Az 2018. nyarán néhány napot együtt töltöttem az unokáimmal, a 4 éves Nikolettel, és a 2 és fél éves Noémivel, a szülők elutaztak. A néhány nap alatt megéltünk pár szép, közös élményt, miközben jókat játszottunk, meséltünk, takarítottunk, főztünk együtt, szóval tettük a dolgunkat. A velük együtt, a valóságban megélt történetek alapján kelt életre a kis bárányfelhő története, amit gyermeknapi meglepetésként ajánlottam az unokáimnak.
I. Felhőcske és a nyári zápor
Egy gyönyörű nyári napon Nikolettel és Noémivel az udvaron játszottunk, miközben az azúr színű égbolton egy pici felhőt pillantottam meg. „Nézzétek milyen csodás!”, mutattam a magasba. Egy darabig csodálták a felhőt, végül Nikolett így szólt: „Olyan, mint egy kisbárány!”
II. Morcos felhő
Még aznap késő délután beborult, sötét viharfelhők tornyosultak fölénk. „Mama, mi az?” – kérdezte Nikolett, félelemmel a tekintetében. „Sötét borulás, eső lesz, gyertek, menjünk be!” – válaszoltam! Abban a pillanatban nagyot dörrent. „Morcos felhő!” – kiáltott Nikolett, miközben görcsösen kapaszkodott belém. A gyerekek rémülten futottak a lakásba. Féltek! Hogy megnyugtassam őket, mesélni kezdtem valamit, de figyelmük továbbra is a „morcos felhő”-n, villámláson, mennydörgésen járt. Végül rajzlapot, zsírkrétát kerítettem, és lerajzoltam a borulást, a földre pedig mosolygós virágokat. Nikolettet hetekig foglalkoztatta a dolog. Amikor találkoztunk, minden alkalommal kérte: – „Mama rajzolj nekem morcos felhőt!” Én rajzoltam a felhőt, ő a virágokat.
III. Felhőcske és a szivárvány
Amikor elvonult a vihar, szivárvány jelent meg az égbolton. „Sínes salag!”- örvendezett Noémi pöszén ejtve az sz hangot. – „Hogy került oda, ki festette, mivel festették? – megannyi kíváncsi kérdés, és én elmagyaráztam nekik, hogyan keletkezett a szivárvány.
IV. Csillagvadászat
A harmadik napon a kislányok már nagyon várták szüleiket. – „Mikor jönnek anyáék? – kérdezték szinte percenként.- „Későn érnek haza, amikor besötétedik!” – válaszoltam. Megvacsoráztunk, megfürödtünk, már kezdett sötétedni, anyáék még mindig nem érkeztek meg. A lányok egyre türelmetlenebbül várakoztak.
– „Gyertek, vadásszunk csillagot!” – vetettem fel a játékötletet, figyelem elterelés gyanánt. – „Azt hogy kell?” – néztek rám kikerekedett szemekkel. „Megmutatom!” – kiültünk a teraszra. Figyeltünk és számoltunk, miközben Luna című dalt hallgattuk. Végül már versenyeztek, melyikőjük lát hamarabb egy újabb csillagot. Amikor végre megérkeztek a szüleik, boldogan mesélték, hogy milyen sok csillagot vadásztak. – „Azt hogy kell?” – kérdezte apa, és a lányok boldogan meséltek.
V. Párácska, a kis fátyolfelhő
Itt nincs megtörtént esemény.
VI. A felhők fölött mindig süt a Nap
Mielőtt felfedeztük a bárányfelhőt, fülsüketítő hang hasított a levegőbe. Egy repülőgép volt. Erre a hangra néztem fel az égre, és vettem észre a bárányfelhőt. Majd hónapokkal később életemben először repülőgéppel utaztam. Csodás élmény volt – mint egy gyerek – mindent szerettem volna megörökíteni, fényképeztem, videóztam, ott fenn, tizenkét ezer méter magasságból, hogy majd megmutathassam őket a gyerekeknek. Egyszer azt találtam mondani az utastársamnak: – „A felhők fölött mindig süt a nap!” – „Igen, a felhők fölött mindig kék az ég!” – válaszolt. Amikor haza értem a lányom, és az unokáim vártak a busznál. Mint két kis rózsaszín pillangó, repültek felém a kicsik. Ezer kérdés foglalkoztatta őket: – „Mama hol voltál? Repülővel utaztál? Nem féltél? Miért nem láttuk a repülőt? Minket miért nem vittél? Ha megint utazol, én is szeretnék veled menni!”
Ezekből a néhány pillanatnyi élményekből kerekedett a Felhőcske hat részes mesesorozat.
Author: Korpás Léri
Történt az életemben két olyan meghatározó esemény, ami végett egy jó ideje arra, a számomra fontos kérdésre keresem a választ, mi végre vagyok itt? Mi az én feladatom ebben a földi létben? Merthogy van valami, ezt ma már biztosan tudom. Kézimunkázás, néhány kreatív tevékenység időről-időre hozott némi megnyugvást, azonban valahogy még sem éreztem túl nagy elhívatottságot e tevékenység iránt. Szívesen veszek részt közösségi programokban is, mindig igyekeztem hasznosat tenni másokért, valami mégis hiányzott, nem találtam a helyem. Korpás Valéria a nevem. Borsod megye déli részén egy kicsinyke faluban, Gelejen élek. Az a megtiszteltetés ért – amiért örökre hálás vagyok – hogy 37 éven át nevelgethettem a településen élő óvodás korú gyermekeket, elhinthettem piciny lelkükbe a pozitív emberi értékek magjait. Nyugdíjazásom után sem szakadtam el a legkisebbektől. Három csodálatos unokám született, velük élem át a hivatásbeli 40 év és a nagymamaság csodáit, szépségeit. Gyakran vagyok velük, sokat mesélek nekik. Könyvből, vagy általam kitalált, közösen megélt életeseményekről, vagyis róluk, de az is előfordul, hogy valamely ismert mesét egy kicsit átformálom, kibővítem a saját gondolataimmal. Sajnos nem mindig sikerül ugyanúgy elmesélni egy történetet, ezért leírtam az egyiket, majd írtam még párat. Nekik, értük született meg néhány mese, és a Felhőcske és barátai című...
