A mi madarunk

Szeretem az állatokat és köztük sok madarat, de az utóbbiak közül vitathatatlanul a gólya a kedvencem. Hogy miért? Nem nagyon gondolkodtam ezen, de talán ezért, mert egy életre választanak párt, vagy talán ezért mert kevés szebb van, mint a hajnali réten meglátni egy kecsesen és lassan lépkedő gólyát, ahogy vadászik. Soha nem szalad vagy kapkod, mindig méltóságteljesen lépked. Aki látott már ilyet, tudja miről beszélek. Leginkább talán mégis azért szeretem őket, mert ha látok egyet, mindig a gyerekkorom jut eszembe és magam előtt látom Nagymamámat, ahogy egy repülő gólya után néz, és minden alkalommal elmondja: „Ez a mai madarunk.”
Gyerekfejjel azt gondoltam, hogy milyen jó, hogy gólya csak nálunk van és Afrikában és erre büszke is voltam, nem kevés kárörömmel gondolva azokra, akiknek nincs ilyen madaruk. Ma már persze tudom, hogy nem csak nálunk élnek, de ez egyáltalán nem számít. A gólya nekem mindig is a mi madarunk marad.
Mivel ennyire kedvelem őket, minden évben izgatottan lesem, hogy mikor látom meg az első visszatérő madarat. Komlón lakom és Kaposváron dolgozom, így minden nap kétszer másfél órát utazom busszal és szerencsére útközben több gólyafészek is van. A kedvencem egy szentbalázsi, ami pont egy buszmegálló melletti lámpaoszlopon van.
Amit el szeretnék mesélni tavaly történt és nagyon emlékezetes maradt.
Egyik reggel már messziről láttam, hogy végre visszaérkeztek a gólyák a kedvenc fészkemre is. Biztos, hogy éjszaka vagy kora hajnalban érkeztek meg, mert előző délután még nem voltak ott.
Szerencsére a busz pár percet áll, ezért alaposan meg tudtam őket figyelni.
A fészek még rendetlen volt, kiálló ágak csúfították, pont úgy nézett ki, mint az embereknél egy felújításra váró ház.
Mindkét gólya a fészekben volt. Az egyik (szerintem a tojó) ült és szinte látszott mennyire fáradt. A fejét lehorgasztotta és még azt is lehetett látni, hogy a szeme néha lecsukódik. Az egész tartása és még a tollai is azt mutatták, vagy legalább is én úgy éreztem, végtelenül kimerült a hosszú út után.
A másik madár (biztos, hogy a hím volt) állt és rajta is látszott a fáradtság, de ő lassú és fáradt mozdulatokkal a fészket rendezte. Kihúzott egy kiálló ágacskát és más helyre tette, aztán valamit igazított egy másikon. Olyan közel voltak, hogy az álló gólya lába remegését is jól lehetett látni.
Sajnáltam őket, de örültem, hogy végre megérkeztek mindketten és akkor történt valami rendkívüli és megható.
A hím lassú mozdulattal a tojó felé fordult, hosszú nyakát gyengéden a másik madáréra helyezte és finoman végigsimította, aki szintén lassan felemelte a fejét és ránézett a párjára.
Lehet, hogy csak én képzelem, de abban a mozdulatban és pillantásban minden benne volt, gondoskodás, hála, szeretet, én pedig arra gondoltam, hogy EZ a szerelem.

Beck Emese
Author: Beck Emese

Beck Emese az Irodalmi Rádió szerzője. Beck Emesének hívnak és egy baranyai kisvárosban, Komlón élek. Közel negyven éve ügyintézőként dolgozom egy jogi területen működő magánirodában, amit nagyon szeretek. Kedvenc időtöltésem az olvasás és gyengém, hogy a könyveket birtokolni is akarom. Nincs kedvenc műfajom vagy szerzőm, de természetesen vannak kedvenceim. Írni csak kedvtelésből és közeli barátaim szórakoztatására kezdtem, de pár éve nekiláttam a bakancslistám teljesítésének, mely ugyan néha változik, de a saját könyv megírása mindig is szerepelt rajta. Lányom mindig ösztönzött az írásra, de soha nem volt bátorságom kilépni közönség elé és megmérettetni magam, azonban az idei évben úgy éreztem próbát kell tennem, így pályáztam az Irodalmi Rádió Bálint-napi szerelmes vers pályázaton és legnagyobb meglepetésemre és még nagyobb örömömre alkotásom bekerült az antológiába. Ez után érkezett a felkérés részemre, hogy legyek állandó blogszerző. Kicsit félve vágok bele, mert írásaimmal nem akarom megváltani a világot, nem akarok örök érvényű nagy igazságokat megállapítani, csupán szórakoztatni szeretnék, megnevettetni az olvasót, elgondolkodtatni azon, hogy másoknak sem csupa boldogság az élete és elterelni egy rövid időre a gondolatait a saját gondjairól. Főleg prózát írok, de a pályázat óta – saját magamnak is hihetetlen – felfedeztem, hogy versben néha könnyebben fejezem ki a gondolataimat. Történeteket kitalálni nem...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


A piros autó

Alábbi írásom az Irodalmi Rádió Falvak, városok című kötetében jelent meg Szentendréről. A piros autó Bozont, a puli megáll az útelágazásnál, hátrafordul és várakozóan néz.

Teljes bejegyzés »

Álarc

Késő őszi délután van, és már alkonyodik, amikor a buszra felszállva helyet foglalok egy idősödő asszony mellett. A jármű szinte teljesen megtelik, mire a busz kihajt

Teljes bejegyzés »