Hány nap egy hét?

Az időt ugye nem lehet megállítani, tehát egyszer én is eljutottam az általános iskola 4. osztályának végére. Sikerrel vettem az akadályt, így felsőbb osztályba léphettem.
Nem volt kis lépés, hisz 5. osztálytól csak a szomszédos községben volt iskola, így rákényszerültem, hogy kilépjek a számomra még idegen és ismeretlen nagyvilágba.
Ez igazán nem rémített meg, de csak azért, mert fogalmam sem volt róla, mekkora is ez a lépés.
Az iskolába járás nem volt különösebben bonyolult, mert elég jó buszközlekedés volt a két helység között, azonban megint előkerült a nagyanyai aggódás.
Nagymama úgy ítélte meg, hogy még nem vagyok elég nagy ahhoz, hogy busszal járjak iskolába. Szerintem még ma sem gondolná, hogy érett vagyok ehhez, bár már elmúltam 50 éves. Ő már csak ilyen aggódós volt.
Nem kellett sokat keresgélni a megoldást, mert hamar megtalálta, mégpedig egy diákotthon képében, ugyanis a szomszéd községben a nagyobb távolságra, vagy esetleg rossz közlekedésű faluban élő gyerekek részére létrehoztak egy diákotthont.
Jó dolog volt ez, mert aki ott lakott, annak nem kellett soha korán kelnie, mindig készen tették elé a reggelit, ebédet, vacsorát, minden nap volt tízórai és uzsonna, ezen kívül figyeltek a tanulásra is.
Azért ezt egy gyerek nem mindig látta ilyen szépnek, néha soknak találta a korlátot és kevésnek a szabadságot.
Természetesen a diákotthonba hétfőn reggel érkeztek a gyerekek és szombaton tanítás után mentek haza. Hát igen, akkor még szombaton is volt tanítás.
Summa-summarum, a mama meghozta egyszemélyes döntését és határozat hozatott arról, hogy nekem diákotthonosnak kell lennem.
A papa ugyan próbálkozott halkan óvást benyújtani, de sajnos nem tudott erősen érvelni, tehát marad a heti távollét tőlem.
Igazából már nem voltam kicsi, hisz elmúltam 10 éves és elég szófogadó is voltam, tehát első blikkre úgy gondoltam, hogy ez nekem jó lesz. Nem számoltam azonban azzal, hogy eddig mennyire védett környezetben éltem és tulajdonképpen nem is igazán tudtam elképzelni azt a másik világot ahova kerülni fogok.
Ma már tudom, hogy a nagyszüleim mindketten tudták, hogy ez nem lesz könnyű menet számomra, de megpróbálták a szinte lehetetlent is, ezért igyekeztek minél szebben és vonzóbban lefesteni a dolgot.
Az „utolsó” nyáron természetesen nagy volt a készülődés. Bevásároltunk mindent, amire a diákotthonban szükségem lesz, és amit előírtak.
Ma sem tudom hogyan, de a mama valahogy szerét ejtette, hogy még nyáron, amikor tulajdonképpen zárva volt az intézmény, ő elvihessen oda, hogy körülnézzek, ismerkedjek a hellyel és természetesen nem kisebb ember, mint az igazgató úr „kegyeibe” ajánljon.
Ránézésre tetszett a hely, az igazgató és a felesége kedves volt, én pedig még mindent szépnek láttam és akkor várakozással néztem a „szebb jövő” felé.
Persze minden nyárnak vége szakad egyszer és elérkezett a „beköltözés” napja.
Összecsomagoltunk mindent, amire szükségem lesz és teljes kísérettel (mamával és papával együtt) útra keltünk.
Annak rendje és módja szerint kijelölték a szobát, abban az ágyamat és természetesen a saját szekrényemet a folyosón. Kaptam kulcsot a szekrényhez, amit „Matulás módon” egy zsinóron a nyakban kellett hordani. Tarisznya ugyan nem volt, szigor sem akkora, de azért halvány hasonlóságot most már felfedezek a két intézmény között.
Miután mindennel végeztünk, nagyszüleim azzal köszöntek el, hogy legyek jó és szombaton a papa vár a busznál, otthon pedig az egyik kedvencem, barátfüle (dereje) lesz ebédre.
A nap elég vidáman telt, tele újdonsággal számomra és még semmi felhő nem árnyékolta be az eget.
Jöttek a gyerekek sorban, az iskola nagy volt és szép, az osztályfőnöknőnk kedves, én pedig arra gondoltam, hogy kár volt titokban tartani ettől az egésztől.
A felhőtlen jókedv azonban csak estig tartott, mert akkor rám szakadt a felismerés, hogy nem otthon fogok aludni és jött a kétségbeesés, hogy mi lesz most?
Az első este még meg tudtak vigasztalni a szobatársak és a nagyobb gyerekek, a másodikon ehhez már kellett az igazgató úr kedves hangú felesége is, azonban a harmadik napon beszakadt a cérna.
Az volt a rend, hogy ebéd után volt egy kis szabad idő játékra, aztán kezdődött a tanulás. Kényelmes és tágas termek voltak a csoportok számára és minden csoportnak volt nevelőtanára. A miénk nagyon kedves volt és fiatal.
Azon az estén ő volt az ügyeletes, tehát ő felügyelte a fürdést, esti játékot és lefekvést is.
Ma is pontosan tudom, hogy szerda volt, én pedig minden vigasztalás ellenére zokogásban törtem ki és követeltem, hogy hazamehessek. Hiába mondták, hogy már csak ennyit, meg annyit kell aludni és mehetek haza, ígérhettek bármit, maradt a sírás és később jött hozzá a toporzékolás is. Tisztára olyan volt, mint József Attila versében a Mamában, mert teljesen eredménytelen volt.
A tanár néni egy ideig szépen kérlelt, magyarázott, de aztán kicsit megfogyatkozott a türelme és erélyesebben közölte, hogy márpedig lefekszem és itt vitának helye nincs.
Én ugyan befeküdtem az ágyba, de a „bömbölést” egyetlen percre sem hagytam abba.
Nem tudom mennyi ideig tartott a dolog, mert csak arra emlékszem, hogy egyszer csak megjelent az igazgató bácsi az ágyam mellett és azt mondta, öltözzek fel, mert hazavisz.
Szinte hihetetlen volt számomra a dolog, de olyan gyorsan én még nem öltöztem, mint akkor.
Mindenki elképzelheti a nagyszüleim döbbenetét, amikor késő este (szerintem ezt már éjszakának mondanák) beállított velem az igazgató bácsi és azt mondta, hogy kénytelen volt hazahozni, mert az egész diákotthonban senki sem tudott aludni tőlem és nem látott más megoldást.
Én már teljesen nyugodt voltam és tulajdonképpen az sem zavart, hogy másnap nagyon korán kell kelnem, mert iskola előtt még a táskámért is be kell menni a diákotthonba, a lényeg az volt, hogy otthon vagyok, velem vannak a nagyszüleim és most már minden jó lesz.
A hét többi két éjszakája nyugodt volt, hisz tudtam, hogy csak kettőt alszom és megint otthon lehetek.
Hétvégén aztán összeült a családi tanács és próbáltak kitalálni valamit a számomra.
Semmi értelmesebb nem jutott eszükbe, mint egy ideig megpróbálni azt, hogy minden szerdán hazamegyek, és talán idővel elérkezik az is, hogy egy egész hétig kibírom.
Csak jót mondhatok az igazgatóról és az ottani tanárokról, mert megértették nagyszüleim kérését, így nekem minden „hét” csak két ottalvást jelentett két évig, ugyanis ennyi idő kellett ahhoz, hogy végre egy teljes hetet kibírjak nélkülük.
Ma már tudom, hogy ez volt tudatos létem első igazi elszakadása az általam szeretett emberektől és a megszokott környezettől és abban semmi nem változott, hogy még ma is pontosan ilyen nehéz minden ilyen „elszakadás” és bár igyekszem ezeket természetesnek venni, mindig marad egy pici fájdalom, ami soha nem múlik el.

 

Beck Emese
Author: Beck Emese

Beck Emese az Irodalmi Rádió szerzője. Beck Emesének hívnak és egy baranyai kisvárosban, Komlón élek. Közel negyven éve ügyintézőként dolgozom egy jogi területen működő magánirodában, amit nagyon szeretek. Kedvenc időtöltésem az olvasás és gyengém, hogy a könyveket birtokolni is akarom. Nincs kedvenc műfajom vagy szerzőm, de természetesen vannak kedvenceim. Írni csak kedvtelésből és közeli barátaim szórakoztatására kezdtem, de pár éve nekiláttam a bakancslistám teljesítésének, mely ugyan néha változik, de a saját könyv megírása mindig is szerepelt rajta. Lányom mindig ösztönzött az írásra, de soha nem volt bátorságom kilépni közönség elé és megmérettetni magam, azonban az idei évben úgy éreztem próbát kell tennem, így pályáztam az Irodalmi Rádió Bálint-napi szerelmes vers pályázaton és legnagyobb meglepetésemre és még nagyobb örömömre alkotásom bekerült az antológiába. Ez után érkezett a felkérés részemre, hogy legyek állandó blogszerző. Kicsit félve vágok bele, mert írásaimmal nem akarom megváltani a világot, nem akarok örök érvényű nagy igazságokat megállapítani, csupán szórakoztatni szeretnék, megnevettetni az olvasót, elgondolkodtatni azon, hogy másoknak sem csupa boldogság az élete és elterelni egy rövid időre a gondolatait a saját gondjairól. Főleg prózát írok, de a pályázat óta – saját magamnak is hihetetlen – felfedeztem, hogy versben néha könnyebben fejezem ki a gondolataimat. Történeteket kitalálni nem...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hinned kell

Hinned kell­­ „Valaki jár a fák hegyén*”: az életünknek őre ő, nincs nála nagyobb erő. Megfordít sorsot, életet: csak kegyelméből élhetek. Vírussal büntet hitszegőt, hatalmi

Teljes bejegyzés »

November

Edit Szabó : November November,nem szeretlek, holnapjaim elvetted, első nap temetőben, erősen fogom őt meg. . Fejfán mosolygós arca, egykor régit mutatja, itt hagytalak titeket,

Teljes bejegyzés »

Tigris Tamás és Benjámin

Tigris Tamás a dzsungelben Fütyörészve ballagott, Néha széles jókedvében Ordított is egy nagyot.   A felhőtlen boldogsága Egy picikét hibádzott, Belefáradt a magányba, Keresett egy

Teljes bejegyzés »

A káposztalepke csodája

Élt egy fehér pillangócska A virágos szép mezőn, A szivárványt figyelgette, Nézegette ő merőn.   Csodálta a sokféle színt, Közben pedig kesergett, Egyszínű fehérsége miatt

Teljes bejegyzés »

Genezáreti tó / Biblia Lukács 8:22-25

A Genezáreti tó Author: Mahler-Fürj Katalin Mahler-Fürj Katalin vagyok, Gyomán születtem 1976-ban. Versek írásával 15 éves korom óta foglalkozom, mely számomra nemcsak önkifejeződés, hanem varázslat

Teljes bejegyzés »

A Genezáreti tó

A Genezáreti tó Author: Mahler-Fürj Katalin Mahler-Fürj Katalin vagyok, Gyomán születtem 1976-ban. Versek írásával 15 éves korom óta foglalkozom, mely számomra nemcsak önkifejeződés, hanem varázslat

Teljes bejegyzés »