Az iskolában az volt a rend, hogy a 7., 8. osztályosok közül minden héten ki volt nevezve pár tanuló hetesnek.
Ők ügyeltek a szünetek rendjére, arra, hogy a szünetben mindenki kimenjen a tanteremből, ne szemeteljen senki és egyáltalán, hogy rend és fegyelem legyen akkor is.
Büntetni nem volt joguk, de ha valakit rendbontáson értek, azt felírták, amit aztán hét végén összesítettek és minden szombaton (bakker akkoriban szombaton is volt iskola) a nagyszünetben közhírré is tettek.
Akinek a vétségét „említésre méltónak” ítélték, annak bizony ki kellett állni az egész iskola elé megszégyenítésül.
Persze voltak olyan vétségek, aminél nem volt elég a megaláztatás, ők még külön büntetést is kaptak.
Nem akarom fényezni magam, de én nem igazán voltam rossz gyerek. Stréber sem voltam, inkább olyan szürke, akiből 12 egy tucat.
Egyszer azonban én is álltam a szégyenkövön.
Ma is azt hiszem, hogy igazságtalanul és bosszúból kerültem oda, sőt úgy gondolom a tanároknak is lehetett egy ilyen sejtése, mert a szinte legnagyobb vétségért sem kaptam külön büntetést.
Az eset igazi főszereplője természetesen egy fiú volt – aki szerintem ezt ma sem tudja – no meg az ébredező érzelmek.
Volt az osztályunkban egy fiú, aki – nem csak szerintem – nagyon helyes volt és emellé még jó tanuló is, és ha ez nem lenne elég, ráadásul udvarias is a lányokkal.
Szóval olyan, mint amilyen a mesében a királyfi, csak éppen fehér lova és kardja nem volt.
Nekem roppant mód tetszett és először gondoltam úgy fiúra, ahogy egy „szerelmes” diáklány.
Ezzel persze nem voltam egyedül, mert a fél évfolyam szerelmes volt belé.
Természetesen nem vertük nagydobra a dolgot, de azért lehetett tudni, hogy ki kibe szerelmes.
A baj abból lett, hogy az egyik más osztályba járó lány is szerelemre gyulladt iránta és ma is érthetetlen okból azt hitte, hogy én vagyok a legnagyobb vetélytársa.
Gőzöm nincs ezt miből gondolta, de fújt rám rendesen.
Egy tornaóra előtt bejött az öltözőbe, mert történetesen hetes volt és rám kiabált, hogy azonnal menjek ki az udvarra, mert szünet van.
Mondtam, hogy rendben, csak előtte átöltözöm.
Nem igazán értett egyet velem, aztán ahogy ez a lányok között lenni szokott, jó nagy vircsaftot csináltunk.
A vége a dolognak az lett, hogy megpróbálta lerángatni a köpenyem, ami végre, velem ellentétben szót fogadott neki, amire viszont ő nem volt felkészülve és nekiesett a tornapadnak.
Amilyen botsáska (sovány) volt, azonnal megkékült a karja az ütéstől, ő pedig ettől vérszemet kapott és közölte, hogy fel fog írni verekedésért.
Nem igazán vettem komolyan a fenyegetést és a lányok sem, így jót röhögtünk az egészen és otthagytuk.
Eljött a szombat és az egész iskola felsorakozott az udvaron.
El nem tudom képzelni milyen holdállás volt azon a héten, mert a hetesek vezető tanára azzal kezdte az értékelést, hogy ez egy különleges hét, mert annyira jól viselkedett mindenki, hogy a heteseknek szinte nem is volt dolga.
A folytatás már kicsit neccesebb volt, mert bejelentette, hogy egy fiú (név) szemetelt és ezért lépjen ki.
Mindenki felnevetett, mert az iskola legrosszabb gyereke volt, akit minden héten kiállítottak és mondhatom, hogy nem szemetelésért.
Kivonulás megvolt, a tanár pedig már nagyon komoly képpel folytatta a beszédet, mégpedig azzal, hogy valaki elkövette az egyik legnagyobb „bűnt” is, mert verekedett és ami még megfejeli a dolgot az elkövető lány volt.
Itt hangzott el az én nevem.
Ilyen csend még nem volt azon az udvaron és a tanárok még soha nem vágtak ilyen megdöbbent arcot.
Életem leghosszabb útja volt az a 10 lépés, amit meg kellett tennem és a Mátrát nem éreztem olyan magasnak, mint a lépcső peremét, amire fel kellett állnom.
Csak álltam a szégyenkövön, szemben a többi gyerekkel és nem értettem hogy kerültem ide.
Nem észleltem ahogy mindenki szokás szerint bevonul a „bűnösök” előtt az épületbe, nem hallottam az igazgatót, ahogy azt mondja nem kapok külön büntetést, csak azt vettem észre, hogy az egyik osztálytársam megfogja a karom és azt mondja, menjünk be és ez az egész nem számít, mert mindenki tudja, mi miért történt és egyébként is egy hét múlva év vége lesz, hát szedjem össze az erőmet, mert nem fogom tudni hazavinni a sok ajándékkönyvet, amit ezért-azért kapni szoktam.
Azért nagy igazság, hogy minden rosszban van valami jó, mert aki odajött hozzám az a „királyfi” volt, a másik lánynak pedig ezt végig kellett néznie és hallgatnia, mert az iskolában az is hagyomány volt, hogy a hetesek csak a megbüntetettek után vonulhattak el.
Author: Beck Emese
Beck Emese az Irodalmi Rádió szerzője. Beck Emesének hívnak és egy baranyai kisvárosban, Komlón élek. Közel negyven éve ügyintézőként dolgozom egy jogi területen működő magánirodában, amit nagyon szeretek. Kedvenc időtöltésem az olvasás és gyengém, hogy a könyveket birtokolni is akarom. Nincs kedvenc műfajom vagy szerzőm, de természetesen vannak kedvenceim. Írni csak kedvtelésből és közeli barátaim szórakoztatására kezdtem, de pár éve nekiláttam a bakancslistám teljesítésének, mely ugyan néha változik, de a saját könyv megírása mindig is szerepelt rajta. Lányom mindig ösztönzött az írásra, de soha nem volt bátorságom kilépni közönség elé és megmérettetni magam, azonban az idei évben úgy éreztem próbát kell tennem, így pályáztam az Irodalmi Rádió Bálint-napi szerelmes vers pályázaton és legnagyobb meglepetésemre és még nagyobb örömömre alkotásom bekerült az antológiába. Ez után érkezett a felkérés részemre, hogy legyek állandó blogszerző. Kicsit félve vágok bele, mert írásaimmal nem akarom megváltani a világot, nem akarok örök érvényű nagy igazságokat megállapítani, csupán szórakoztatni szeretnék, megnevettetni az olvasót, elgondolkodtatni azon, hogy másoknak sem csupa boldogság az élete és elterelni egy rövid időre a gondolatait a saját gondjairól. Főleg prózát írok, de a pályázat óta – saját magamnak is hihetetlen – felfedeztem, hogy versben néha könnyebben fejezem ki a gondolataimat. Történeteket kitalálni nem...