A négyek

Gyerekkoromban nagyszüleim már kevesebb állatot tartottak, de persze volt baromfi, disznó, macska, kutya, és ami a lényeg egy kecske és egy birka.
Az első kutyát – akire emlékszem – Rexinek nevezték. Nagybátyám hozta magával a katonaságtól, mert őt is „leszerelték” a határőrségtől.
Hatalmas német juhász volt, nagyon okos és prímán húzta a szánkómat. Nem emlékszem mi lett vele, de neki köszönhetem, hogy első voltam a faluban, aki kipróbálhatta a kutyaszánt. Ő csak egy szép emlék, nem volt a társaság oszlopos tagja.
Leghosszabb ideig egy keverék kutyánk volt és igen érdekes volt a névválasztás, tekintve, hogy szuka volt, mégis a Gyurka nevet kapta.
A név eredetét soha nem firtattam, de mikor eszmélni kezdtem, néha elgondolkodtatott, hogy a kutya és apám neve miért azonos? Persze nem gondolnám, hogy tudatos volt az azonosság, azonban az ördög nem alszik, de ez is már egy olyan titok lesz, amit soha nem tudok megfejteni.
A névválasztás azonban sok nevetést okozott, mert amikor a papa elkiáltotta magát, hogy „Gyurka gyere ide” és történetesen apám is hallótávolságban volt, mindketten siettek a papához, aki aztán választhatott, hogy melyikükre van szüksége.
Gyurka – a kutya – ugyanolyan szabad szellem volt, mint apám. Talán a név kötelez alapon. Soha nem volt megkötve, szabadon járta a határt és előszeretettel űzte a vadakat.
A falu mezőőre többször figyelmeztette a papát, hogy ha ez így megy tovább, ő bizony a vadak védelmében lelövi.
Nagypapa helyeselte a döntést, hisz pontosan tudta, hogy a lelövés veszélye nem áll fenn, egyrészt azért, mert a kutya nagyon okos, másrészt senki sem tudott olyan esetről, hogy a mezőőr bármit eltalált volna a nagy puskázásban.
Most is magam előtt látom Gyurkát, aki – szerintem – sunyin és vigyorogva nézte a mezőőrt és tökéletesen biztos vagyok benne, hogy ilyenkor arra gondolt, ma is jó napja lesz, mert sikerül az öreget ismét felmérgesítenie, ami egyébként kedvenc szórakozása volt.
Nagyon öregen, szinte tiszta őszen – egyébként fekete volt – halt meg természetes módon.
Utána még több kutyánk is volt, de egyik sem érdekelt igazán, teljesen közönséges jószágok voltak, mindegyikből hiányzott a Gyurka okossága, ravaszsága és egyáltalán nem voltak különös egyéniségek. Szerettem őket, de különösebb kapcsolat nem fűzött hozzájuk.
A birkánkat Zsófiának hívták – mi csak Zsófinak – és két dologról volt nevezetes. Egyik, hogy minden évben rengeteg gyapjút adott, amiből az egész családnak meglett a pulóver, zokni és mindenféle kötött ruhanemű, ami gyapjúból elkészíthető.
A másik, hogy kedvenc szórakozása az emberek felöklelése volt. Ez nem lett volna nagy baj, de nem játszott tisztességesen, tekintve, hogy csak azt lökte fel, akit magánál gyengébbnek ítélt és hátat fordított neki.
Felnőttekkel nem is igen próbálkozott, mert nagyok voltak és nem igazán lett volna sikerélménye, így hamar belátta, hogy az „áldozat” csak gyerek lehet.
Élte is vidáman a napjait, bőszen borogatva az aprónépet.
Nagyokat derültem az akcióin, de sajnos a Zsófi hamar rájött, hogy én vagyok a legalkalmasabb alany a szórakozáshoz, tekintve, hogy egy udvaron élünk, igen „kevés” a magasságom és a súlyom, tehát kis erőfeszítéssel tud csodásan mulatni.
Próbáltam a lelkére beszélni, hogy én a barátja vagyok, no meg egy családhoz tartozunk és a családtagok nem bántják egymást, de süket fülekre talált az okos beszéd, a vége mindig az lett, hogy én elborultam, a Zsófi meg vidám bégetéssel tudatta mindenkivel a jókedvét.
Egy idő után megaprehendáltam (megharagudtam) rá, mert bizony kellemetlen volt elesni és az sem tett vidámmá, hogy rajtam nevettek, amikor fellökött. Gyarló az emberi természet, mert jobban szeret más kárán nevetni, mint kinevettetni.
Értelmem még csekély volt és hiába mondták, hogy ne fordítsak neki hátat, mert szemből gyáva, a dolgot – saját fejem után – a magam módján oldottam meg. Ha észrevettem, hogy a Zsófi lehajtja a fejét és felém iramodik, hirtelen leültem a földre.
Ettől a birka teljesen konfúz (zavart) lett és fogalma sem volt most mit tegyen, hisz a célpont sokkal kisebb volt nála. Látni kellett volna a megtorpanását és buta birka nézését, amikor a földön ülve kinevettem, hogy túljártam az eszén.
Persze néha ő volt a gyorsabb, és az ökleléses merényletét siker koronázta. Olyankor ő „nevetett” rajtam.
Küzdelmünk sokáig tartott és sajnos arra sem emlékszem vele mi lett.
Ismét egy megoldatlan titok, bár a történet szempontjából azt hiszem nincs is jelentősége.
Az állatok közül a kedvencem mégis Mici volt, a kecske.
Gyönyörű hófehér szőre volt és rengeteg tejet adott. Én tulajdonképpen kecsketejen nőttem fel és állíthatom ez nem volt káros hatással a fejlődésemre.
Ő is egyéniség volt a maga nemében, mert szerintem hiú volt és egyáltalán nem szeretett slampos lenni. Ez az ő olvasatában azt jelentette, hogy ha a szőrébe egy bogáncs vagy bármi más került, azonnal jött és szinte kikövetelte a fésülést. No persze miért is ne tette volna, hisz „nőből” volt.
A falusi gyerekeket hamar hozzászoktatják az apróbb munkákhoz, ez természetesen velem is így volt, tehát a Micit általában én fejtem, etettem és fésülgettem.
Néha – ha a legelőről hazaért – bizony nagyon csúful nézett ki, mert imádta a bogáncsos helyeket, és ha a tisztogatás alatt húztam a szőrét, bizony türelmetlen volt, de belátta, hogy egy „hajadonnak” a szépségért szenvedni kell.
Természetesen ilyenkor vigasztalásul kapott egy finom sótéglát és kecskelelke rögtön a mennyekben volt.
Szerintem kicsit rátarti is volt, mert nem „keveredett” a kondás többi kecskéje közé, akik nagyon elhanyagoltak voltak, de ez abban azért nem gátolta, hogy időnként „barátkozzon” egy jóképű kecskefiúval, tekintve, hogy minden évben ellett két kisgidát.
A gidákat egy idő után mindig eladtuk, mert nekünk hiába mondták, hogy finom a kecskehús, képtelenek lettünk volna megenni őket, hisz ők is a családhoz tartoztak. Megtartani azonban nem akartuk őket, mert valljuk be nagytermészetű menyecske volt a Mici és nagyon hamar komoly kecskeállományunk lett volna.
Legjobb tulajdonsága mégis a velem szembeni türelem volt, hisz mindig „meghallgatta” apró panaszaimat és soha nem hibáztatott semmiért, vagy nem akart okosan „beszélni” velem.
Most már tudom, hogy azért volt türelmes, mert ugye minden szentnek maga felé hajlik a keze és tudta, hogy mindig kap valami csemegét tőlem, és azért nem okított, mert az is tudta, hogy majd megokosodom és egyébként sem értek kecskéül.
Hát így éltünk mi négyen egy falusi udvarban a legnagyobb egyetértésben és boldogságban.

Beck Emese
Author: Beck Emese

Beck Emese az Irodalmi Rádió szerzője. Beck Emesének hívnak és egy baranyai kisvárosban, Komlón élek. Közel negyven éve ügyintézőként dolgozom egy jogi területen működő magánirodában, amit nagyon szeretek. Kedvenc időtöltésem az olvasás és gyengém, hogy a könyveket birtokolni is akarom. Nincs kedvenc műfajom vagy szerzőm, de természetesen vannak kedvenceim. Írni csak kedvtelésből és közeli barátaim szórakoztatására kezdtem, de pár éve nekiláttam a bakancslistám teljesítésének, mely ugyan néha változik, de a saját könyv megírása mindig is szerepelt rajta. Lányom mindig ösztönzött az írásra, de soha nem volt bátorságom kilépni közönség elé és megmérettetni magam, azonban az idei évben úgy éreztem próbát kell tennem, így pályáztam az Irodalmi Rádió Bálint-napi szerelmes vers pályázaton és legnagyobb meglepetésemre és még nagyobb örömömre alkotásom bekerült az antológiába. Ez után érkezett a felkérés részemre, hogy legyek állandó blogszerző. Kicsit félve vágok bele, mert írásaimmal nem akarom megváltani a világot, nem akarok örök érvényű nagy igazságokat megállapítani, csupán szórakoztatni szeretnék, megnevettetni az olvasót, elgondolkodtatni azon, hogy másoknak sem csupa boldogság az élete és elterelni egy rövid időre a gondolatait a saját gondjairól. Főleg prózát írok, de a pályázat óta – saját magamnak is hihetetlen – felfedeztem, hogy versben néha könnyebben fejezem ki a gondolataimat. Történeteket kitalálni nem...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A legnagyobb a szeretet

A legnagyobb a szeretet. A legek világában élünk Versenyzünk és ha csúcsra érünk Diadalmasan széttekintünk Az egész világot a lábunk előtt véljük Pedig csupán egy

Teljes bejegyzés »

ÉRKEZIK AZ ŐSZ

Érkezik az ősz múlik a nyár, Ám, Nap forrósága még átjár. Még lüktetve mutatja magát, Majd a hűvös ősz köszönt ránk.   Erdő szín kavalkádban

Teljes bejegyzés »

ÉGI SZIVÁRVÁNY

Hol eső után felragyog a Nap, Az eltűnő felhő fátyla alatt, Mint egy királyi trón jelenik meg, A szivárvány gyémánt fényeiben.   Félkörívben ragyog az

Teljes bejegyzés »

Mesés hársfavirág

Edit Szabó : Mesés hársfavirág Nem tudom én,hogy hányan kellünk, a hatalmas törzsét átöleljük, régi családi ház udvarán terebélyesen magaslik hársfánk. Évtizedek sodrásában élt, több

Teljes bejegyzés »

Álmaimban látlak még

„Hogyha képzeletnek szárnyain” visszarepülhetnék a múltba, veled utaznék hazánk szép tájain, hidd el, boldogok lehetnék újra.   Mióta magam maradtam, múltunk kisért. Mondd: mit és

Teljes bejegyzés »

Tükrömbe néztem

Edit Szabó : Tükrömbe néztem Bele nézek a tükrömbe, néha olyan girbe-görbe, épp hogy odapillant szemem, képben vagyok,ott egy ember! Ember,kinek mély a lelke, ember,kinek

Teljes bejegyzés »