Már majdnem “Matula” intézet.

A diákotthon – ahol az általános iskola felső tagozatának négy éve alatt laktam – nagyon jó és hasznos intézmény volt, hisz sok gyerek olyan helyen lakott, ahonnan csak nehezen vagy egyáltalán nem tudott volna iskolába járni és olyan is volt, aki nagyon nehéz körülmények között élt, de a diákotthon lehetővé tette számukra a nyugodt körülményeket és megadta azt a gondoskodást, amit otthon esetleg nem tudtak nekik biztosítani.
Mondjuk én egyik kategória sem voltam, engem a nagymamai féltés „ítélt” bentlakásra.
Annak ellenére, hogy sok dologtól megkíméltek és szinte vattába csomagoltak, nagyszüleim komoly gondot fordítottak a nevelésemre.
Megtanítottak mindenre, amit egy falusi lánynak tudnia kellett és bár figyelembe vették a korom és képességeimet, mindig volt kötelező feladatom, amit el kellett látnom, és ha nem is tudatosult bennem, napirend is volt.
Persze a napirend falun mindig igazodott az évszakok váltakozásához és a nap járásához, a feladatok pedig megtanítottak a felelősségre, szorgalomra és pontosságra.
A diákotthon azonban egész más világ volt.
Számomra ridegebb – amire most azt mondanám poroszos – és ijesztő a sok ismeretlen dologgal.
Nehéz volt hozzászokni ahhoz a fegyelemhez, hogy szinte mindennek a kezdetét és végét csengőszó jelezte, hogy az idő nagy részét meghatározott dolgokkal kellett tölteni és még a szabadidőt is figyelő szemek kísérték.
A hangsúly természetesen a tanuláson volt, így a napirend is ehhez alkalmazkodott.
½ 7-kor volt ébresztő, aztán mosdás, öltözködés és a szobák rendbetétele. Természetesen mi takarítottuk a szobákat és magunk tartottuk rendben az ágyunkat és szekrényünket, amit minden nap ellenőriztek is.
7-kor reggeli, majd sorakozó az udvaron és természetesen szép sorban vonulás az iskolába. Még a kórusban köszönés és megvolt, de természetesen nekünk jól érhetően azt kellett induláskor kiáltani, hogy: „A viszont látásra”.
Most talán ez már mulatságos, de nekünk természetes volt és azt hiszem ez is erősítette az összetartozásunkat.
8-tól iskola, ahol „szétszéledt” a társaság a saját osztályaiba.
Iskola után azonnal vissza kellett menni, nem volt csavargás vagy rendetlenkedés, már csak azért sem, mert az Igazgató úr abban a kis utcában lakott, ahol iskolába jártunk és a nevelők pontosan tudták kinek mikor ér véget a tanítás.
Az épületben csak „benti cipőben” lehetett járni, ezért a bejárat egy viszonylag nagy teremre nyílt, ahol körben polcok voltak a lábbelik részére.
Szóval tanítás után cipőcsere, lepakolás, kézmosás és ebéd.
Az étkezések mindig a tanárokkal együtt történtek, tehát ott sem volt helye rendbontásban.
A nagyobb gyerekek közül mindig voltak naposok, akik reggelire és vacsorára megterítettek, olyankor csak le kellett ülni az asztalhoz, ebédnél viszont „tálcás” rendszer volt és szép sorban, tálcával a kezünkben kellett a konyhapulthoz menni, ahol a konyhás nénik kiadagolták az ebédet.
Ma is emlékszem a lekerekített sarkú, háromszög alakú, alumínium tálcákra, amik soha nem voltak egyenesek, agyonsúroltak voltak, de alakjuknál fogva tökéletesen elfért 4 egy asztalon úgy, hogy köztük maradt hely a vizeskancsó számára.
Ebéd után „szabadfoglalkozás” volt, ami jó idő esetén azt jelentette, hogy mindenkinek az udvarra kellett menni, rossz időben pedig az épület tanulószobáiban lehetett tölteni az időt.
A hálószobákba napközben szigorúan tilos volt tartózkodni, oda csak tanári engedéllyel mehettünk be, rendkívüli esetben.
4-6-ig „tanóra” volt, amikor külön-külön csoportokban, tanári felügyelet mellett folyt a tanulás.
Természetesen mindig ellenőrizték, hogy kész-e a házi feladat és segítséget is kaptunk egy-egy nehezebb feladatnál, és mivel a diákotthon igazgatója és tanárai fontosnak tartották, hogy kapcsolatban legyenek az iskolai tanárainkkal, így pontosan tudták azt is, hogy kinek mi a gyengéje, mivel kell többet foglalkoznia és erre figyelemmel külön-külön foglalkoztak azzal, akinek erre szüksége volt.
Tanulás után jött a vacsora, majd a táskák „bepakolása” másnapra.
Ezután már szabad volt a hálótermekbe menni és szabadok voltunk takarodóig.
Azért akkora „vihánc” akkor sem volt, mert az ágyazásnak és fürdésnek pontosan meghatározott időpontja volt, de ettől eltekintve viszonylag szabadon jöhettünk-mehettünk az épületen belül.
Az persze alapvető szabály volt, hogy a lányok csak a „lányrészen”, a fiúk pedig csak a „fiúrészen” tartózkodhattak a hálószobákban, de persze a közös helyiségekben szabad volt „vegyülni”, naná, hogy felügyelet mellett.
A diákotthont az iskolába járáson kívül tilos volt elhagyni és nálunk is volt falba épített vasajtó, ami mindig zárva volt.
Az igazi szabadságot a minden hétfőn adott egy óra kimenő jelentette, amikor elhagyhattuk a diákotthont és alkalmunk volt olyan fontos dolgokat megvenni, mint pl. a cipőfűző vagy ceruza.
Pénzt természetesen senki sem tarthatott magánál és az ékszerből max. a fülbevaló volt engedélyezve, akkoriban természetesen csak a lányoknak.
A pénzt az Igazgató úr felesége kezelte és minden érkezésnél neki kellett leadni, aki ezt gondosan feljegyezte egy füzetbe. Természetesen tőle kellett kérni is, ha valamire költeni kellett vagy valamit befizetni az iskolában, de mindig el kellett számolni azzal, hogy mire költöttünk.
Pénzt csak kötelező vagy hasznos dolgokra adtak.
Nem lehetett „hiábavalóságokra” költeni, mindig felhívták a figyelmünket a takarékosságra és az okos beosztásra.
Mondjuk nekem ebben is előnyöm volt, hisz a nagynéném abban a faluban volt cukrász és minden kimenőn meglátogattam, és csak álltam a cukrászüzem nyitott hűtői előtt, ahonnan azt a finomságot kaptam, amit csak megkívántam.
Azt hiszem nem is kell mondanom, hogy hétfőnként keveset vacsoráztam.
Ha most ezekre a napokra gondolok és becsukom a szemem, azonnal érzem a cukor és vanília illatát és látom a fehér köpenyes, mindig mosolygós nagynénémet, aki megengedi, hogy sorra kóstoljam a legfinomabb sütiket és fagylaltokat, és soha nem szól rám, ha nem fogy el minden az utolsó morzsáig, mert egy harapás után már esetleg egy másik csábító édességet szeretnék megkóstolni.
Talán ijesztő ezeket olvasni, de már tudom, hogy minden szigor értünk volt, hogy ha felnövünk, képesek legyünk a nehézségek elviselésére.
Persze az ördög sem olyan fekete, ahogy festik, mert azért nagyon sok vidámság is volt.
Csodálatos karácsonyi ünnepségek, ahol volt karácsonyfa, különböző játékok és természetesen mindenkinek ajándék.
Volt sok nevetés és játék is és talán a legszebb az volt, hogy együtt voltunk, összetartoztunk és kiálltunk egymásért az „idegenekkel” szemben.
Néha bizony nehéz volt a nagyszüleimtől távol lenni és olyankor bizony eltörött a mécses, de mindig jött valaki, aki megvígasztalt és felszárította a könnyeim pár szóval vagy simogatással.
Csak felnőtt fejjel jöttem rá, hogy milyen hálásnak kell lennem akkori tanáraimnak és társaimnak, mert sokat tanultam tőlük, rajtuk keresztül magamról és a négy év alatt megtanult és átélt dolgok sokat segítettek felnőtt életemben

 

Beck Emese
Author: Beck Emese

Beck Emese az Irodalmi Rádió szerzője. Beck Emesének hívnak és egy baranyai kisvárosban, Komlón élek. Közel negyven éve ügyintézőként dolgozom egy jogi területen működő magánirodában, amit nagyon szeretek. Kedvenc időtöltésem az olvasás és gyengém, hogy a könyveket birtokolni is akarom. Nincs kedvenc műfajom vagy szerzőm, de természetesen vannak kedvenceim. Írni csak kedvtelésből és közeli barátaim szórakoztatására kezdtem, de pár éve nekiláttam a bakancslistám teljesítésének, mely ugyan néha változik, de a saját könyv megírása mindig is szerepelt rajta. Lányom mindig ösztönzött az írásra, de soha nem volt bátorságom kilépni közönség elé és megmérettetni magam, azonban az idei évben úgy éreztem próbát kell tennem, így pályáztam az Irodalmi Rádió Bálint-napi szerelmes vers pályázaton és legnagyobb meglepetésemre és még nagyobb örömömre alkotásom bekerült az antológiába. Ez után érkezett a felkérés részemre, hogy legyek állandó blogszerző. Kicsit félve vágok bele, mert írásaimmal nem akarom megváltani a világot, nem akarok örök érvényű nagy igazságokat megállapítani, csupán szórakoztatni szeretnék, megnevettetni az olvasót, elgondolkodtatni azon, hogy másoknak sem csupa boldogság az élete és elterelni egy rövid időre a gondolatait a saját gondjairól. Főleg prózát írok, de a pályázat óta – saját magamnak is hihetetlen – felfedeztem, hogy versben néha könnyebben fejezem ki a gondolataimat. Történeteket kitalálni nem...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hinned kell

Hinned kell­­ „Valaki jár a fák hegyén*”: az életünknek őre ő, nincs nála nagyobb erő. Megfordít sorsot, életet: csak kegyelméből élhetek. Vírussal büntet hitszegőt, hatalmi

Teljes bejegyzés »

November

Edit Szabó : November November,nem szeretlek, holnapjaim elvetted, első nap temetőben, erősen fogom őt meg. . Fejfán mosolygós arca, egykor régit mutatja, itt hagytalak titeket,

Teljes bejegyzés »

Tigris Tamás és Benjámin

Tigris Tamás a dzsungelben Fütyörészve ballagott, Néha széles jókedvében Ordított is egy nagyot.   A felhőtlen boldogsága Egy picikét hibádzott, Belefáradt a magányba, Keresett egy

Teljes bejegyzés »

A káposztalepke csodája

Élt egy fehér pillangócska A virágos szép mezőn, A szivárványt figyelgette, Nézegette ő merőn.   Csodálta a sokféle színt, Közben pedig kesergett, Egyszínű fehérsége miatt

Teljes bejegyzés »

Genezáreti tó / Biblia Lukács 8:22-25

A Genezáreti tó Author: Mahler-Fürj Katalin Mahler-Fürj Katalin vagyok, Gyomán születtem 1976-ban. Versek írásával 15 éves korom óta foglalkozom, mely számomra nemcsak önkifejeződés, hanem varázslat

Teljes bejegyzés »

A Genezáreti tó

A Genezáreti tó Author: Mahler-Fürj Katalin Mahler-Fürj Katalin vagyok, Gyomán születtem 1976-ban. Versek írásával 15 éves korom óta foglalkozom, mely számomra nemcsak önkifejeződés, hanem varázslat

Teljes bejegyzés »