-
ALÁZAT ÉS ÖNFELÁLDOZÁS
Öreg agglegény barátom ragaszkodott hozzá, hogy tervezett látogatásomat a Nagyhétre időzítsem. Így is tettem, Nagycsütörtökön érkeztem Oxfordba. A lakásában, történész lévén, a földtől a plafonig hegyekben állnak a dokumentumok, könyvek, újságok, ezért elszállásolásomat barátai, Roger és Sue, egy missziós házaspár vállalták. Rövid ismerkedés után együtt indultunk a templomba. Az eredetileg anglikán gyülekezetnek szép, modern temploma van. Ezt a kerületükben lakó metodista, baptista és független protestáns gyülekezetekkel közösen használják. Istentiszteleteiket és az alkalmaikat egymás között elosztva, saját időbeosztásuk szerint tartják. Ma Nagycsütörtök este az új lelkész kezdeményezésére ökumenikus alkalomra hívták a híveket.
A kecses modern templom udvarából nyílik a nagy gyülekezeti terem. Máskor a közösségi alkalmak, kultúr- és sportprogramok színhelye. Belépéskor alkalmi berendezkedéssel találkozunk: „U” alakban helyezték el az asztalokat, melyek fehér abroszokkal megterítve várják a híveket. A főhelyen, a bejárattal szemben áll a nagy feszület, két oldalán egy-egy kandeláber. Mindenütt csak gyertyák és mécsesek égnek. Az asztalok külső oldalán lévő székekből néhányat már el is foglaltak.
Szinte puritán egyszerűség fogad, virág vagy dísztárgyak sehol nem láthatók, csak a tálakban az előkészített mártások, zöldségek és fűszernövények adnak színt a látványhoz. Minden teríték mellett kis kártyák rajtuk bibliai idézetek, a tányérokon az alkalom programja- kézzel írva és festve. Gondolom, az önkéntesek sokat dolgozhattak, de az óriási helyiség ettől ünnepélyes és bensőséges lett.
Minket és a velünk egyidőben érkezőket a különböző gyülekezetek papjai fogadják. Vendéglátóim az új fiatal anglikán lelkésznek mutatnak be. Öreg barátom elmondja neki, hogy Magyarországról jött keresztény vagyok, és vendégének a mostani különleges alkalommal kívánja templomát és szokásaikat megismertetni.
Közben a beözönlő hívek minden helyet elfoglalnak, ahogy lassan megtelik a terem. A várakozásteljes csendben a nyugdíjba vonuló anglikán lelkész áll fel. Megáldja az összegyűlteket és elmondja, hogy az Utolsó vacsora átélésére készülünk. Ma este mindenben a jézusi hagyományokat követjük, az asztalokon is csak olyan ételek, italok vannak, mint amilyenek az Ő idejében voltak szokásosak.
Felkéri szolgálattévő kollégáit, hogy vonuljanak a teremnek arra a célra előkészített részébe, ahol a jézusi példázat szerinti lábmosás szertartását fogják végezni. A híveket pedig arra, hogy az asztalnál elfoglalt sorrendben menjenek a számukra kijelölt helyre. Türelmesen várják meg a szertartást és időben jelezzék a szolgálatot végző papnak, hogy elfogadják-e a lábmosást, vagy csak a kezük megmosását kívánják.
Mialatt ez csendben zajlik, az idős pap tagoltan, jól érthetően elmagyarázza Jézus tettének jelentőségét, és hogy az áé-alázat gyakorlatának követését parancsba is adta.
Jóllehet ismerem a bibliai leírást, de számomra teljesen új, idegen ez a művelet és nehezen tudom elfogadni, hogy valaki nekem úgy szolgáljon, hogy megmossa a lábamat! Fordítva inkább el tudnám képzelni… Amikor ránk kerül a sor, mind a négyen kézmosást kérünk. Mégis megilletődve megyek a helyemre, és ahogy látom, más is meghatódott az átélt aktus szokatlanságától.
Halkan történik minden, a szolgáló papok nesztelenül ülnek le az öreg lelkész köré az asztalnál, aki maga is már elsőként végezte el kollégái lábmosását. Amikor mindenki újra a helyén ül, felolvassa a Bibliából a Pászka-ünnep elrendelését és az egyiptomi szabadulás történetét. Majd jelt ad a szolgálóknak, hogy hozhatják a nagy tálakat, amelyekben a frissen sült bárányhús apróra felvágott darabjai illatoznak.
Kívánság szerint vehetünk a tányérunkra a húsból és ugyanígy a pászka darabokat is ízlés szerint mártogathatjuk a kis tálkákban lévő különböző sós, savanyú és keserű mártásokba. Szomszédom halkan súgja, mindent az eredeti receptek szerint készítettek. A szomjasak már töltögetik kerámia poharaikba a friss vizet vagy a gyümölcsök kifacsart levét. Halk beszélgetések zsongása hallatszik. Hamar kiürülnek a tálak. Az étkezés befejeztével a szolgálatban lévő önkéntesek sietve leszedik az asztalokat.
Ismét elcsendesedünk, mert az öreg pap szólásra emelkedik. Most az Úrvacsora szereztetési igéit olvassa fel. Körbe adja a kenyeret (pászkát) és utána jobbra-balra elindítva, egy-egy nagy kehelyben a bort (szőlőlét), hogy mindenki részesülhessen a szentségben. Befejezésül az áhítatos légkörben állva fogadjuk az áldást.
A hívek többsége feltöltött lélekkel lassan szétszéled, csupán néhány kisebb csoport marad még az udvaron, beszélgetve.
Mi négyen Rogersék házában gyűlünk össze. A kandalló előtt a kényelmes fotelokban helyezkedünk el és az új kezdeményezésről, az autentikus eseményről folyik a beszélgetés. Valaki hozzám is szól, s a pillanatnyi csendben minden szem felém fordul, a véleményemre kíváncsiak. Érzem a helyzet nagyszerűségét, hogy most olyan különbségre világíthatok rá, amilyen alkalom ritkán adódik magyar embernek idegen társaságban. A bennem kavargó élményeket, gondolatokat meg kell próbálnom a másgondolkodású angolok számára is érthetően, világos szavakba önteni.
-Felemelőnek éreztem a döntően anglikán jellegű szertartást, de természetesen a hazai szokásokkal hasonlítottam össze. Miben és miért szokatlan nekem az itteni szertartás? Mi az, ami mássá teszi a magyart, minden más néphez viszonyítva? Egyszerű szavakkal igyekszem körülírni a lényeget. Magyarországon a Karácsony mellett a protestánsoknak Nagypéntek a leghangsúlyosabb, legfontosabb ünnep. Jézus értünk vállalt kereszthalála felfoghatatlanul a létező legnagyobb tett. Jézus ekkor lett a Megváltó, a Krisztus. Amíg az anglikán egyház szertartásában, teológiájában sokat megőrzött a katolikus hagyományokból, addig a Magyarországon hamar elterjedt Reformáció hatására a hangsúly az egyetemes világért vállalt önfeládozásra, a Megváltásra tevődött.
Ma este az alázatos cselekedetnek lehettünk résztvevői – folytattam felbátorodva.
– Mi magyarok ezt és az Úrvacsora szentségét nagyon komolyan vesszük. Talán a csodálatos magyar nyelv fejezi ki legérzékletesebben, mit jelent így és visszafelé a mondás: – és az Ige testté lőn… Nekünk testté lett az Ige, mindennapi szavunkká lényegülve…
Amikor Jézus veszi és megtöri a kenyeret, azt mondja: ez az én TESTem, vegyétek és egyétek. Amikor veszi a poharat, azt mondja: ez az én VÉRem, ezt igyátok emlékezetemre.
Aki eszi a testem és issza a vérem, az az én TEST-és-VÉRem, TESTVÉRem: nővérem és bátyám. Tehát aki élt az Úrvacsorával, és befogadta Őt, az már nem szolga, király vagy bármi más, hanem TESTVÉRe Jézus Krisztusnak, a Megváltónak.. Így ma este mindannyian testvérek lettünk. Ilyen mélyen épül be a hit lényegének kifejeződése a mi magyar anyanyelvünkbe. Boldog vagyok, hogy ezt a világon egyedülálló áttételt bemutathattam és a Megváltás fogalmával összekapcsolva átadhattam nektek! Vagyis az anglikán ,, TESTVÉReimnek”…
Úgy vélem, megértették. Búcsúzáskor meleg, testvéri ölelésekben volt részem. A friss szél a tavaszi feltámadás, a Húsvét újjászülő illatával árasztott el, s hoztam magammal, mint feledhetetlen angliai emléket.
Author: Soós Katalin
Soós Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Mindig nyitott szemmel járok-kelek a világban.Érdeklődéssel figyelem a házak homlokzatát, elgondolkodom, vajon kik és hogyan élnek az ablakok mögött, milyen életük, gondjuk-bajuk, örömeik lehetnek az ott lakóknak.Kíváncsian figyelem a villamoson, buszon körülöttem utazókat. Meggyőződéssel vallom, hogy mindegyiküknek az élete kész regény.Amióta tudom, hogy a szülők, nagyszülők feladata (lenne) a család, a közösség, a nemzet történetének, eseményeinek tovább adása a következő nemzedékeknek, erkölcsi kötelességemnek tartom, hogy valamilyen formában megörökítsem a látott, hallott, megélt eseményeket, amelyek akárcsak marginálisan is érintették az életemet. A szerző netkötetei az Irodalmi Rádió szerkesztésében:Félpohár aszú gyertyafényben (2018.)A békák is tudnak sírni (2020.)Tarlófutás (2021.)
