Móóóni, a csiga

Ha egy illetőről elárulom azt, hogy valójában egy csiga, akkor igazából mindent elmondok róla, mert hát ugye, az egyik csiga épp olyan, mint a másik, nem sok különbség van köztük.

A csiga lassú, ezt mindenki tudja róla. A hátán hordozza a házát, ez sem ismeretlen fogalom senki előtt. Leveleket eszik és füveket, ami csupán azért lehet, hogy ne kelljen neki fára másznia, mert ugye, se keze, se lába nem akad, csak egy hosszú nyálkás teste, amihez hozzáérni sem jó. Meg hát, azt a csiga sem szereti, ha piszkálják, rögtön mimózaként visszakucorodik a kalyibájába a legapróbb érintésre is. Nyálkát húz maga után, és hosszú, antennaszerű szemei vannak, amikkel pont olyannak tűnik, mint egy…csiga, mert ehhez hasonló látószerve, nemigen van senkinek sem, szerte a széles világon. Egyszerűen mondva: a csiga bizony, összetéveszthetetlen.

Egyébiránt nem kívánatos vendég a kertben, mert lyukakat rágcsál a zöldségek leveleibe. Nagyokat és igen sűrűn. No, de nem szabad ám elkergetni falatozás közben, mert e derék jószág akár éhen is halhat, amíg a szomszéd kertjébe ér, ahol egyébiránt, nekünk már semmilyen kárt nem okozna. Valljuk be: nagy áldozat volna ez, egy kis gőgért, kicsinyességért cserébe.

A mi csigánk, Móóóni is épp efféle élőlény volt. Talán még a csigatársadalomban is az egyik leglassabb, legmegfontoltabb példánynak számított. Ha a nevét kérdeztük, azt is oly hosszan, elnyújtottan ejtette ki, hogy az ember rögtön megbánta, hogy egyáltalán szóba állt vele.

– Móóóni! – darálta a betűket, mialatt a tündöklő nappalt felváltotta a koromsötét éjszaka. Egyébiránt roppant békés teremtés volt, sohase sértődött meg olyan emberi gyarlóságokon, mint a modortalanság, vagy a türelmetlenség, így hát sohasem szomorodott el azon sem, ha éppen a mondandója közepén faképnél hagyták.

– Majd befejezem, ha utolérlek! – mondta az aktuális beszélgetőpartnerének, de ő az a fajta csiga volt, aki soha nem tudott befejezni egyetlen megkezdett mondatot sem, mert soha senkit nem ért utol. Pedig a társadalom, ha egy kicsit is adott volna a szavára, és nem sajnálta volna rá azt a kevéske kis időt, sok bajtól megmenekülhetett volna. De az emberek folyton siettek, később pedig már hiába látták be a maguk kárán, hogy milyen csekélység is lett volna egy-két óra cserébe, azokért a hasznos információkért, amit a nyálkás testű barátunk akart elmondani nekik.

Móóóni-t viszont soha semmilyen baleset nem érte, éppen azért, mert a többiekkel ellentétben, nem volt rest jól megnézni maga körül a világot, mielőtt bármihez is kezdett volna. Türelmesen megvárta, amíg felszaggatta előtte a földet egy gomba, mielőtt még az felnyársalhatta volna. Rácsodálkozott, ahogy kinőtt a talpa előtt a moha, így a rút beton nem sértette fel. De nem tett Móóóni-ban kárt a nyári meleg, a tél hidege, a sok kapkodó aprónép, és a figyelmetlen óriások sem. A mi csigánk nem ugrált soha, és csak akkor szánta el magát bármire is, ha úgy érezte, minden rendben van.

Bizony példát vehetett volna róla a kertész, és akkor nem vágta volna őt orrba a fűben heverő gereblye. Pedig a csiga rögtön szólásra nyitotta a száját, amikor megsejtette a veszélyt, de a kertész csak legyintett rá.

– Ugyan mit akarsz már megint? Kiszáradnak a leanderek, mire végighallgatlak! – fordult el dühödten. Könnyelműségének árát már ismerjük.

Nem vette őt komolyan a fűben ugrándozó kisfiú sem, akinek megfájdult a bokája, miután gödörbe lépett, pedig Móóóni őt is figyelmeztetni akarta.

– Anya csak egy órára engedett le, ne rontsd el a játékom! – morogta, és a következő pillanatban már reccsent is a bokája.

Móóóni sajnálta a történteket, de nem tudott mit tenni. Mindig mindenki sietett körülötte, senkivel nem tudott egy jót cseverészni. Egy idő után magányos lett, és gondolta, ha már úgyis minden ingósága ott hever a hátán, fogja magát, és világgá megy. Még akkor sem néz hátra egyik szemével sem, ha azokat visszafele fújja a szél.

Úgy is tett. Ment nappal, ment éjszaka. Törte a kavicsokat a talpa alatt, enni is csak futtában evett, nem állt meg semmiért. Nem tántorította el, és nem rémisztette meg semmi a maratoni út alatt, eltökélt volt. Meg akart ismerni egy jobb világot.

Aztán ahogy Isten, a hetedik napon maga is megpihent, de akkor már lötyögött rajta a háza, oly sokat kivett belőle a pokoli menet. A szemeivel, mintha csak ablaktörlő lapátok lettek volna, letörölte a homlokáról a vizet, szusszant egy nagyot, majd keményre húzta nyálkás vonásait, és szembenézett az ismeretlennel.

Amit akkor látott, attól oly nagyra tátotta a száját, hogy majd kiesett rajta a saját háza. No, de nem zavarta ez akkor, sokkal nagyobb, világi dolgokkal volt elfoglalva.

Mindenféle embereket látott. Kicsiket, nagyokat, lányokat, fiúkat, szőröseket, kevésbé szőröseket, soványakat, kövéreket. Szóval, ténylegesen mindenfélét. Móóóni egy ideig nézte őket, próbálta megfigyelni néhányukat, de sokan voltak, és egy pillanatra sem álltak meg. Mindez olyan benyomást keltett benne, mintha egy hangyabolyba csöppent volna.

– Hát az emberek mindenütt ilyenek? – kérdezte önmagától kissé csalódottan, majd vágyakozva visszatekintett a régi otthona felé.

„Talán mégis csak jobb lett volna ott” – gondolta magában. Aztán eszébe jutott a hét teljes nappal és a hét teljes éjszaka, amit a folyamatos, kíméletlen, csigát próbáló meneteléssel töltött. Annyi idő kellett neki ugyanis, hogy megkerülje a kerítést.

„Bizony, mindez nem veszhet kárba!” – döntött Móóóni, azzal a szemébe húzta a házát, és kemény léptekkel elindult, hogy közelebbről is megismerje azt a kinti világot.

Hogy mennyi ideig ment ténylegesen, azt maga sem tudta már. Összefolytak a nappalok az éjszakákkal, a hetek a hónapokkal.

Legelőször is, egy rettentő széles, szürke, koszos úton kellett keresztülmennie, ami olyan keserű volt, mint az epe. Móóóni fanyalogva lépett rá. Az sem volt mindegy, hogy mikor járt rajta, mert nappal rettentő forró volt az az út, és mindenféle szélsebes vasszörnyetegek dübörögtek rajta. Móóóni-ról majd lerázták a házat azok a monstrumok, amikor elviharzottak mellette. A csiga akkor rettent meg először a hosszú vándorlása során, még a szemei is remegni kezdtek, mint a dobverők. Ráadásul azok a masinák fojtó, büdös ködöt eregettek maguk után, amitől a csigának patakokban kezdett folyni a nyála, de nem ám a gyönyörűségtől.

– Nahát! – szólt fintorogva. – Szóval ezektől olyan keserű ez az út! – állapította meg, miközben nagyokat prüszkölt.

Ezek után elhatározta, hogy csakis este próbál átvergődni rajta. Azokban az órákban viszonylag csöndes volt minden, bár néha akkor is robogtak azok a gépek. Olyankor ijedten rántotta bele sikamlós testét a kunyhójába, abban bízva, hogy az majd megvédi őt azoktól a nagy, és irtózatosan nehéz vastestektől. Miközben kocsonyaként rezegtette odabentről a mészvázat, nem is gondolta, hogy csak a szerencsén múlott, hogy azok a keserű gumik nem préselték őt bele, a csigaszemmel oly végtelennek tűnő utak örökkévalóságába.

Aztán amikor újra csönd lett, ismét felhúzta a nyúl-, akarom mondani a csigacipőt, és erőltetett tempóban igyekezett átjutni a túloldalra. Hosszú kocsányon meredező szemeit majd elhagyta igyekezetében, kalandosan ringatta őket az iram szenvedélye, és a lágy esti szellő. Akár idilli is lehetett volna minden, de akkor a túlélés volt a tét.

Harmattal teli, pislákoló hajnal volt, amikor átért a túloldalra. Hűvös volt már, rettentő hűvös, nem puhatestűnek való idő. Darabossá válik olyankor a csigabenzin, és a puha párnácskák rángatni kezdenek. Móóóni, aki a diadalmenete után egy cseppet sem érezte magát puha testűnek, végül maga is belátta, hogy ezek után ildomos volna pihennie, nem tudhatta, mit hoz majd a holnap. Mire ezt végiggondolta, a teste önálló akaratra ébredve, szinte kontroll nélkül parkolt be egy termetes lapulevél alá. A csiga szemei egyszerre konyultak le, mint a szomjas napraforgók a földeken, hogy aztán a következő pillanatban a házikó belsejéből egy láthatatlan rugó édesdeden behúzza, és ágyba fektesse az apró állatot.

Móóóni egy pillanat múlva már mélyen aludt. Csak a horkolása árulta el őt, mely a csavaros ház mélyéből úgy hatott, mint a dudaszó. Egy kóbor álommanó épp arra járt, felemelte a lapu szélét, de amikor felfedezte az alatta megpihenő csigát, lemondóan legyintett.

– Hm! Ez csak Móóóni, akinek még az álmai is rettenetesen lassúak! Nem is vesződök vele! – mondta, és oly halkan, mintha csak az élete múlott volna rajta, finoman visszatakarta a csigára a levelet, majd egy halk szökelléssel elrebbent onnan, mintha soha ott se lett volna.

Hősünknek sokat kellett volna aludnia, és mindezt sebesen, de mivel ő megfontoltan rágta át magát a fáradtságon is, nem sikerült neki túl jól a hosszú és fárasztó utat követő regeneráció. Kora reggel, amikor az ébredő város elefántlábaival széttaposta az álmait, oly kábán, és kóvályogva csúszott ki a házából, mint a részeg kígyó. Először maga sem tudta, hol van, de aztán végighúzta a szemeit a harmatos fűszálakon, és lassan kitisztult előtte minden.

Ugyanaz a kép fogadta, mint előző napokban, akkor már meg se lepődött semmin, bátrabban lépett ki a házából, és gondolta, hogy folytatja útját.

Elképedve nézte a sok figyelmetlen embert, ahogy botladozva, egymást lökdösve közlekedtek. Hangosak voltak, menet közben ettek, veszekedtek, mindenféle apró dobozokat nyomkodtak, vagy éppen maguk is azoknak a büdös vastartályoknak a gyomrából nézegettek kifele.

– Csuda egy népség! – állapította meg, miközben a látottak egyszerre taszították, és vonzották is őt. Egy pillanatig, – ami csigaidővel mérve akár órákat is jelenthetett – még nézte a forgalmas utcát, majd mintha egy láthatatlan kéz taszított volna rajta, a sikamlós teste elindult a sokadalom között.

Nem egyszer csak a véletlenen múlott, hogy nem taposták el, de mégsem tántorította el semmi. Hamarosan egy játszótér mellé ért. Sok csintalan, hangoskodó gyermek játszott a homokban a pelenkástól, a kisiskolásig egyaránt. A gyerekek kezében mindenféle színes játék volt, de mégis többnyire az a játék kellett volna mindnek, ami épp a másiknál volt. Móóóni nézte a hatalmas krokodilkönnyeket, majd a másik oldalról a hangos hahotát, de nemigen tudta összerakni a dolgokat. Csigaésszel a látottak teljességgel felfoghatatlannak tűntek.

„Ezek már kiskorban is ilyen izgágák” – állapította meg, többet nem is tudott hozzárakni a dolgokhoz. Gondolta ebből a fajtából eleget látott, megnézi, mi a helyzet a túloldalon. Talán a napba még belefér az is.

Már épp arra fordította a tekintetét, amikor hirtelen valaki felkapta, és magasan a föld felé emelte őt. Móóóni nemigen szerette a magaslati levegőt, nem tekintette magát szárnyas jószágnak, megilletődve, mi több, rettegve tekintett alá a csigafeletti magasságoknak. Nem értette mi történhetett, amikor egy arasznyira tőle két hatalmas szempár nézett bele a szemeibe. Egy vörös hajú, szeplős fiúcska bámulta az akkor már reszkető vonásait. A fiúcska egy ideig rezzenéstelenül pislogott vissza, végül ennyit mondott:

– Jé, csiga!

Nem kiabált éppen az a fiú, mégis olyan hangosnak tűntek a szavai, hogy Móóóni megijedt, és gyorsan beiszkolt a szobába. A szemét is behunyta, lélegezni sem mert, csak összekucorodott, azt remélve, ha újra kibújik onnan, minden rendben lesz. A fiú nézte egy darabig még a csigaházat, de így már nem találta túlságosan szórakoztatónak.

– Buta csiga! – mondta csalódottan, s már majdnem túl is adott rajta, amikor a szemében új fény csillant.

– Jé, csörgő! – mondta, miután teljesen megbabonázták a csigaházon lévő színes csíkok. A fiú, – aki most már elárulhatom, nem tűnt túl okosnak, – hirtelen mozdulattal a füléhez emelte a csigaházat, és hevesen rázni kezdte azt. Móóóni soha életében nem volt még centrifugában, valószínűleg még csak fogalma sem volt arról, hogy létezik olyan masina, de akkor mégis úgy érezhette megát, mintha abban csücsült volna, minimum 800-as fordulat mellett. A teste szinte habot vert a házában, úgy vélte, hogy hamarosan, még az elmúlt hónapban elfogyasztott gyermekláncfű levél is kijön belőle, de nem ám természetes úton! Csörögni azonban egy kicsit sem csörgött, a kisfiú legnagyobb meglepetésére és szomorúságára is egyben. Már jócskán ájuldozott, amikor egyszerre minden abbamaradt.

A fiú hirtelen megállt a mozdulatokkal, elemelte a csigaházat a fülétől, és dühösen ennyit mondott csak:

– Buta csörgő! – azzal, hanyag mozdulattal a háta mögé dobta a csigaházat, és már rohant is sietve gyomron ütni az egyik társát, aki épp üdvözült mosollyal az arcán örült annak, hogy sikerült feljutnia a mászóka legfelső fokára… életében először.

Móóóni mit sem hallott a hamarosan felzengő hisztérikus bőgésből, ő csak gurult, csak gurult, nem is nagyon remélte, hogy valamikor megáll. Közben számot vetett az életével, felidézte a petekori önmagát, az első salátafalatkákat, amit a szomszéd Sanyi bácsi kertjéből lopott, arra gondolt, hogy ilyen ambíciókkal lehetett volna belőle valaki is. Mondjuk csigatészta semmiképp, mert aki arra vállalkozik, az korán hal, de mondjuk a teherhordó csigaság, az büszkeséggel töltötte volna el.

Aztán egyszer csak nem gondolkozott, nem is gurult tovább, és főleg: nem émelygett.

Megállt.

Kidugta a szemeit, hogy megnézze, milyen a halál, milyen is az ösvény, ami minden csiga számára ki van kövezve, és ami azon a napon, immáron neki lett felravatalozva. Gondolta ez egyszer bátor lesz, és emelt fővel, azaz, emelt szemkocsányokkal néz a dolgok elébe. Nagy rösttel emelte magasba a szemét, azaz, emelte volna, de a csigaház nem engedte. Soha annyira nem ütötte még be az antennáit. Pokoli volt.

Percek teltek el, vagy órák, amikor Móóóni-ban tudatosulni kezdett a fájdalom mivolta, és egyszeriben rádöbbent, hogy ő valójában nem is hulla; nagyon is él. Hipp-hopp, minden életerejét összeszedve kisurrant a házából, odakint a feje sem lüktetett már annyira, Ragyogott a nap, épp csak az a kerge emberfajta zsizsegett mindenütt, ameddig a szem ellátott.

– Nem gond, ezen is túl vagyok! – nyugtázta Móóóni, és lassan, de biztosan elindult újra.

Mindenféle színes kirakatok meredeztek előtte, csupa fények, csupa csillogás.

 

„Lakjon jól!”

 

Betűzte csigánk kellő erőfeszítéssel a szavakat. Az étterem hívogató volt, fenséges illatok szálltak ki belőle, és a hely túlontúl tele volt. Móóóni kedvet kapott ahhoz, hogy betérjen, mert igencsak éhes volt, és se közel, se távol nem látott káposztát, de még egy árva fűszálat sem, amit elfogyaszthatott volna. Mielőtt azonban betért volna, gondosan elolvasta a menüt.

 

„Fogyassza nálunk az istenek étkeit! Engedje, hogy az ízek szétomoljanak a szájában! Még rágnia sem kell! Polipok, tengeri herkentyűk, CSIGÁK az étlapon. Válasszon ízlése szerint, mi kiszolgáljuk Önt!”

 

Móóóóni választott. Nem éppen az étlapról, de legalább teljes megfontolással.

– Micsoda népek laknak itt? Ezek kannibálok! – kiáltott, és már inalt is ereje teljéből, ami valljuk meg, igazából nem volt túl gyors. Mondhatnám, hogy ment árkon-bokron keresztül, de ott nem volt se árok, se bokor, csak az a szürke, keserű valami. Azon kellett keresztül „vágtatnia” puhatestű uraságnak. Mégis megtette, amit meg kellett tennie.

Amikor legközelebb felnézett nagy lihegések közepette, már régen megbánta, hogy egy másik világba vágyott. Majd kiköpte a tüdejét.

– Várjunk csak? Van olyan a csigáknak?

– Nincs, a csigák kopoltyúüreggel rendelkeznek.

Szóval, amikor felnézett, majd kiköpte a kopoltyúüregét, de mégis valami megnyugtatta.

Minden rózsaszín volt, a kirakatban emberek érintették egymáshoz az ajkaikat.

– Csóknak nevezik az ilyet, ha nem tévedek… – révedezett Móóóóni, miközben teljesen elérzékenyült. Fátyolos pillantással nézett a feliratra.

 

„Szeressen, amíg lehet! Szeretni sohasem késő! Rendelje meg Cupido-nkat, aki szíven lövi szíve választottját!

 

Ennyi volt a hirdetés nem több. Móóóni-t ez gondolkodóba ejtette. Eltelt azzal egy egész nap, és egy egész éjszaka. Amikor legközelebb felébredt, már a dolgok hatása alatt volt. Még közelebb ment. Egészen közel. Látta odabent az ízléses dekorációt, a szerelmi légkört, mire egyszeriben forró hangulatba került.

De nem tett semmit, csak állt ott, állt némán, mert még soha nem volt dolga szerelemmel. Valami megbizsergette, ha erre gondolt, de ennyi volt minden, nem több. Mégis úgy érezte, akarja érezni azt.

Reggel volt. Mézillatú, virágos reggel. Örömmel teli. Móóóni nem mozdult, figyelt. Figyelt, amikor felkelt a Nap, figyelt, amikor kinyílt a bolt, és figyelt akkor is, amikor árut hoztak abba a boltba.

Nagy volt a teherautó, dobozokkal teli. Móóóóni szeretett volna az összes csomagba belekukkantani. Résen volt akkor is, amikor a sofőr kiszállt, és felhajtotta a ponyvát, majd miután úgy megrakta a molnártaligáját, hogy az megrogyott a súly alatt. Móóóni ott volt akkor is, amikor mindezek ellenére a sofőr sietve elindult azzal a taligával, hogy mihamarabb végezzen.

Látta, amikor a dobozok egymáshoz rázkódtak, és vészjóslóan megbillentek. Akkor is figyelt, amikor a legfelső megemelkedett a levegőben. Kiáltani akart, de nem hagyta el hang a száját, csak elhűlten konstatálta a dolgokat. Lassú volt ahhoz, hogy valamit is tegyen. Életében először belátta, hogy valamivel nem képes felvenni az iramot.

A dobozok puffanva értek földet, üvegcsék törtek el. Zavaros lé ömlött arra a keserű földre. Móóóni azonban csak ment előre, mondván, ha már nem tudta megelőzni a bajt, akkor legalább segít valahogy. Hogy miként, azt maga sem tudta.

Nem volt jó döntés.

Ugyanis, amikor az üvegcsékből kicsordogáló rózsaszínű masszába ért, a szeme egyszeriben elhomályosult, mindent tompán látott, mosolyra állt a szája, és úgy érezte akkor, hogy mindent és mindenkit magához ölelne abban a pillanatban.

Szerelmes lett, igazán, visszavonhatatlanul. Hogy kibe, azt még számára is talány volt. Még egyszer lenézett maga elé, látta a színesen gyöngyöző üvegcserepeket, gyönyörűséget látott bennük, minden boldogság forrását.

– Szegény kis Cupido-m! Egy picit szétszórt vagy ma, de örülök, hogy megismerhettelek! – rebegte.

Aztán lassan felemelte a tekintetét, hogy megtalálja azt, akivel e nemes érzés beteljesedhetne. Meglepetésére azonban nem kellett sokáig keresgélnie, sőt, mi több, lépten-nyomon elvarázsolta valami.

Először a park kertészének a talicskája öntötte tele a szívét szerelemmel. Óh, milyen nagyok a szemeid, szinte döfnek, mint a bika szarva! A házad is oly ritmikusan mozog, és még dalol is, több mint igéző! – ámuldozott Móóóni, miközben a nyikorgó talicskakereket nézte. Ismét csak a szerencsén múlott, hogy a kertész nem taposta bele a fűbe a hatalmas bakancsával. Csigánk felettébb csalódott volt, amikor a munkás eltolta a teherhordó járművét a bozótoson túlra, ahol ő már nem láthatta múzsáját.

Egy pillanatig epekedve várta, hogy ismét felbukkanjon, de ez nem történt meg. Móóóni amikor elszaggatta onnan a tekintetét, akkor pillantotta meg a kocsikereket.

– Óh, ilyen szépen lebarnult csigaházat sosem láttam még! – sóhajtotta, majd rajongva indult meg felé. A kocsikerék azonban nem várta meg, csikorogva indult útjára.

– Istenem, hát észrevett! Nekem füttyentett, mielőtt tovaszáguldott volna! Elbúcsúzott…

Könnyes szemmel, révetegen pillantott utána, akkor tévedt a szeme a buszkerékre, amire azonban már nem is talált szavakat, csak a vágytól vezérelve megindult felé. A busz az állomáson vesztegelt, utasok szálltak fel rá éppen, így Móóóni-nak volt ideje beérni azt.

Csigánk soha olyan gyors nem volt még. Szinte harapta maga alatt az utat, a fűszálak megperzselődtek a felhevült testének érintésétől.

S Móóóni ment, szárnyalt a remélt boldogsága felé. El kellett érnie azt a csodahímet, körbe kellett ölelnie, csókot kellett hintenie rá. Vágya és igyekezete meg nem alkuvást tűrő volt.

S elérte. Felkapaszkodott a fekete, keserű gumira. De mit érzett ő akkor abból! Édes volt neki az az illat, és bársonyos az érintés. Már épp csókra nyitotta a száját, amikor a busz nagyot horkanva elindult. Móóóni kapaszkodott, ahogy tudott, de egyre jobban pörgött a buszkeréken, így nem tudta sokáig tartania magát. Egy perc sem kellett, és a lendület messzire sodorta, egyenesen egy nagy lapuleveles bozótba.

Csigánk felnyögött fájdalmában, attól is, amit a testében érzett, és attól is, ami a lelkében tombolt. A rövidke utazás kipréselte belőle a maradék bájitalt, immáron teljesen józanul, megkeseredve látta a világot. Akkor már ezerszer megbánta, hogy meg akarta ismerni azt a másik világot.

– Jaj, miért is nem maradtam otthon! Talán már haza sem találok! – rebegte könnyes szemmel.

S akkor halk mocorgást vélt hallani az egyik levél alól. Lassan két kíváncsi, de vigasztaló, és melegséggel teli hosszú szempár kandikált ki alóluk. Móóóni reményt talált benne, tekintetével belekapaszkodott. Hamarosan kicsúszott a lapu takarásából a hosszú csigatest, és egy gyönyörűen csillogó, deli csigaház is. Móóóni tudta, hogy mindez nem lehet délibáb, mégsem tudott megszólalni. Csak a szeme csillogása árulta el valódi érzéseit. A csiga odakúszott hozzá, test ért testhez. A délceg ifjú mélyen a szemébe nézett, majd csak ennyit mondott:

– Ne sírj, drága! Béééla vagyok, megvigasztallak!

Hogy mi történt azután, azt nem tudom, illetlenség is volna kibeszélni, hiszen az csak csigaszemekre, és csigafülekre tartozik, mi emberek amúgy sem értenénk azt meg. De az bizonyos, hogy nem sokára megannyi csigagyerkőc szelte át a parkot, és hogy Móóóni végre szerető, boldog otthonra talált.