Orgona vesszeje, mogyoró bokra – Párhuzamos történetek a Nyírségből

Orgona vesszeje, mogyoró bokra

Párhuzamos történetek a Nyírségből 

I.

Tátrai kanyarok, nyírségi utak 

Édesapám, Ifj. Tóth Béla gyerekkori emlék

1969. augusztus 14. Újratervezés folyamatban

A térképet az oldalzsebbe gyömöszölöm, berúgom a motort, felbőg az MZ. Díszlet a Tátra valamelyik csúcsa, a visszhang farkast sejtet a távolban. Már csak pár nap, és otthon leszek. Majd a tervek szerint két hét Mátra, két hét tengerpart. Egy éve már, hogy leérettségiztem, és a Magyar-NDK munkaerőcserébe kényszerülve Jénában élek és dolgozok. Az érettségi után teológus vagy agronómus akartam lenni. Nem lehetett. Családom értékrendjével nehéz most érvényesülni. Bár gyerekkoromban ugyanezt éreztem. Még két évem van hátra a német életből. Esztergályos leszek.

 Kint megkeresett pénzemen motort vettem, először jövök vele haza. Haza. A Tátra hegyei közt, magyar társaimmal együtt, jobbra-balra dőlve a halálkanyarokban felsejlik gyerekkorom egy-egy emlékfoszlánya. Az érzelmek vegyesek, súlyosak. Elgondolkodom. Lassítok, ködös az idő, mások előznek. Újra előznek.  Én saját ritmusomban dőlök gondolataimban is jobbra-balra. Mosolygok, homlokom ráncolom, felnevetek, szájamat elhúzom, szemem buborékos – tanúm egyedül bukósisakom belső felülete. Előznek. Hárman is. Én régmúlt emlékeken merengek:

1953 nyara. A szélesvásznú fekete lepedő, avagy „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket!”

Azt se mondhatja el bárki, hogy már-már kanászos kiskamaszkorában, alig négyévesen játszadozhat ott, ahol csak pallérozott agyú, hithű lelkipásztorok ülhetnek egyenes háttal. Történt ugyanis, hogy egy vasárnap, amikor a Nap már kellően magasan járt ahhoz, hogy a barkafa árnyékában a csörgő pásztortáskával való bíbelődésem örömét ne zavarják meg a hasamból jövő apró korgó hangok, cselekvésre szántam el magam. Hogy hírül adjam apámnak gyomrom efféle érzését, kiszöktem a piricsei parókia udvaráról, ahová anyám tett ki jóhiszeműen, hogy elüssem az időt, míg ő a tűzhely és Pirike körül sürgölődik. Mosolygós testvérem igényelte is a gondoskodást, mert bár túlélte a vírusos agyhártyagyulladást, állandó felügyeletre, fejlesztésre volt szüksége.  Én a négyévesek magabiztosságával kisgatyában szaladtam be a református templom ódon, jó keresztyénekhez illően, híveket befogadó, szélesre tárt ajtaján. Az elmondások szerint a kalapjukat padra tévő, hajadonfőtt uraságok, parasztemberek a fejüket csóválták. Átellenben a fehérnép, a kontyos, fejkendős, ősz vagy fekete hajú, éltes vagy tűzrőlpattant asszonyságok talán kis földreszállt puttót láttak bennem, akit az Istenük küld hozzájuk szeretete tanúbizonyságául az Úr 1953. évében. Senki sem mozdult. Puttóvoltom, vagy megrökönyödésük, netán szüleim iránt való tiszteletük miatt nem akartak fontoskodni, nem tudom. Én körültekintve, megláttam apámat mindenki fölé magasodva, egy falból kiálló díszes fadarabon lebegve. Átéléssel beszélt, erősen gesztikulált, olykor hadonászott. Id.Tóth Béla tiszteletes, egykori diszkoszvető, de még mindig atlétatermetű férfi zengő hangja betöltötte a teret, és tekintélyt parancsolóan közvetítette a fentről jövő útmutatást . Én azon kezdtem törni a szinte még be nem nőtt feje lágyam, hogyan közelíthetem meg őt abban az éteri magasságban. Az otthoni padláslépcsőn szerzett ügyességgel másztam fel a recsegő falépcsőn, és célomat végre elérve, húzogatni kezdtem széles válláról a már-már lecsúszó titokzatos fekete lepedőt. Apám csak ekkor vett észre engem, elsőszülött fiát. Gondolatmenetéből kibillentve lassan fel is ért hozzá a gyermeki üzenet:

• Apa, gyere le, éhes vagyok! – Se tekintetére, se mozdulatára nem emlékszem, csupán a templomgondnok vaskos, kapanyéltől bütykös keze érintésére, amivel megragadott a hónom alatt, s egy mozdulattal beültetett a mózesszékbe. Ott valahonnan rögtön akadt papír, valami íróeszköz, és kivárhattam a soromat, a vasárnapi ebédet. A moraj gyorsan belesimult a lassú falusi zsoltárba, ahol a kuncogó hangok szokatlanul csengővé és vidámmá tették a régies, máskor vontatottnak tűnő dallamot. Így vált első templomi élményem és a gyomorkorgás azóta is szétválaszthatatlan emlékké.

 

• Ágyulövést hallott, leesett a lóról, avagy a balhé elviselésébe való beavatás

Épp böjti időszakra esett következő templomos élményem. (Pedig akkor még a Fejér Tamás rendezte A Tenkes kapitányát sem láthattam, amiben birkákat ültettek a harangkötélre. Alakításomat lehet ő is megirigyelhette volna.) A hívek továbbra is szorgosan itták apám szavait. Én mint papgyerek többnyire fel voltam mentve a templomos rendezvények alól, nehogy a szigor és a kötelezettség negatívan befolyásolja a transzcendenshez való kötődésemet. Egyéniségem kialakulóban, csínyekben való jártasságom felfelé ívelőben, ami a családi és vallási hovatartozásomon gúnyolódó utcagyerekek csodálatát kezdte kivívni. Meg kellett küzdenem a kortársak elismeréséért. A természet minden kincse a miénk, falusi gyerekeké volt, de amikor már unalomig játszottuk az utca porában a lovacskázást, megfeszítettem a spárgából készült gyeplőt, amit lovacskámhoz, Tilda Pista karjaihoz rögzítettem, s hetykén odanyerítettem a fogatomnak:

• Fából vaskarikát! Hintázzunk egyet! – S a szorgos fogat kíváncsian ügetett be a parókia udvarára, s vetettük rá magunkat a földig érő harangkötélre. Azzal az eggyel nem számoltam, hogy fogatom súlya többedmagammal úgy el tudja húzni a vaskos kötelet, hogy először halk búgás, majd tétova kondulás, aztán határozott kongás, végül a félrevert harangok idézte zűrzavarát hintázzuk ki magunkból. Szaladt ki a templomból boldog, boldogtalan, jajveszékeltek a hívek, de nem találtak se árvizet, se lángcsóvát közel s távolba meredve sem. Szempillantás alatt vált köddé fogatom, s ottmaradtam egyedül, mint a szedett fa. Gyors tanácskozás után bevezettek a szent házba. Ott aztán közrefogtak, ki nem engedtek. Okulhattam apám vasárnapi üzenetén: „Aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; És a ki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen.”Ezúttal nem mertem feltekinteni a lebegő díszes fadarabra, de éreztem apám rám hulló szavainak súlyát és lelkemet égető tekintetét. Majdnem annyira égetett, mint a darázs, amit tavaly nyáron nyeltem le, csak útközben még belecsípett a torkomba. Akkor anyám fakanala segített levegőt venni. Most meg ott álltam szégyenszemre, egymagam.

1958. Újrakezdés 2.0

Ahogy telt-múlt az idő, apámat Nyírbogátra helyezték át. A gazdag nyírségi település felüdülést hozott az életembe. A poros-sáros utcák emléke, ahol a járdát magunkkal vittük két deszka formájában, már a távolba veszett. A gémeskutat felváltotta a közkút, ahonnan korsóval hordtuk haza a vizet. Egy idő után már nem lavórban kellett mosakodnunk, mert új szobánk lett: fürdőszoba. Ezáltal az árnyékszék formája is megváltozott. A mécses és petróleumlámpa fényét felváltotta a halványan világló lámpa.

A költözésben anyám is kivirult, hisz a társasági élet hiányát, a megszokott jómódot néhány évre nélkülöznie kellett Piricsén. De hát az ő fejét, Puskás Magdolnáét kötötte be apám 18 évesen, annak ellenére, hogy még szamosszegi gyerekként megfogadta: ő pedig pap felesége sohasem lesz! Anyámról tudni kell, hogy szülőfalujában, Szamosszegen a kulák családok megszokott, módos életét élte. A Szamos jegén sokat korcsolyázott, jó iskolába járt, horgolt, kötött, hímezett, vasárnaponként az első padban ült nagyszüleimmel, és amikor eladósorba került, ragyogó szeme fénye sok legényt megigézett. Fogadalma ellenére őt viszont apám igézte meg. Csapot-papot hagyva állt be a lelkészfeleségek egyáltalán nem könnyű sorába. A piricsei évek után Nyírbogáton viszont kárpótolta őt a hatalmas kúria, a szomszédasszonyokkal töltött délutáni terefere, az ügyes keze munkáját dicsérő befőttektől, lekvároktól színesedő, illatozó kamra. Élvezte, amikor vendégségbe hívta a falu értelmiségeit: az orvost, az állatorvost, a bírót és az agronómust. A falusi kocsma alternatívájaként értelmes szellemi aktivitást szerveztek a faluban. De legboldogabb akkor volt, amikor apám megtanította vezetni, és saját autómobilon kirándultunk át a közeli Nyírbátorba. Kedvét az se szegte, hogy egy kanyarban kisodródott, az autó felborult, és maga alá temetett egy szegény kisegeret.

Sokat dolgoztunk. Időbe telt, míg a bogáti parókiát belaktuk. Öt szoba, hatalmas konyhával, később fürdőszobával, óriási, kertre néző terasszal. Ebből egy szoba Lelkészi iroda és Imaterem lett. A legnagyobb szoba akkora volt, mint a piricsei házunk alapterülete, 65 négyzetméter. Az idők során a bepolcozott kamra roskadásig megtelt különleges csemegékkel, befőttekkel, lekvárokkal. A polcok széle horgolt terítővel volt díszítve. Anyám nagy mestere volt az ínyenc ételek elkészítésének, szakácskönyve rojtosra kopott az idők során. Saját szobámban zománcozott vaskályha, mellette zöld rökamié, és egy-két bútordarab a ruháimnak, könyveimnek. De a négy fal között nem sok időt töltöttem.

Sok volt a munka, és amíg a többi gyerek focizott, én a méheknek szirupot öntöttem, a disznóknak moslékot kevertem, fát aprítottam, kapáltam, szőlőt kötöztem. Hetedikben, nyolcadikban, ha nem volt harangozó, öcsémmel, vagy egyedül, én húztam a kötelet. Pirike agyhártyagyulladása miatt gyógypedagógiai intézetbe került, Debrecenben lakott bentlakásos iskolában, de a szünetekben, nyáron és néha hétvégente ő is kivette a részét a munkából: mosott, főzött, takarított. Ha nem jött haza, apámék utaztak el meglátogatni.

A minimális papi fizetés mellett apám konrua ellátmányban részesült, és kaptunk javadalmi földet.  Ezt erővel nem bírtuk művelni, kiadtuk feles gondozásba. És mivel rá voltunk szorulva, ezért méhészkedni kezdtünk. Öt méhcsaláddal indultunk1959-ben, de gyorsan nőtt a szaporulat. Ez nagy segítség volt a mindennapi élethez. A parókia mérete miatt a zöldséget, gyümölcsöt nagyobb tételben termeltük. Az első kertben ezer négyzetméteren ültettünk szőlőst, ezer négyzetméteren barackost. Még bejárni is elég volt, nemhogy kapálni, metszeni, betakarítani! Viszont rendszeresen volt friss őszibarack az asztalon, amiből jócskán került általam árusításra a kerítésen belül. A Máriapócsi Búcsúra zarándokló hívek voltak a nagy felvásárlóim. Kora reggeltől fogva a kerítés mellett álltam, mérleggel kimértem a portékát, és lestem a következő vevőt. A kereslet ment Bambira meg fagyira.

A parókia középső része a gazdasági udvar: a disznó, szárnyas és a méhkaptárok helye. A hátsókertben virágzott a többi gyümölcsfa, mindent szüleim ültettek, gondoztak.

A nagyszüleim ott segítettek, ahol tudtak. Kuláküldözésben Puskás nagyapát hamar eltették láb alól, anyám látta, ahogy földhöz verve szétrúgják a veséjét. Amíg élt, sokat segített anyagilag. Hozott rozsvetőmagot, lucernamagot egész szekérrel, hogy azt szüleim a javadalmi földbe vessék el, és kaszálás után értékesítsék. De a futóhomok nem kötött föld, így a veteményezés nem volt sikeres. Segített ellátmányokkal, de sajnos hamar meghalt, nem ismerhettem meg eléggé. Tóth nagyapáék pedig máról holnapra élő gazdálkodók voltak. Vaján éltek, rájuk alig-alig tudtunk számítani.

A munkában azonban összekovácsolódtunk. Én megtanultam meglátni, megérezni, megszeretni a természetet, a termőföldet, az állatokat. Használni két kezemet, elfogadni sorsomat, alkalmazkodni a körülményekhez. Megszerettem a kertészkedést, a falusi életet mint vonzó-megtartó erőt. A  falusi életben szerzett edzettségem, örökölt sorsom azóta is sok mindenen átsegít.

1959. A tej ára: egy szál orgonavessző

Nekem két problémám volt Bogáton: a fogatom és a földig lógó harangkötél hiánya. Az egyiket volt esélyem orvosolni, de a haragos harangkötél-hintázástól végleg búcsút kellett vennem. Isten veletek régi pajtások, kezdhetem újra a fogatépítést!

Aránylag jó tanuló voltam, és rendszeres toronybajáró. Ha magányra vágytam, felmásztam a toronyba. Ha büntetés elől menekültem, felmásztam a toronyba. Ha dolgom volt, felmásztam a toronyba. Épp egy ilyen kifogással csodáltam fentről a havas nyírségi tájat. Az adventi almafák sovány katonaként sorakoztak a kertekben, a szőlőtőkék ágai csupaszon meredtek a karókon kifeszített huzalon. Én anyámék nagy örömére karácsonyi színpadi előadásomra készültem, szerepem hanglejtését próbálgattam. Tehetségemmel tisztába lévén nem vállaltam nagy szerepet, bár anyámék ezt még nem tudták. Egy cigánygyereket alakítottam, összesen két betű, két hang mesteri megformálása  volt feladatom, mely így hangzott: „He?” Lefelé ugrálva minden lépcsőfokot megörvendeztettem egy dallamos „He?” vakkantással. A toronyból leérve a jegen csúszkáltam, amikor a távolban baljós alakot tekintettem meg.

A piricsei gyerekek meghódítása könnyebb falat volt. A módosabb falu adta lehetőségek miatt a nyírbogátiak nagyobb mellénnyel, felsőbbrendűségüket fitogtatva éreztették velem, betolakodóval, hogy közéjük sosem fogok tartozni. Na nem mintha annyira csapódni akartam volna valakikhez, találtam én magamnak sok egyéb elfoglaltságot a kertben, gondolataimban, a toronyban, de minden valamirevaló kiskamasznak kinyílik a bicska a zsebében, ha „lelki csődörfiá”-nak nevezik, és egyéb kéretlen jelzőkkel látják el. Virágzó igazságérzetem hangja szerint ilyenkor nemcsak engem, hanem egész családom becsületét piszkítják be.

Mit képzelnek ezek? Apám Debrecenben végezte el a teológiát, majd Kolozsváron a jogi egyetemen tanult, és a háború kitörése miatt kellett feladnia jogi és sportolói karrierjét. Tábori lelkész lett, haldokló katonák utolsó perceiben segített lelki tusájukat megvívni. Eltemetett több száz magyar honfit, sorra írta a szomorú jelentést a fiúkat hazaváró, reménykedő családtagoknak. Dögcédulákat őrzött, szemhéjakat csukott le az örökkévalóságnak,a halállal szembesült nap mint nap, éveken keresztül! Hatalmas, sáros tank előtt hirdette az igét a századnak. Láttam fotót is erről, ott lapul a Bibliájában. Főhadnagy volt a háborúban. Őt merik lelki csődörnek hívni?

Nem csoda, hogy mindig azon gondolkodtam, hogyan tudnám visszaadni az engem ért lelki bántalmakat. Magasságom, erőm, gyorsaságom miatt 10 méteres távolságon belül nem mertek csúfolódni a falubeliek. Az említett alak egyre közeledett, és már láttam azt is, hogy ellentáborom főkolomposa, Szántó Jani gurul felém, két kanna friss tejjel biciklije kormányának két oldalán. A faluvégi Tejcsarnokba vihette. Már messziről szórta rám a gúnyszavakat. Akkor sem hagyta abba, amikor házunk elé ért, és én kisebb-nagyobb kődarabokkal kezdtem ijesztgetni.   A parókia magasabban volt, mint az út szintje, 2-3 m szintkülönbség, ami kedvezett a dobási szögnek. Az egyik eltévedt kődarab eltalálta a gyereket, és biciklistől terült el a hóban. A tej kiborult. Orvoshoz vitték. Pechem az volt, hogy az orvosnál, dr. Szűcs Ernőnél várakozott apám. Ott szerzett róla tudomást, hogyan történhetett a dolog. Sebtiben hazarohant, és felelősségre vont egy orgonapálca kíséretében. Én csak annyit mondtam: „Kölcsönkenyér visszajár!” De fájdalmas volt.

1960 karácsonya. A kis gyufaárus fiú

Nyírbogáton izgalmasak voltak a karácsonyok. A hatalmas konyhában anyám napokkal korábban elkezdte a sütést-főzést, mi gyerekek sorra nyalogathattuk a krémes bödönöket, fakanalakat. Apám a Lelkészi Hivatalban fogadta a híveket, adománygyűjtéseket szervezett, készült az ünnepi szentbeszédre. Rendszerint hóroppanós karácsonyra emlékszem, vég nélkül csúsztunk le szánnal a parókia domboldalán. A nappali közepén álló fenyőfa ágai roskadoztak az aszalt gyümölcsök füzérétől, a felfűzött pattogatott kukoricától, a sztaniolpapírba csomagolt diótól, az aranyfüsttel befújt mogyorótól. A porcelánból készült angyal hátán cukorkatartó volt. A kősóval bevont jászol és csillag havas benyomást keltett. Én próbáltam rejtegetni piruló arcomat, melegedő homlokomat. Semmiből sem akartam kimaradni, akkor sem, ha összeesek. Anyám tapasztalt keze, jó szeme azonban leleplezett, és nekem kényszerpihenőre kellett vonulnom karácsony szent estéjén. Nem volt apelláta. Óriási csalódásként éltem meg. Lázasan, egyedül kellett otthon maradnom, begyógyszerezve. Szüleim, Pirike és kisöcsém, Laci a templomban, én a karácsonyfa társaságában a plafont nézhettem. Lehet a láztól kezdtem kicsit fázni, vagy unalmamban színt akartam vinni magányos szentestém röpke egy órájába, nem emlékszem. De megtörtént az eset, és annak azóta is látható nyoma van. A karácsonyfa pillanatok alatt mint égő fáklya lobogott, pedig csak egy szál rózsaszínű gyertyát gyújtottam meg rajta. Ezúttal nem volt, ki haragossá tegye a harangot, nem volt, ki hintázzon a harangkötélen. A füst gomolyogva távozott a házból. Hála egy késve érkező templombajárónak, észrevette a szokatlan jelenséget, berontott a házba, a tüzet eloltotta, engem kimenekített. Más részletre nem emlékszem.

1963 nyara. Világgá menni, kunyhóig jutni

Mikor egyre több cimborára tettem szert, egységben az erő címen a határok feszegetése, a szabályok ellen való lázadás természetes folyamata rajtam is jeleit vette. Nagyfiúnak érezve magunkat a barátokkal, falevélből és újságpapírból cigarettát sodortunk, és a templom mellett egy félreeső zugban rágyújtottunk. Szállt a füst, és tüdőnk érezve a levegő minőségromlását nagy köhögést produkált. És ha már a próba nem sikerült, miért sikerülne a folytatás?! A kertek alatt a reggeli imaórára szorgosan igyekvő nénik elárulták napi jócselekedetünket apámnak. Hogy ők nem voltak-e egykor fiatalok, vagy már nem emlékeztek rá, milyen annak lenni, nem tudom. Az apai szigor újra jött. Ekkor fogalmazódott meg bennem, világgá megyek!

Építeni kezdtem a haverokkal egy kunyhót a kertbe. A barackfa csüngő, erős ágai jó fedélnek bizonyultak, a szellőktől és a nap melegétől pedig az összehordott szőlőkacs védett. Ott bújtam el egy őszi éjszaka. Pirkadatkor hallottam is a szólongató rémült hangokat:

• Öcsi, hol vagy?? Béla, gyere elő! – de nem válaszoltam. Alvást színlelve bukkantak rám, és életem első kunyhójára. Nem bántottak, csak kértek, többet ilyet nem csináljak. Nem tudták, méregből tettem, hogy ne verjenek mindig.

1969. augusztus 16. Újra otthon

Motorom begurult az udvarra. Szüleim kezüket ég felé emelték:  

– Csakhogy életben vagy! – Később mutatták meg az újságot, amely három NDK-ból hazautazó nyírségi motoros tátrai haláláról számolt be azon a bizonyos napon. Egy halálkanyarban szakadékba zuhantak a ködben.

– Valóban. Köd volt. Előztek hárman is.

II.

Szatmári árvíz, nyírségi otthon

Édesanyám, Tóth Katalin Ida gyerekkori emlékei

Nagyhodos, 1970 júniusa

A Keleti –Kárpátokban lehullott hótömeg, majd a nagymennyiségű eső a Szamos és Túr vízgyűjtő medencéjébe került 1970 május 14-én. A  nagy szatmári árvízkatasztrófa következtében több helyen átszakadtak a Szamos folyó gátjai, és a víz Szatmárnémeti nagy részét, és több falut is elárasztott. Az emberek nem tudták feltartóztatni a pusztítást. Kialudtak a fények, bezártak a gyárak. Házak ezrei omlottak össze, emberek haltak meg. Önkéntesként jelentkeztem Nagyhodosra, hogy amíg a férfiak dolgoznak a terepen, mi nők főzzünk rájuk. Esténként a tűz körül összegyűltünk, és hogy elüssük az időt, meghatározó gyermekkori emlékeinkről meséltünk. Húsz éves fejemmel én így emlékezem:

Hopp, Katica

Édesanyám tízszer is áttöltötte egyik bögréből a másikba a friss tejet, hogy habjától óriási macskabajszom nőjön. Túl jó étvágyam nem lévén, trükköket vetett be, hogy el ne fújjon kint a szél.

1953 március idusán ragyogóan sütött a nap, de csípős lehetett a levegő, mert reggeli után édesanyám egy meleg, szőrös hófehér bundát adott rám. Kért, ha tudok, vigyázzak a vadonatúj darabra, majd gondosan megigazgatta rózsaszín sapkámat, amely alól két oldalra hullott a gondos kezek által font csuklóvastagságú szőke copfom. Alján rózsaszín pöttyös, hatalmas masni ékeskedett. Hajam pont a fenekemig ért, és én ujjaimmal tekergetni kezdtem a finom hajdíszt, amely kicsit meg is lazult a hajamban. Hiába kért édesanyám, hogy maradjak veszteg az ajtóban, amíg ő visszaszalad, hogy lehúzza a lábost a zománcozott Lepke tűzhelyről, mire kiért már bottal üthette a nyomom. Arra emlékszem, hogy kihasználva a gyorsan jött szabadságot, ujjaimmal a masnit birizgálva a háromévesek tempójában, pont mint a mesehősök, egyszer volt, hol nem volt… elindultam hátra a kertbe. A portánk hatalmas volt. A házunk tövében még mindig előttem van a macskánk, aki hasonlóan fehér bundáját süttette a napon. Bodri kutyánk, aki egy kútkáva mellett nyalogatott egy csontdarabot, méla tekintettel engedett tovább. Futottam hátra a kisház felé, amit ismerősöknek ajánlottunk fel lakhelyül, míg a háború után jobbra nem fordul a soruk. Már láttam az istállót. Nyerítés hangja és lószag keveredett a levegőben. Aztán egy tákolmány került elém, aminek faajtaja nyikorgott. Innen már szélsebesen jönnek elő a képek: egy billenés, egy nyekkenés, egy kiáltásom: „Hopp!”, egy erős kéz, ami bundámba kap, vállon ragad, hónaljam alatt két kézzel megráz, és szalad velem előre, a házhoz. Bőgök. Erre emlékszem. Majd hogy édesanyám kezéből ijedten kihullik a hajamból félúton elhagyott pöttyös masni, kikap a férfi kezéből, szalad be velem a konyhába, és ráncigálja le rólam a már csöppet sem fehér bundámat, kisnadrágomat, csizmámat. Teszi fel forrni a vizet, és szalajtja a férfit a patikába fertőtlenítőszerért. Ennyire emlékszem.

– De hát mi történt, Katica? – kérdezték.

– Beleestem, és már nyakig merültem az állati ürülék tárolójába. A lovász, aki épp a pottyantóson ült, meghallotta a Hopp! kiáltásomat és a reccsenést, kiszaladt, és utolsó pillanatban rántott ki a bundámnál fogva – válaszoltam szemlesütve, zavartan.

 Egy fájdalmas zacskó só

Néhány évvel később történt az eset, amikor már megtanultam, hogy a hátsó kert némely részét nem árt elkerülni, és biztonságosabb a házban maradni. Idősebb bátyáimat, Ferit és Bandit nehezen tudtam rávenni a babázásra, ők ehelyett inkább a vadiúj motorjukon szelték az utcákat. A szomszéd unokája épp a nagyijánál nyaralt, így hát örömmel hívtam át magunkhoz a lányt. Dicsekedtem neki a porcelánbabámmal, amelynek édesanyámék egyik osztálytársam asztalos apukájával komplett bababútort készíttettek. Mikor a babázást meguntuk, az az ötletem támadt, hogy lehozom a padról a kincsesládát, amiben régi kacatok, függönyök, csorba ám valaha értékes kávéscsészék, szépia fényképek voltak egymásra halmozva. Édesanyámék ugyan megtiltották, hogy én a padra merészkedjek, hiszen annak meredek szöge, keskeny fokai nem nekem készültek, nekem ott az alacsony almafa, mászókázzak azon. De azt ők sem sejthették, hogy az utóbbi szentestét megelőzően lelkes padrajáró, ajándékkutató lettem. A kamrába lépve jobbról rögtön ott volt a létra, azon lehetett megközelíteni a számomra rejtélyes, misztikus teret, ahol régi bútorok, madárfészkek, szárított bab és dió élvezte a meleget. Édesapám háromévi hadifogság után naponta kigyalogolt a hét kilométerre fekvő tanyánkra, ahol már javában rügyeztek az almafák. Biztos voltam benne, hogy édesanyám még kevergeti pár percig a krumplis kelkáposzta főzeléket, kedvenc ételemet, és én addig szempillantás alatt megjárom a tiltott helyet. Tiszta volt a terep. Kapkodtam a lábam felfelé a létrán, vékony karjaimmal erősen kapaszkodtam a következő fokba, majd felemeltem a súlyos fehérre festett ajtót, hátrahajtottam. Jobb karom még nem volt a régi, alkarom szenvedte el a törést, mikor a közelmúltban az unokatestvéreimmel az ágy rugózását próbáltuk ki, és én végül a padló keménységét tesztelhettem. Fent halkan kellett lépdelnem, édesanyám nehogy lentről felfigyeljen a neszre. A poros padlás illatát, a beszűrődő napfényben táncoló porszemeket azóta se feledem. A kincsesláda nehéznek bizonyult, meg se moccant, így gyorsan kikaptam egy függönyt, jó lesz kisasszonyosat játszani vele, gondoltam, és izgatottan közelítettem meg a lejárót. De nem háttal, ahogy kellett volna, hanem szemből. Ráadásul ráléptem a nehéz anyagra, és a következő pillanatban már függönyöstől zuhantam fejjel lefelé. Épp édesanyám hasába fúródtam bele, aki mit sem sejtve lépett be sietve a kamrába egy zacskó sóért. Azóta se hiszi senki, hogy nekem csak a vállam rándult meg egy kicsit. Édesanyám kitámolygott a konyhán keresztül a gangra, ott a falnak támaszkodott, majd összerogyott, és mozdulni sem bírt a fájdalomtól. A kisasszonyozásból hát cirkuszi mutatvány lett, főpróba nélkül. Újra életbe maradtam. Hála édesanyámnak.

A hiányzó vakcina

Egyszerű torokfájással indult. Köhögéssel folytatódott. Édesanyám nem engedett aznap iskolába. Homlokomra téve a kezét lázmérőre sem volt szükség, csak a keményített, frissen vasalt virágmintás meleg dunyhára. Ágyban kellett maradnom, és várnom a forró citromos, mézes teát és a fokhagymás pirítóst. Édesapám mellettem ült a karosszékben, a Népszabadságot olvasta, és féltve tekintgetett felém. Hatvan évéhez közeledve, a szibériai fogságot túlélve megbolondult volna, ha baja esik legkisebb gyermekének, ki a nagy hazatérés után született, élete utolsó nagy ajándékaként. Hogy ne tétlenkedjek a reggeli megkezdéséig, kiszálltam az ágyból, és hálóingben keresgélni kezdtem kedvenc mesekönyvemet, a Fekete gyémántot. Végül A kis gyufaárus lány akadt a kezembe, amit minden nap többször is elolvastam. Egy pillantást vetettem édesanyám fésülködőasztala felé, és felsikoltottam. Benne egy pöttyös arcú, Katicát láttam, és már futottam is édesanyámhoz a konyhába. A pöttyök gyorsan terjedtek a nyakamra, majd egész testemre. Napokig 40 fokos lázban főttem. Vakcina még nem létezett akkor a rubeola ellen. Édesanyámék napokig fogták a kezemet, törölgették homlokomat, cserélték az ágyneműt, és hangtalanul imádkoztak. Naponta hozták bátyáim a szebbnél szebb szalvétákat a gyűjteményembe. Babákkal próbáltak kedveskedni a szomszédok, finom csokikkal a látogatók, de csak nem javultam. Kedvencemtől, a Manna szelettől csak elfordultam, és a Bohóc szelet vicces képe sem tudott megmosolyogtatni. A gyerekorvos naponta járt hozzánk, a fejét ingatta. Zsuzsa barátnőm szomorúan integetett be a kisablakon. Halkan lépkedett a házban mindenki, se tévé nem szólalhatott meg, se motorok nem bőgtek fel az udvaron. Feri testvérem sem kapta elő a szaxofonját, és Elvis Presley sem kiabált a rádióban. Nem ettem, alig ittam egy-egy kortyot. Élet-halál között voltam. Orvos keresztapámnak hála az utolsó pillanatban egy Svájcból érkezett orvossággal enyhítették valahogy a szövődményes lázam, és a szervezetem nagy nehezen legyőzte a kórt. Semmilyen maradandó sérülést nem okozott. Farkas Hajnika osztálytársam már nem volt ilyen szerencsés. Előttem van most is, ahogy édesapja ölében cipeli a lebénult kislányt. Harmadjára is megmenekültem.

Fájó emlékek újraélése

1956 októberében, kislányként emlékszem, mekkora félelmet keltettek bennem a Rózsa Ferenc utcai házunk előtt végigdübörgő tankok. Se vége, se hossza nem volt a sornak. A lánctalpas harcjárműveket csak a fakapunk résein mertem meglesni. Édesapám a kert végébe sietett hangtalanul, hogy minél távolabb kerüljön a harci eszköz hangjától, látványától, gondolatától. Sötét emlékeitől. Amikor a Ludovica Akadémiát elvégezte,  valószínűleg nem számított arra, hogy a világháborúban már mint leventeoktatóként és Nyíregyháza városának katonai parancsnokaként vesz majd részt. A hároméves szibériai fogságáról sose beszélt, és tapintatból nem is faggattuk, nem is kérdezősködtünk. Bátyáim sem. Hétévesen én úgy képzeltem el édesapámat, mint egy hőst, aki a százada élén áll, és lóhátról határozott parancsokat oszt a katonáknak. Arról azonban ő is szívesen beszélt, hogy amikor Kassára helyezték, mennyire szerette fehér lova patájának kopogását hallani a macskaköves utcákon, miközben a dómba siet misére. Nyíregyházi házukat lebombázták, és Nyírbátorban, édesanyám szülővárosában kellett új fészket építeni. Oda a drága ékszerek, oda a díszes bútorok, gyönyörű ruhák! Oda a jómód. Na ez a fehér kesztyűs úriember, az édesapám, Tóth András, aztán néhány év múlva nem átallott kezébe venni a kapát és a sarlót, hogy a mindennapokban tisztes betevőt biztosítson a családjának. Az utóbbi használatára azonban meg kellett tanítani. A díszes katonai egyenruháját felváltotta munkásruhára, és soha, egy szóval sem panaszkodott, nem kereste a felelősöket. Betegen, lefagyott füllel, hiányos fogazattal, lesoványodva tért haza. Édesanyám hitt a visszatérés örömében, hűséges maradt hozzá. És milyen jó, így születhettem meg én, „Szabolcs aranyainak” gyermekeként. És most édesapám hátrament az udvarba, édesanyám utána.

Este már tele volt a nappalink a város értelmiségeivel. Pedig senki nem hívta őket. Emlékszem a vehemens szavakra, a lelkes kérésekre, édesapám gondolkodó tekintetére. Mindannyian azt akarták, édesapám vegye fel újra a katonaruhát, álljon az élükre. Édesanyám, aki a világháborúban hónapokig követte férjét egy echós szekéren, rajta négy gyerekkel, ezúttal nem engedte, hogy édesapám újra fegyvert fogjon. Ezért édesapám nem fogadta el a Miskolci Parancsnokság vezetését sem. Ennek ellenére bátyáimat sorra rúgták ki a gimnáziumból, egyetemről. Újra ellehetetlenítettek minket. Ezért nem vettek fel engem sem a Tanítóképző Főiskolára 1968-ban.

Klári néni

Eljött a csütörtök délután. Zongoraóra Klári nénivel. Elhúzott szájjal léptem ki a kiskapunkon, hogy elsétáljak a Zeneiskolába, és előadjam Bach 13 könnyű kis zongoradarabjának egyikét. Tudtam, hogy nem fog menni. Édesanyámék Budapestről hozatták el teherautón a bösendorfert. Emlékszem a napra, amikor a súlyos darabbal begurult az udvarunkba. Fekete ponyvával volt letakarva az ébenfekete színű hangszer. Díszesen faragott kottatartója, hatalmas, ívelt lábai, réz pedáljai csillogtak a napfényben. A hatalmas nappali sarkában kapta meg méltó helyét az idős zongoratanárnőtől vásárolt versenyzongora. Az utcára néző szobából nap mint nap kiszűrődtek az olykor félreütött próbálkozásaim. Szüleim polgári nevelést biztosítottak nekem, ehhez elmaradhatatlan volt a hangszerekkel való ismerkedés. De én éreztem, zongoravirtuóz sosem lesz belőlem, így néha kedvetlenül ültem le a forgó zongoraszékre. Hasonló érzésekkel kaptam hátamra az indigókék színű csatos hátitáskámat, benne a viseltes zongorakotta, a mellette lapuló a bugyellárisommal. Abban a mecseki Hóvirágsajtra szánt pár forinttal. Édesanyám átölelt, tekintetéből biztatás áradt, tudta ő, hogy nehezemre esnek a léptek Klári néni felé. Megsimogattam a háborús fogadalomból lenövesztett puha haját, és tavaszi kiskabátomban, kockás szoknyámban kilibbentem a kiskapun. Örültem, hogy a sötétkék, fehér keményített gallérú iskolás köpenyemet délután már levethettem. Kicsit azért aggódtam, nehogy szembetalálkozzak vele. A néma, alacsony, béna emberrel. Nem tudtam ki ő, de amikor ivóvízért küldött édesanyám a kútra, és én megláttam, rögtön földbegyökerezett a lábam. Nem tudom, miért váltotta ki belőlem ezt a félelmet. Igyekeztem elhessegetni gondolataimból is a találkozás lehetőségét.

A Zeneiskola felé útba esett a sarki kisbolt, és gondoltam inkább most veszem meg a sajtot, mint hazafelé. Sor sem volt, és odaléptem a pulthoz, amely mögül a boltos néni mosolygott felém:

• Kezicsókolom! Egy hóvirágot kérek szépen! – mondtam illedelmesen.
• Hóvirágot? Nyáron? Nevetett fel. – Én fülig pirultam, és legszívesebben elbújtam volna a masnis copfom mögé. – Iduska néni virágért küldött? – próbálta megfejteni a rejtélyt.
• Nem, sajtért. – hebegtem.

Azt már nem tudom, hogy jutottam ki az üzletből, csak menekültem a kellemetlen szituációból. Zavaromban nem a Zeneiskola irányába. Úgy fájt, hogy kinevettek, hogy semmi másra nem gondoltam, csak hogy mennyire megalázó volt az a pillanat. Mi otthon csak hóvirágnak hívjuk azt a sajtot! Ennél az is elviselhetőbb lett volna, ha a néma emberrel találkozok.

Egyszer csak szemem a kirakatokban pózoló bábukon akadt meg. Ismeretlen ruhákba bújtatták őket. Mindegyik előtt elidőztem, fél óráig nézegethettem őket. Dupla gombolású zakók, bőrdzsekik, lódenkabát és micisapka… – tudtam meg a nevüket később. A református templom haranglába pontban hat órakor megkondult. Vége a zongoraórámnak. Ilyet még sosem csináltam. Meglógtam. Hogy fogom otthon elmondani? Bántott a lelkiismeret. Lassan bandukoltam haza, és aznap este feltűnően szótlan voltam. Behúzódtam a könyveim közé. Százszor is elolvastam a sort, mégis újra kellett kezdenem. Vacsorakor csak turkáltam a tányérban, szembe csak a túrós csuszával mertem nézni, édesanyámék tekintetét kerültem. Egy falat sem csúszott le, pedig éhes voltam. Nem is baj, bizonyára félrenyeltem volna, amikor megláttam Klári nénit a konyhaajtóban. Kedvesen hogylétem felől érdeklődött…

Zsuzsa

A legjobb barátnőm. Szőke, hosszú hajú, kékszemű. Tízévesen már ismerjük a barátság súlyát. Aki hasonló hozzánk, akivel jó együtt, akiben felleljük „az egész világot”, „ahol az örök jóság” létezik. Közel lakván egymáshoz, és mert édesanyáink is jó barátnők voltak, együtt jöttünk-mentünk az iskolába. Osztálytársak voltunk, és ha valamelyikünk betegeskedett, a másik segített a pótlásban. Egy olyan lánc volt ez, amiről tudtuk, nem szakadhat el soha. Hétévesen Milne Micimackóját kaptam tőle a születésnapomra, amit együtt ünnepeltünk augusztusban. Édesanyám zsúrt szervezett, és azt hívhattam meg, akit akartam. Így történt minden évben. Aztán a tizedik születésnapom után az évnyitón már nem ült mellettem. Hiába faggattam a felnőtteket, mi a baj, csak szomorúan néztek rám. Akkor valószínűleg még ők sem tudták, mi támadta meg legjobb barátnőm szervezetét. Látogatásaim alkalmával egy egyre sápadtabb, soványabb, beesett arcú, szomorú szemű Zsuzsát láttam.

• De hát mi történik, édesanyám? – sírtam el magam, a Micimackós könyvemet szorongatva félelmemben.
• Katica, Zsuzsa nem fog meggyógyulni. Leukémiás. – és magához szorított, én pedig csak sírtam és sírtam. Ijesztő volt az ismeretlen szó, de még ijesztőbb, hogy soha nem fog meggyógyulni.

A temetésén én mondtam az osztály nevében a búcsúbeszédet. A gyerekkori barátságok sosem szakadnak meg, a lánc a sírnál is erősebb. A nagyszüleim közelébe temettük el a Nyírbátori temetőben. Ő a szívemben mindig is családtag marad. Azóta is minden novemberben meglátogatom.

A mindennapok Nyírbátorban

Nagyon szerettem otthon, a szülővárosomban lenni. Ha kicsit rosszalkodtam is néha, a következményt bőrömön sosem éreztem. Volt egy mogyorófavessző a konyhaszekrény tetején, azt édesapám néhanapján leemelte, de csak meglegyintette vele a levegőt, szája szegletében pedig ott bujkált a mosoly. Tudtam, hogy sose kapok ki. Helyette együtt néztük a focimeccseket a fekete-fehér tévében. Édesapám kényeztetett, édesanyám szigorúbb volt. Tizenhárom évre születtem a bátyáim után, az ebből fakadó féltegetést mindig éreztem. És élveztem. Például azt, hogy bátyáim mögé bármikor felülhettem a Danuviára vagy a Pannóniára. Osztálytársaim irigykedtek, mikor látták, még a fagyizóba is motorral járok. Fenékig érő hajam csak úgy úszott utánunk. Hálából már tizenegy évesen rendszeresen vasaltam nekik a divatos ingeket. Amikor bátyáim udvarolni kezdtek, és a kiszemelt lányok bejáratosak lettek a házunkba, igen megnőtt a szalvétagyűjteményem! Szinte versengtek egymással, ki tud nekem szebbet hozni, vagy postán küldeni – ezáltal is nagyobb kedvébe járni a bátyáimnak, kik a kisváros igazi szívtipróivá váltak! Lett hát szalvétám bécsi, pesti szállodákból, a debreceni Arany Bikából, kisvárosok neves kávézóiból.

Alig vártam a kéthetes nyári hajdúszoboszlói nyaralásunkat, amit a szüleim társaságában élvezhettem. De ha nélkülük kellett bárhol is két napnál többet eltöltenem, már honvágyam volt.

Egyetlen nagyszülőmet sem ismertem, ebből kifolyólag a nagyszülői szeretetet sem. Annál inkább a nagyszülői örökséget! Nagyapám 500 almafát ültetett nyírgyulaji tanyájára a háború előtt. Ezen a tanyán húzták meg magukat nagynénémék és unokatestvéremék a háború alatt, míg édesanyám echós szekéren haladt testvéreimmel és a melléjük rendelt katonatiszttel édesapám katonai százada után. Mindezt az ő elbeszélésükből tudom, mint ahogy azt is, hogy édesapám milyen viszontagságok után került német földre, majd szibériai hadifogságba. A nagyapám által épített és megmunkált tanyán azonban én is sokat nyaraltam az 50-es években. Kisvárosi lányként élveztem az idilli tanyasi légkört. István, Ágika és Évike, az unokatestvéreim bevezettek a tehénlegeltetés rejtelmeibe. Próbáltak megtanítani a fejésre is, de a habos tej ivása azért mégis jobban ment. Emlékszem, hogy felmásztunk egy akkor magasnak tűnő kilátóba, és előttünk terült el a gyönyörű búzakalász rengetege, majd lefelé jövet mennyire sajnáltam, hogy divatos, rózsaszín szalaggal átfűzött, egyáltalán nem a tanyasi világba való szoknyám beleakadt egy szegbe, és elszakadt. A több hetes tanyasi nyaralás alatt igyekeztem segíteni nagynénémnek, Margitka néninek. Fejembe vettem, hogy minden reggel egy-egy közt felkapálok az almafák körül. Édesapám, aki naponta kijárt a tanyára, titkon segített, hogy tervemet teljesítsem. Erre a titkos szövetségre mindig szívesen gondolok vissza.

Hogy tanár szeretnék lenni, nem volt kérdés. Persze nem zongoratanár, és nem is énektanár. Ez utóbbi egyetlen oka az a szaktanári beírás az énektanártól, miszerint cseverésztem órán. Gangos házunk udvarán állt egy hangulatos nyitott kerti házikó, ami szőlőlugassal volt körbevéve, rózsatövekkel tarkítva. Gyarapodó babagyűjteményemet ide hordtam ki rendszeresen, hogy őket egyenként megfeleltessem az általam elmagyarázott tananyagból. A babák szépen sorakoztak a padon, én pedig mimikájukból leszűrve hol dicsértem, hol dorgáltam őket: – Jó lenne otthon többet aludnod!, – Egyél egy kicsit több áfonyát, olyan sápadt vagy! – Megdicsérlek, nagyon szépen ülsz! Édesanyám az Áruházból színes ceruzákkal, füzetekkel támogatta bontakozó karrieremet, így nem csoda, hogy – habár politikai okok miatt nem vettek fel a Tanítóképző Főiskolába – érettségivel, tizennyolc évesen tanítói állást kaptam Nyírgyulajban…

A nagyhodosi tűz lassan kialudt. És szép lassan az árvíz is apadni kezdett…

 

Miskolc, 2020 áprilisa

A képzeletbeli pislákoló fényben mindannyian elgondolkodhatunk egy kicsit azon, hogy családunk múltjának ismerete mennyire határozza meg identitásunkat. Hogy szüleink gyerekkori élményei milyen hatással lehetnek saját felnőtt, és gyerekeik életére is. Milyen sorsot örököltünk tőlük és nagyszüleinktől. Értékrendjük mennyire ivódott be személyiségünkbe, mindennapjainkba, szokásainkba. Látunk-e útmutatást abban, ahogy ők élték az életüket, ahogy legyőzték az akadályokat. Mit érdemes megtartani, mit elhagyni életfelfogásukból. Választhatok az orgonavessző és a mogyorófavessző közül. A szigorú, kissé érzelemmentes, és a szigorú, de szeretetteljes nevelés között. Vagy épp egy harmadikat, de azt is befolyásolja majd az előző kettő. Mi váltja ki egy gyerekből a tiszteletet? Van-e értelme őrizni a régi dokumentumokat, a tárgyi emlékekről leporolni a múltat?

Van-e folytonosság, kapcsolat a generációk gondolkodása, tudata, tudatalattija között? Nyilvánvalóan van. Van aki szerencsésebb, van aki átkozza sorsát. Én, Sáfrány-Tóth Kata, az előbbiekhez tartozom. Büszkén veszem elő mindkét nagymamám kézzel írott kilencvenéves receptjeit, örömmel tekintek minden egyes márciusban a nagymamám által harminc éve kertünkbe ültetett hóvirágokra. Örömmel mutatjuk a legkisebbeknek édesanyám ütött-kopott Micimackóját, a közel hetvenéves, hófehér bababútort. Csodálattal vesszük kézbe nagyapám nyolcvanéves tábori halottas naplóját, és üljük körül ma is az asztalt, ami egyszer majdnem porrá lett karácsonykor. Terítünk a dédnagymamám, Kósa Piroska által hímzett, és monogramját viselő évszázadnyi asztalterítőn. Az 1800-as évek végén készült, saját fürdőszobámban felállított, nagyszülőktől örökölt fésülködőasztal tükrében magamon túl látom a pöttyös arcú, rubeolás édesanyám. Túlélni járványt, betegséget, politikai időszakot. Borzongással gondolok édesapám nyírbogáti szobájában álló gyerekkori széles ágyára, a zöld rökamiéra, amely hetven-nyolcvan évvel később nagyapám halottas ágya lesz. Édesapám kalandvágyó természetét tükröző, a garázsban lógó MZ rendszámtábla pedig az új kihívások jelképévé vált. Próbává, amellyel megbirkózva nyugdíjasként elvégezte a teológiát. Dávid győzelme Góliát felett.

Múltunk emlékeit ápolva, a családi összetartozás alapjaira építve, őseinkből erőt merítve, hozzáállásukból tanulva, ami jó, megtartva, ami rossz elvetve, tovább járni a szerpentines, olykor halálkanyaros, máskor az áradó vizek által kiszámíthatatlan utunkat – ez a mi feladatunk. Hogy lelkünk „ép, egészséges” maradjon, mint az orvosi zsálya (salvus officinalis) a generációs szalvétagyűjteményben.