A Törzsfőnök

A Törzsfőnök mélyen beszívta az alkonyi ősz illatát, letüdőzte a levelek fekete füstjét, ami a szélrózsa minden irányában szétterült a levegőben. Lábát a patakba lógatta, rekedtesen felnevetett, ha egy hal ezüstös háta a talpához ért. Szerette a természetet. Arra gondolt, szinte biztos, hogy a természet viszontszereti.

A derekán feszülő övön rengeteg eszköz lógott – orvosságok, szárított virágcsokor, kés, kovakő, bőrerszény. Ahogy felállt, a kristályos vízcseppek csilingelni kezdtek a lába alatt, az övére akasztott tárgyak egymásnak ütődtek, tompa, dobszószerű hangot adtak ki. A kavargó szél a kis Törzsfőnök bőrébe akadt.

A Törzsfőnök átölelt egy fát – a csokoládébarna kérgen dobolt, majd mutatóujját arra a pontra helyezte, ahol a fenyő szívét sejtette. Hallgatta az életet, gyönyörködött mindabban, ami körülvette őt. Sétálgatott az erdőben, beszívta a levelek, a gyanta, a friss víz és a tiszta ég illatát.

Valahonnan messziről Vihar közeledett: a Törzsfőnök érezte az eső meg az azt magában hordozó felhők illatát, ahogy félénken, szemlesütve az égre kérezkednek, majd harcoló felekké válnak a természet háborújában.

A fűszálak hajladoztak, a levegő párás volt. A Törzsfőnök arcán töredezni kezdett a vastagon felvitt festék. Piros vonalak keretezték a tekintetét, fekete-fehér foltok fedték az arccsontjait és sárga hullámok nyaldosták az állát, a nyakát. Kiöltözött, felöltöztette a bőrét az édeskés őszi levegő tiszteletére, a fák, a virágok, a vizek tiszteletére, önmaga tiszteletére. A fűszálak zöldje úgy csillogott, mint egy szempár – egy szempár, amibe örökké bele akar nézni az ember.

Állatokat is látott – a Vihar elől sziklapárkányok alatt, barlangokban, a fák odvában bújtak meg. A Törzsfőnök leguggolt, megcirógatta a lábához menekülő nyúl füleit, végigsimított a vállára szálló szitakötő szárnyain, majd visszament a patakhoz. A víz olyan áttetsző volt, mint egy őszinte ember szavai – látta a meder alján gyökerező vízinövények leveleit, a kavicsokat, melyeket gyengéden húzott magához a lágy sodrás. Hallotta a homokszemek nevetését, amint megcsiklandozza őket a menekülő napsugár.

Esni kezdett – a patakban apró körök képződtek, mintha minden vízcseppre gyűrűt húztak volna. A Törzsfőnök kibontotta hosszú hajfonatát, ujjaival kezdte el fésülgetni az aranybarna hullámokat. A Vihar már egészen közel hajolt hozzá, ám ő nem félt semmitől. A madarak elhallgattak, de a Törzsfőnök tudta; hamarosan énekelni fognak megint. Nem hagynák őt egyedül. A madarak nem. Bennük könnyűszívvel megbízhat az ember.

A Törzsfőnök a fejét rázta, így próbálva kiverni belőle a gondolatokat. Eközben a Vihar már nagyon erős volt, kifújta a tollakat, a tarka madártollakat a Törzsfőnök hajából. Az erősödő szél leveleket, virágokat, aztán már egész fákat csavart ki a földből. A Vihar karja kinyúlt a végtelen felé.

Az esőcseppek hirtelen suttogni kezdtek. Mintha mézből öntöttek volna ki egy nevet: Ayita. A villámok betűket karmoltak ki a feketévé váló égből: Ayita. A Törzsfőnök szeme világított, egyedül ez a kis láng törte át a sötétséget.

Köd szállt le a közeli hegyekből – a hajladozó növények zöldje megbetegedett. A hó a csúcsokon lázban forrt fel, majd meghűlt magasban lévő betegágyán. A rét, amin a Törzsfőnök állt, olyan volt, mint egy hatalmas zöld lepedő, amiből porként rázzák ki a virágok szirmait. Az erdőt a sarkaiból forgatták ki – a Törzsfőnök alig hitt a szemének, ám még mindig végtelenül nyugodt volt. Föl fog mászni a hegy jeges tetejére: tüzet fog gyújtani, majd elkergeti a Vihart, mint egy hős, egy igazi hős, akit ünnepel az egész vadvilág.

Mosolyogva állt meg a hegy lábánál. A hatalmas távolságot szemlélte, aztán gondolt egyet és repülni kezdett. A szél csiklandozta az ujjait, megszárította a festéket az arcán, amit az eső korábban elkent. Ott örvénylett alatta a föld, a természet elől menekülő állatok riadt tekintete azt üzente vigyázzon magára. Majdnem nekirepült a sziklafalnak, mikor ismét meghallotta: Ayita. Valaki szavakat szórt le a hegyről. Illetve csak egy szót, egy nevet újra és újra. Ayita.

Egyszerre felért a sziklacsúcsra. A semmi fölött lebegett. Alig látta már a völgyet. A tomboló Vihar fekete szemeibe nézett. A Vihar megtorpant. A Törzsfőnök kihasználta a világ pillanatnyi mozdulatlanságát. Abbahagyta a repülést. Puhán landolt egy hóbuckán. A bal kezében vastag botot tartott.

Kovakövet, gyújtóst vett elő, nekilátott tüzet csiholni. A száraz fű hamar lángra kapott, a fáklyát magasba emelve, mintegy világítótoronyként mutatta az utat a Viharnak. Gyere, meg akarlak szelídíteni – üzente a tekintetével.

A Vihar közeledett a Törzsfőnök felé. Őszintén szólva tetszett neki a kis ember bátorsága. Határozottan szimpatikus volt neki, ahogy ott állt, kezében az égő fáklyával, ami mintha a karja meghosszabbítása lett volna. Vakmerően, mert meg volt róla győződve megakadályozhatja, hogy ő, a hatalmas Vihar célt érjen. Pedig valójában esélye sem volt ellene. A Vihar édeskésen nevetett, próbálta lefújni a kis embert a hegyről. A Törzsfőnök megszédült, egyedül a makacssága tartotta még talpon.

A Törzsfőnök megégette magát a fáklyával. A természetre gondolt, amit a Vihar magával fog rántani, fel fogja vinni a sötét égre, oda, ahová nem látni be a felhők miatt. A Vihar csillagok mögé rejti majd a vadont – és a Törzsfőnök soha többé nem fogja látni a gyönyörű fákat, a virágokat, a patakot, a barátságos szitakötőket. Legurult a hókupacról, a szél nem engedte megkapaszkodni a hegy repedéseiben. Lent a völgyben megfordult minden: a patak repülni tanult, a madarak a föld alá menekültek.

-Ayita!

A Törzsfőnök felkapta a fejét. Elvesztette egyensúlyát.

-Ayita!

Nem tudott már kapaszkodni. Valami kizökkentette.

-Ayita!

A Vihar már tudta, hogy győzni fog. Egy zuhanó ember, egy zuhanó porszem nem ijesztheti el őt egyetlen táj fölül sem!

-Ayita!

A Törzsfőnök zuhanni kezdett. A hegy tetejéről a mélybe. Nem tudott már repülni. Még mindig hallotta amint valaki azt kiáltja: Ayita.

 

-Anya, hagyj már, csak játszom! – válaszolja bosszúsan a kislány a huszadik emeleten. Az ablak tárva nyitva: a kis Törzsfőnök félig kihajol rajta. Fején hajpántot, s az arra ráfűzött üdítőspalackokat visel. Arcán az anyja neszesszeréből elcsent rúzs vörösségével húzott csíkok, színes szemhéjpúderrel festett körök. Az övéről hungarocell darabok és szilikon csövek lógnak le. Az egyik most kegyetlenül füstöl – bár nem tudni, lehet-e kegyesen füstölni. Az anyuka gyanítja, hogy nem.

 

-Mégis mit játszol?

 

-Azt, hogy a természetben vagyok! Most megtámadott a gonosz Vihar, látod? Épp lefújt a hegyről, így… nézd, mutatom! Szóval így… és most reménytelenül zuhanok lefelé. Azt hiszem, már nem működik a szárnyam, így pedig minden bizonnyal meg fogok halni, de aztán mégsem, mert akkor a semmiből az utolsó utáni pillanatban… – hadarja a kis Törzsfőnök izgatottan. A lelkesedés elárasztja az arcát.

 

 

-Ezt már megbeszéltük, hányszor megbeszéltük kincsem! Nem játszhatsz a természettel! Nem játszhatsz ilyen dolgokkal! – csattan fel az anyuka. A fejét rázza, a fülbevalói nem csilingelnek. Semmit sem hallani.

 

-De hát anya! Ezek csak virágok, meg fák, meg madarak, meg tiszta víz! – kezd el pityeregni a kis Törzsfőnök. Az anyuka szó nélkül előrelép, leemeli a kislányt az ablakpárkányról. A Törzsfőnök egy ideig küzd, majd átmenetileg visszavonul. Vágyakozva pillant fel az ablakra. A csata még nem veszett el.

 

-Ayita! Mi az ott a fejeden? – teszi csípőre a kezét a nő, amint észreveszi a lánya hajpántját.

 

-Azok a tollaim! A hőstetteimért kaptam őket, nyugalom, azok nem olyan…

 

-Hát még ez is! Ayita, a tollak nem valók emberek közelébe! Ahogy a virágok, az állatok és a fák sem! A vízről nem is beszélve!

 

-Tudtad, hogy a testünk legnagyobb része vízből áll? – suttogja a kislány mélyen elpirulva.

 

-Nem, nem tudtam. Látod, még ez is! Ez veszélyes drágám – szalad össze az anyuka szépen ívelt szemöldöke.

 

-Pedig régen hidd el, ez volt a természetes – kezd bele az érvelésébe a kis Törzsfőnök. Fontoskodva köszörüli meg a torkát; érzi, eljött az ő ideje. Az anyuka azonban megint megelőzi.

 

-Ez sosem volt természetes! Játsszál szépen a rendes játékaiddal! A számítógéppel vagy a műanyagcsővel, amit a bácsikád küldött neked a tengerpartról. Nagyon szép darabot talált ám, igazi ritkaság, jobb lenne, ha megbecsülnéd, mert amikor én voltam annyi idős, mint most te, akkor…

 

-Régen a homokban úgy nevezett kagylókat találtak, nem eldobált… – szakítja félbe a kislány elfelhősödő arccal. Az anyuka gondterhelten felsóhajt. Csak tudná, hol tanulja a gyerek ezt a sok ostobaságot!

 

-Elég legyen! Nem játszhatsz ilyet és kész! Különben is, milyen viharról beszéltél? Fél évszázada nem létezik olyan, hogy időjárás!

 

-Éppen erről van szó! A fejemben játékból megmentem a természetet a gonosz Vihartól, igazán…

 

-Most aztán elég legyen! Indíts a szobádba. Ha bemegyek és még mindig nem játszol úgy, mint egy normális gyerek, egy hétig nem engedlek ki az utcára! Ne toporzékolj, tudod, hogy megteszem!

 

A kis Törzsfőnök egyszerre azt kívánja, bárcsak tényleg tudna repülni. Bevágja a szobája ajtaját, majd ismét kinyitja. Valamit még mondani akar. Az anyuka megijed egy pillanatra. A kislány elégedetten bólint. Mindig megijednek, ha egy pillanatra megfeledkeznek róla, hogy ők a felnőttek.

-Remélem tudod, hogy te vagy a gonosz Vihar! – azzal ismét becsapja az ajtót, majd sírva fakad. Soha nem látott még hegyet, se szelet, se madarat, se patakot.

Az anyuka fáradtan rogy le a konyhapadlóra. Ekkor csipog a telefonja: üzenete érkezett. Kíváncsian megnyitja – a munkahelyéről írtak neki. Ezek szerint nincs idő az önsajnálatra.

Szolgálati közlemény! – olvassa magában.

Holnap, azaz munkaévünk tízmilliomodik napján szűrővizsgálatnak vetjük alá Önöket, legkedvesebb munkatársainkat.

Amennyiben felmerül a gyanú, hogy dolgozóink közül bárki elégedetlen lenne társadalmunk példátlan ütemű iparosodásával, azt azonnali hatállyal elbocsátjuk.

Azt a dolgozónkat, akinél tiltott használati tárgyat, (bármilyen fémből, fából, kőből, agyagból, vízből, növényi rostból, állati eredetű anyagból stb.) találunk a napokban esedékes házkutatás során, azonnali hatállyal elbocsátjuk.

Amennyiben tudomásunkra jut, hogy dolgozóink közül valaki nem tudott eleget tenni legfontosabb szülői kötelességének, tehát gyermekei felnővén nem kívánnak csodálatraméltó gyárunkban dolgozni, szigorú szankciók lépnek életbe. A bukott szülőt halálbüntetéssel sújtjuk.

 Kellemes pihenést! Ne feledjék cégünk jelmondatát: az ember elmúlik, a műanyag örök. Mindenki pótolható, így amennyiben élni akarnak, alkossanak valami maradandót!

Az anya az ajkába harap. Ayita a legkevésbé sem akar a műanyaggyárban dolgozni nagykorában.

Erre mondják azt irodalmi körökben, hogy nagy a baj – gondolja még a nő, mikor órákkal később rátörik a nyikorgó tölgyfaajtót.

Lehoczky Tamara
Author: Lehoczky Tamara

Lehoczky Tamara az Irodalmi Rádió szerzője. Lehoczky Tamara vagyok, tizenöt éves, gimnazista. Kisgyerekként néztem ki magamnak az írói pályát, lelkesedésem azóta is töretlen. Több novellámat és versemet publikálták már, készülőben van az első regényem. Szükségem van az írásra és szeretném azt hinni, hogy másnak is szüksége lehet arra, amit létrehozok. Mindenről írni tudok, ami miatt boldog vagyok, vagy ami nyomaszt, ami most zavar a világban, és amin változtatni szeretnék a jövőben. A saját gondolataimat szeretném átadni, ugyanakkor remélem, hogy az írásaim mások gondolataira hatással lehetnek majd.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hinned kell

Hinned kell­­ „Valaki jár a fák hegyén*”: az életünknek őre ő, nincs nála nagyobb erő. Megfordít sorsot, életet: csak kegyelméből élhetek. Vírussal büntet hitszegőt, hatalmi

Teljes bejegyzés »

November

Edit Szabó : November November,nem szeretlek, holnapjaim elvetted, első nap temetőben, erősen fogom őt meg. . Fejfán mosolygós arca, egykor régit mutatja, itt hagytalak titeket,

Teljes bejegyzés »

Tigris Tamás és Benjámin

Tigris Tamás a dzsungelben Fütyörészve ballagott, Néha széles jókedvében Ordított is egy nagyot.   A felhőtlen boldogsága Egy picikét hibádzott, Belefáradt a magányba, Keresett egy

Teljes bejegyzés »

A káposztalepke csodája

Élt egy fehér pillangócska A virágos szép mezőn, A szivárványt figyelgette, Nézegette ő merőn.   Csodálta a sokféle színt, Közben pedig kesergett, Egyszínű fehérsége miatt

Teljes bejegyzés »

Genezáreti tó / Biblia Lukács 8:22-25

A Genezáreti tó Author: Mahler-Fürj Katalin Mahler-Fürj Katalin vagyok, Gyomán születtem 1976-ban. Versek írásával 15 éves korom óta foglalkozom, mely számomra nemcsak önkifejeződés, hanem varázslat

Teljes bejegyzés »

A Genezáreti tó

A Genezáreti tó Author: Mahler-Fürj Katalin Mahler-Fürj Katalin vagyok, Gyomán születtem 1976-ban. Versek írásával 15 éves korom óta foglalkozom, mely számomra nemcsak önkifejeződés, hanem varázslat

Teljes bejegyzés »