Gyűlöltem a gyerekkorom. Ahogy betöltöttem a tízedik életévem minden hétvégém elveszett. Apám arra kötelezett, hogy szombat és vasárnap keljek fel vele hajnalban és segítsek neki a munkájában.
– Egyszer majd hasznát veszed! – általában ezzel próbált vigasztalni. Nem értettem, hogy vehetném hasznát, ha megtanulok kenyeret sütni már tíz évesen. A boltban bármikor vehetek és egyáltalán nem akartam apámhoz hasonlóan pék lenni. Tanulni akartam, amíg csak tudok. Nyelveket beszélni és legfőképp repülőgépet vezetni. Elrepülni ebből a faluból, amilyen messzire csak tudok, ahányszor csak akarok.
Apám a péksége miatt nem utazott sosem. Még nyaralni sem volt, szinte soha. Velünk sem jött el. Anyával és a két testvéremmel mi minden nyáron elmentünk a Balatonhoz legalább kétszer. Nagyon szerettem az északi és a déli partot egyaránt.
Amikor nyaralni voltunk, akkor nem volt kötelező számomra a hajnali ébredés, még hétvégén sem. Ugyanis nyaranta nemcsak szombaton és vasárnap volt kötelező a munka, hanem hétköznap is. Hetente négyszer. A maradék három napban nyelvtanárhoz járhattam. Egész pontosan ő járt hozzánk, mert a falunkban nem volt angoltanár akkoriban, ezért a szomszédos városban lévő gimnázium egyik tanárát kérték meg a szüleim, hogy foglalkozzon velem. Mire kijártam a nyolcat már volt nyelvvizsgám is és magabiztosan beszéltem angolul. Nagyon jó volt ennyivel a többiek előtt járni.
Középiskolás éveimre a nyelvtudásom és a Balaton rajongásom összeért. Ezért munkát vállaltam egy Balaton parton lévő szállodában, ahol dolgoztam az étteremben és a recepción egyaránt. Igazából minden munkát elvállaltam, csak eljöhessek a faluból és ne a pékségben dolgozzak, ahol minden levegő vétel fájt a forróság miatt.
Amikor először beszéltem otthon a leendő, balatoni munkámról, féltem, hogy apám tiltakozni fog ellene és nem enged el tíz hétre a Balatonhoz, mivel minden nyáron – amikor épp nem nyaraltunk – én voltam a legnagyobb segítsége. Mindig ezt mondta. Rövid időn belül kiderült, hogy kár volt tartanom tőle.
– Az étteremi munkával még sokra viszed, éhes emberek mindig lesznek – mondta, bár elsősorban engem a recepciós munka vonzott, ahol a nyelvtudásommal akartam dolgozni. Elegem volt már addigra a fizikai munkából. Apám szavait megkönnyebbülve fogadtam. Tizenhat éves voltam ekkor és az első önálló tíz hét állt előttem. Apám pedig, hogy biztonságban tudjon, kibérelt egy lakást nekem.
Felejthetetlen időszak állt előttem. Minden pillanatát élveztem. Pedig tényleg sok munka várt rám. Rengeteg turista érkezett azon a nyáron a Balatonhoz. Annyit dolgozhattam, amennyit csak akartam. És én akartam. Korábban ébredtem és kezdtem a munkát, mint bárki a kollégáim közül és többet is túlóráztam egész nyáron. Nem éreztem, hogy fáradnék. A főnököm erre felfigyelt és a nyár végeztével megegyezett velem, hogy a következő nyáron is oda menjek dolgozni. Felajánlotta az egyik apartmant, így apámnak sem kellett a későbbiekben költekeznie miattam. Büszke voltam magamra és nem utáltam úgy az életem, mint néhány éve, amikor csak a pékségben telt a nyár.
Az első nyarat követően még három szezont töltöttem a Balatonon. A vendéglátás annyira megtetszett, hogy a főiskolai tanulmányaimat is ennek szenteltem. Igyekeztem minél nagyobb ösztöndíjhoz jutni, ami sikerült is a tanulmányi eredményeimnek köszönhetően. A külföldi, tanulmányi utakhoz mégsem gyűlt össze elegendő pénz, de apám segített. Így, mire diplomát szereztem, jártam minden kontinensen.
Felnőttem. A világban tett utazásaim és a balatoni nyaraim révén sok ismeretségre tettem szert, aminek már pályakezdőként nagy hasznát vettem.
Először egy éttermet nyitottam. Ebben nagy segítségemre volt apám mellett az első, balatoni főnököm, aki az egyik, vízparti ingatlanát – a régi, jó kapcsolatra való tekintettel -, jutányos bérleti díjért adta ki nekem. Számos ország konyhájából állítottam össze a kínálatot. Nagy sikere volt. Ahogy gyarapodtam újabb éttermet indítottam, hasonló kínálattal. Azt már a Mátrában. Az étteremmel együtt ott már panziót is nyitottam. Ekkor kértem meg először apámat, hogy csatlakozzon hozzám és segítsen az étteremben. Viszonozni akartam a sok támogatást, amit kaptam tőle. Úgy gondoltam, hogy eleget dolgozott a falu pékjeként. Szívesen adnék neki olyan fizetést, amit – túl a hatvanon – félretehet a nyugdíjas éveire.
Apám hajthatatlan volt. Nem akarta feladni a pékségét, amiért annyit dolgozott, és amiből mindannyiunk életét elindította. Többször próbáltam jobb belátásra bírni.
– A faluban szükség van rám, nincs másik pék. Nem hagyhatom, hogy a városi, drága kenyeret vegyék otthon az emberek – mondta.
– Foglalkozhatnál egy kicsit magaddal is. Nem lehetsz mindig te a második – győzködtem.
– Fiam! Ez az én életem. Te pedig egyszer hasznát veszed – mondta.
– Egy falusi pékségnek, ahol egyedül te vagy az állandó munkaerő? Ugyan már! – vágtam vissza élesen.
– Éhes emberek a faluban is vannak, csak nincs annyi pénzük – elcsukló hangon válaszolt.
Nem értettem apámat. Egy idő után nem kértem többször, hogy csatlakozzon az éttermeimhez. Elfogadtam a döntését. Inkább éltem a saját életem. Végre repülhettem, ahová csak akartam. Arra is volt lehetőségem, hogy megtanuljak repülőgépet vezetni. Igaz, utasokat nem szállítottam – mint, ahogy megálmodtam tíz évesen – de repültem, amikor csak akartam.
Öt éttermet és három panziót üzemeltettem. Hazai és külföldi vendégek között egyaránt kedvelt városokban nyitottam meg őket. Egyedül a balatoni étteremet béreltem. A régi, jó kapcsolatra való tekintettel. A többi a saját tulajdonomba került. Élveztem az életet.
Egyre nagyobb terveket szőttem. Nem akartam megállni. Dolgoztam, utaztam, repülőgépet vezettem a szabadidőmben. Egyre ritkábban mentem haza a szülőfalumba. Hetente egyszer hazatelefonáltam. Mindig anyámat hívtam, mert apám nem tartott telefont magánál. Ezt a szokását nem volt hajlandó megváltoztatni. Mindig azt mondta, hogy aki akar tőle valamit, az a pékségben megtalálja. Pedig az egyik születésnapjára a legmodernebb telefont vettem meg neki. Ő mégsem értékelte.
***
Az életemben a változást 2020 hozta el. Egyik pillanatról a másikra változott meg a gondolkodásom. Hiába volt egész évre foglalás minden panziómban és hiába számított népszérűnek az összes éttermem, a világjárvány átírta az életet. A hedonista életem egy csapásra véget ért. A panziók bezártak, az éttermek működése is megváltozott. Életben kellett maradni.
A sok év munkának köszönhetően volt tartalékom. De azt nem tudtam, hogy mit fogok csinálni az életemmel a közeljövőben. Néhány hét alatt átszerveztem az éttermek működését. A panziókat bezártam. Próbáltam alkalmazkodni a kialakult helyzethez, úgy, hogy minél kevesebb alkalmazottam szenvedje meg a változást. Miután véghez vittem a változásokat, otthon maradtam. Haszontalannak éreztem magam a világban. Teljesen magamba fordultam, amiért nem élhettem az életemet a megszokott ütemben. Napokig ki sem mozdultam a lakásomból. Sokszor délig aludtam. Nem tudtam mit tegyek. Hosszú ideig nem beszéltem senkivel sem.
Egy szürke, tavaszi reggelen felhívott apám. Azt kérdezte, hogy vagyok. Sok mindenre számítottam, de az ő hívására nem.
– Szükségem lenne egy segítőkézre a pékségben – mondta.
– Csak akkor vállalom, ha hajnalban kelhetek – határozottam válaszoltam.
– Az kötelező – zárta rövidre a mondandóját, majd letette.
A gyűlölt gyerekkoromat mára homály fedi. Apám, áldozatos és becsületes munkával, olyan életre nevelt, amelynek köszönhetően a legnagyobb bajban sem kellett segítségért fordulnom senkihez. Szerelmese vagyok a hajnaloknak. Boldogan sütöm a kenyereket.
Apám nemcsak példátlan módon indított el az életben, hanem kitartott mellettem akkor is, amikor ellene fordultam és felállított a padlóról egy olyan helyzet után, amit addig ő sem élt meg addig, de tudta, hogy segítenie kell.
Minden szava igaz volt.
Author: Rácz Roland
Rácz Roland az Irodalmi Rádió szerzője. Elsősorban olvasmányélményeim inspiráltak az írásra. A könyvek által teremtett, magával ragadó világok, ahová több száz oldal kalauzolt el. Sok-sok végigizgult kötet után érdekelni kezdett, hogy képes vagyok-e magam is létrehozni olyan történeteket, melyekkel azonosulni tud az olvasó. Ami felidéz, egy emléket, okoz néhány vidám pillanatot vagy épp megdöbbentő hatást vált ki. Kikapcsolódást jelent számomra a novelláimon áttekeredő cselekményszálak összesodrása. Van úgy, hogy magam sem tudom mi lesz egy történet vége, ezért az írás leköt az első betűtől egészen az utolsóig. A blogban megjelenő novellák alapját, sok esetben személyes tapasztalatok adják. Közvetlenül megélt vagy közvetve megismert történetek. Illetve olyan fikciók, melyek választ próbálnak adni a „mi lett volna, ha” kezdetű kérdésekre. Sok történet vesz körül minket. Jók és rosszak egyaránt. Bármifélével találkozunk valamilyen benyomást kelt bennünk. Élményként vagy tanulságként szolgál. Írásaimon keresztül magam is erre törekszem. Bízom benne, hogy az idő előrehaladtával egyre több olvasó érdeklődését kelti fel egy-egy újabb írásom megjelenése. Antológiák: 1. Jelek 2020 Irodalmi Pályázat Antológia (Algyői Könyvtár, Algyő 2020), AZ UTOLSÓ FÉLIDŐ című novella 2. Dolgaink (Irodalmi Rádió, Miskolc 2021), EMLÉKMOSOLY című novella 3. „Szárnypróbálgatók” 2021 Magyar anyanyelvű alkotók országos antológiája (Raszter Könyvkiadó, Csongrád 2021), SZEMBESZÉL című novella, Ezüst oklevél próza...
