya volt. Persze ezt a huncutkásat csak most gondolom, akkor egyszerűen csak tetszett.
Nekik még autójuk is volt – talán akkoriban egyetlen a faluban – és a népek mindig elismerően nézték, ha a piros Moszkviccsal dolgozni indult.
Falucskánk ugyan haladó szellemű volt, de azért útból csak egy volt kövezett, ami a faluba bevezetett, a többi bizony csak poros út volt. Poros, persze száraz időben, de ha esett vendégmarasztaló lett a sár.
Nagynénémék házától ugyan fűvel benőtt út vezetett a járható részig, viszont lapályon volt és eső esetén szinte lápos, amit a lovak is nehezen jártak, nem ám egy autó.
Éghajlatunk és nagynéném férjének munkaideje sajnos sokszor eredményezte, hogy esőben kellett indulnia.
Ha valakinek jó a képzelőereje, maga előtt láthatja, amint ül a szépen kiglancolt autóban, csodás eleganciájával és majdnem sír tehetetlen dühében, mert egyrészt a sártól és esőtől oda a csillogás, másrészt az autó se előre, se hátra nem mozdul, mert szinte elmerül az ingoványban.
Persze próbálkozik, bőg a motor, talán még káromkodik is, – no persze csak magában – de nem halad.
Kis falvakban az emberek nagyon összetartóak, nálunk meg különösen azok voltak.
Ennyi szenvedés hogyne hatotta volna meg őket, nosza mindenki ásót, kapát, kaszát ragadott, mint Dózsa népe – bár a kasza talán túlzás, hisz sokra nem megy vele az ember a sáros úton – gumicsizmába bújik és indul segíteni.
A gyengébb és érzéketlenebb emberek csak kiálltak a kapu elé bámészkodni, mert legszebb öröm a káröröm, hisz csipet irigység sincs benne.
A segítők aztán nekiláttak haditervet készíteni, hogyan is kellene nekiállni a szabadításnak.
Mondjuk voltak szkeptikusok, akik azt javasolták menjen busszal, de ez épp olyan értelmetlen volt, mint azt kérni a naptól, hogy nyugaton keljen fel, tehát a töprengés folytatódott.
Miután megegyezésre jutottak, nekiláttak ásni, lapátolni, tolni.
Aki megpróbált már híg sarat ellapátolni, tudja, hogy reménytelen vállalkozás. Ezt kb. fél óra alatt belátták, tehát jött a nyers emberi erő.
Aki odafért a kocsihoz elkezdte tolni, miközben nagynéném férje bőszen kormányozott és padlóig nyomta a gázt.
Az összefogás eredménye leírhatatlan volt.
A kerekek hatalmas iszapfelhővel takarták be a segítőket, a nagynéném férje szomorúan konstatálta, hogy a gyönyörű kocsijának még a teteje is sáros, a bámészkodók jól szórakoztak, de ami a lényeg, háromnegyed óra alatt elérték a kövesutat, ahol aztán már magától szaladt a szekér.
Nagynéném férje mindenkinek köszönetet mondott, persze csak a kocsiból, mert ha már gallyra ment az autó tündöklése, legalább saját eleganciája maradjon kifogástalan.
A szomszédok első reakciója az öröm volt a siker miatt, azonban hamar üröm vegyült az örömükbe, tekintve, hogy mindenkit a feje búbjáig sár borított és elkeseredve gondoltak arra, hogy ezt letisztítani bizony nem lesz leányálom.
Ekkor fordult meg a fejükben az a kósza ötlet, hogy legközelebb vattát dugnak a fülükbe, hogy ne hallják a kínlódást, mert megállni úgy sem tudnák, hogy segítsenek, de persze a következő esőnél – feledve minden kínt és sárt – siettek a bajbajutott segítségére.
Száraz időben mosolyogva gyönyörködtek a szép piros autóban és egymást túllicitálva mesélték, hogy ki mennyit segített amikor esett, de senki nem mondta, hogy ostobaság esőben autóval elindulni azon az úton, mert az autó annyira összetartozott nagynéném férjével, hogy igazából mindenki megbotránkozott volna, ha busszal megy dolgozni. Különben is miért tenné, hisz a szomszédok bármikor szívesen segítettek, mert ez is csak kölcsönbe ment, tekintve, hogy bárkit kellett sürgősen orvoshoz vinni, vagy más dolgában sietett, nagynéném férje azonnal felajánlotta a segítségét, és az autóját, mert nálunk az emberek nem elszigetelten éltek, hanem egy nagy, egymásnak segítő „családban”.
Author: Beck Emese
Beck Emese az Irodalmi Rádió szerzője. Beck Emesének hívnak és egy baranyai kisvárosban, Komlón élek. Közel negyven éve ügyintézőként dolgozom egy jogi területen működő magánirodában, amit nagyon szeretek. Kedvenc időtöltésem az olvasás és gyengém, hogy a könyveket birtokolni is akarom. Nincs kedvenc műfajom vagy szerzőm, de természetesen vannak kedvenceim. Írni csak kedvtelésből és közeli barátaim szórakoztatására kezdtem, de pár éve nekiláttam a bakancslistám teljesítésének, mely ugyan néha változik, de a saját könyv megírása mindig is szerepelt rajta. Lányom mindig ösztönzött az írásra, de soha nem volt bátorságom kilépni közönség elé és megmérettetni magam, azonban az idei évben úgy éreztem próbát kell tennem, így pályáztam az Irodalmi Rádió Bálint-napi szerelmes vers pályázaton és legnagyobb meglepetésemre és még nagyobb örömömre alkotásom bekerült az antológiába. Ez után érkezett a felkérés részemre, hogy legyek állandó blogszerző. Kicsit félve vágok bele, mert írásaimmal nem akarom megváltani a világot, nem akarok örök érvényű nagy igazságokat megállapítani, csupán szórakoztatni szeretnék, megnevettetni az olvasót, elgondolkodtatni azon, hogy másoknak sem csupa boldogság az élete és elterelni egy rövid időre a gondolatait a saját gondjairól. Főleg prózát írok, de a pályázat óta – saját magamnak is hihetetlen – felfedeztem, hogy versben néha könnyebben fejezem ki a gondolataimat. Történeteket kitalálni nem...